Ughy Szabina: Zongoraszó

Pedig én már azt hittem, hogy túl öreg vagyok a szerelemhez. Csak szórakozásból szoktam elolvasni a lapban a társkeresőt. Saját hirdetést meg aztán sosem mertem volna feladni. Már csak azért sem, mert fogalmam sincs, mit írnék magamról húsz-huszonöt szóban. Szavanként 190 forintért! Fiatalos, életvidám, hetvenes özvegy hölgy keresi intelligens, megbízható, zenekedvelő úr társaságát hosszú távú kapcsolatra? Olyan közhelyes ez így. A jelige biztosan a zenéhez fűződne: „dúr-moll”, „Chopin” vagy csak egyszerűen „zongoraszó” lenne. És persze azt is mindenképp odaírnám, hogy szélhámosok kerüljenek. Bolondság az egész. Az én koromban, pláne itt vidéken, még ha egy harmincezer fős városkában is élek, de azért itt mindenki ismer mindenkit. Mit szólnának a szomszédok meg a fiam?

De olvasgatni ezeket a hirdetéseket, az más. Férfi keres nőt. 42 éves, hajdúböszörményi, megváltozott munkaképességű, szemüveges fiatalember megismerkedne hozzá illő hölggyel. Jelige: „Hajdú-Bihar megye”. Szegény, biztos megvakult a cukortól, mint a szomszéd Teri. És ráadásul ilyen fiatalon. Borzasztó.

Filigrán alkatú, megnyerő egyéniségű, minimum érettségizett, lehetőleg szőke hölgy ismeretségét keresem, egyelőre közös programokhoz. Stabil egzisztenciális háttérrel rendelkezem. Rendszeresen sportoló, utazást kedvelő, Budán élő, minden szempontból rendezett férfi vagyok. 68 éves, 165 centi, 72 kiló. Jelige: „utazást kedvelő”. Na, hát ez is csak azt akarja.

De persze a nők is megérnek egy misét. Mennyi magányos ember. Fiatalok is. A múltkor egy huszonnégy éves jogászlány is egy olyan kedves hirdetést adott fel. Nem értem a mai világot. Hiszen nekik most már mindent lehet, oda mennek, ahová akarnak, mégis, az én fiam is egyedül él. Nemhogy unokáról, már barátnőről sem merem őt kérdezni. Negyvenhárom éves, vonzó megjelenésű, zenét és természetet kedvelő, életigenlő hölgy keres megnyerő külsejű, gazdag érzelemvilággal rendelkező társat. Csak fényképes levelekre válaszolok. Pont jó lenne az én Attilámnak, de nem, nem akarok beleszólni, meg amúgy is, egy évet még biztosan marad Münchenben, azt mondta, így biztosan össze tud tenni annyi pénzt, hogy vehessen itthon egy lakást.

Aztán idén tavasszal, pont a születésnapom után, végre valaki nem ilyen öreges jeligét adott meg, hogy „összetört szívek” meg „szép jövő”, hanem azt, hogy „nocturne”. 187/84/73 éves diplomás férfi keresi utolsó társát hosszú sétákhoz, hangversenyekhez, meghitt vacsorákhoz.

Napokig nem aludtam. El-eljátszottam a gondolattal, ahogy az étterem bejárata előtt kapok tőle egy csokor virágot, és aztán a kedvenc darabjainkról beszélgetünk, a kórusról. Vajon ő járt valaha kórusba? Vagy hogy itt ül a nappaliban, kávézunk, és hallgatjuk a kedvenc lemezeimet. Bár itt aztán mindig meg is torpantam. Olyan nehéz elképzelni, hogy egy férfit beengedjek az életembe, hiszen már annyi ideje vagyok egyedül. Vagy talán mindig is egyedül voltam. A férjem kamionosként folyton úton volt. Hogy is mondja Szerb Antal? „A távolságot szeretem miköztünk.” Mire meguntuk vagy megutáltuk volna egymást, ő újra útra kelt. Nekem meg állandóságnak ott volt az iskola, a zene, a kórus és a fiam.

Mi van, ha csúnyának lát? Vagy büdösnek? Attila mindig szellőztet, mikor megjön. Lehet, hogy már nekem is öregasszonyszagom van?

Nem kell nekem már senki, zártam le végül magamban az egész fantáziálgatást, és inkább feltettem Gouldtól a Goldberg-variációkat, és elkezdtem egy szúdokut. Ez a szegény ember is mennyi mindentől félt. Meg is halt alig ötvenévesen. De én még élek, és néha igenis vágyom arra, hogy valaki megfogja a kezem, hogy a bőre a bőrömhöz érjen, mondtam ki magamnak, és már azon kaptam magam, hogy megnyomom a küldés gombot andante1933@freemail.hu-nak.

A randevúnk Miklóssal tulajdonképp jól sikerült. Szerencsére nem akart puszit adni, csak jó erősen megszorította a kezem, és mintha egy picit a bokáját is összecsapta volna. Hozta az öreg kis szálkásszőrű tacskóját, Flopit, akiről hosszasan el tudtunk beszélgetni. A város nemrég átadott Mekijébe hívott el, aztán meg sétáltunk a városi tó körül. Fagyizni is meghívott az új helyen, de 800 forint a gombóc, ezért inkább azt mondtam, hogy nem szeretem. Ő meg kettőt is kért, szerintem azért, hogy bebizonyítsa, a nyugdíjából erre is telik. Bányászmérnök volt. Azoknak tényleg elég jó a nyugdíjuk.

Bele is nyaltam a fagyijába, ne mondja, hogy prűd vagyok. Nem győztem ezüstkolloiddal öblögetni, nehogy valami vírus garázdálkodjon bennem, meg aztán egyből olyan gyorsan kijön a herpeszem is.

Másnap küldött a Facebookon egy rózsacsokrot, meg hogy „Jó reggelt!”. Olyan rég mondta nekem bárki is ezt, hogy könnybe lábadt a szemem. És olyan jólesett minden közös séta, virág, csoki, hogy a kedvemért sosem beszélt politikáról, de a légköri átalakulásokról meg a globális felmelegedésről, az elektromos autókról annál inkább. Én zenéről beszéltem neki, kórusba csak gyerekként járt, a YouTube-on mutogattam neki a kedvenceim, és egyszer addig erősködött, hogy játsszak neki zongorán, amíg végül felhívtam magamhoz. Persze az ujjaim már nem olyan fürgék, szabadkoztam, de a dallamra még emlékeznek. A végén Miklós megfogta a kezem, kezet csókolt, és én nem húztam el.

Egy nap letett elém egy borítékban két jegyet. A Zeneakadémiára szóltak. Vezetni már nem vezethet, szabadkozott, mert a szürke hályogja miatt már nem hosszabbították meg a jogosítványát, de óránként megy vonat Pestre, igaz, egy éve vonatpótló busz jár a Bakonyon keresztül Veszprémig, de fő a változatosság. Kicsit már féltem a nagyobb utazásoktól, a buszon ráadásul mosdó sincs, és szeptemberben is tud nagy hőség lenni, de aztán Miklós szemébe néztem, és azt éreztem, miatta kibírom.

És a szállás, jutott még eszembe a legfontosabb kérdés. Hiszen a koncert kezdési időpontja 19:30, az utolsó vonat pedig 21 órakor indul haza. Alhatunk a lányánál, mondta, nagy lakása van, a férje ráhagyta a százharminc négyzetméteres, ötszobás lakást.

Kissé vonakodtam ettől a megoldástól, de Miklós biztosított arról, hogy mindketten külön szobában alhatunk, és a lánya is szívesen lát minket vendégül.

Mennyi kirándulást szerveztem a zeneiskolával a Zeneakadémiára! Mégis alig bírtam aludni a nagy nap előtt az izgalomtól. Készítettem ki szendvicseket, ivóvizet lefagyasztva – egyrészt, ha mégsem működne a légkondi a buszban és a vonaton, hűsítsen minket, másrészt így sokáig friss marad a víz íze –, cukorkát, törlőkendőt, váltás fehérneműt és a portugál selyemlegyezőmet. Miklós csinos volt, szép, homokszürke zakót viselt, és élére vasalt lenvászon nadrágot. Ezt is nagyon szerettem benne, hogy mindig tudott az alkalomhoz illően öltözni. Az előrelátásom jogosnak bizonyult, se a buszon, se a vonaton nem volt légkondi. Áldottam az eszemet, hogy eltettem a legyezőt is. Rögtön az akadémiához siettünk, a késés miatt már nem volt időnk felugrani a kis bőrönddel Miklós lányához, aki valahol Óbudán él, az utca nevét már el is felejtettem.

A koncert csodás volt, még néhány régi ismerőssel is összefutottam a kórusversenyekről. Miklós szerencsére épp elkóborolt, hogy megcsodálja a felújított épület díszítését, így nem kellett bajlódnom azzal, hogy miként is mutassam őt be. A párom, partnerem, szerelmem? Fogalmam sincs, kik is vagyunk egymás életében, de talán félévnyi ismerkedés után még nem is az a fontos, hogy címkékkel illessük a másikat a világ előtt.

Este tizenegykor hullafáradtan érkeztünk meg Miklós lányához a taxival. Helga már kabátban várt minket. Bemutatkozás után csak annyit mondott, hogy nagyon örül nekem, de nem mosolygott. Mondtam, hogy én is, és aztán hangsúlyosan szép estét kívánt nekünk, hozzátéve, hogy neki még dolga van, huszonnégy órás ügyelet, mert kiesett egy nővér, vagy mi, a kulcsot dobjuk a postaládába, és otthagyott minket a megvetett franciaággyal. Úgy éreztem, hogy tőrbe csaltak, de Miklós azt mondta, ő most akkor kimegy a kanapéra. Mondtam, hogy köszönöm, igazán köszönöm. Reggel mégis én hívtam be magamhoz, mert egész éjjel nem bírtam aludni. Előtte még azért fogat mostam, és befújtam magam kölnivel. Ő is ébren volt. Mondta, hogy jön, csak még kimegy a fürdőbe. Mikor visszajött, a szája neki is friss mentolos ízű volt.

Az egészben az volt a legmeglepőbb, hogy nem két öreg test szeretkezett, hanem csak két ember, már se nem igazán férfi, se nem igazán nő, kor nélkül, lassan, csukott szemmel, figyelmesen, hálásan, az érintés semmihez sem fogható biztonságában.

Aztán ahogy teltek a hónapok, egyre többször gondoltam arra, talán egyszerűbb lenne az élet, ha összeköltöznénk. Ő ugyan nem hívott fel magához sohasem, de én már többször mondtam neki, hogy az én háromszobás lakásom, igaz, hogy csak hatvannégy négyzetméter, akár elég is lehetne kettőnknek. És akkor nem kéne minden reggel kávézós képpel köszöntenie, elég lenne a Nescafé is. És hozhatná az ásványgyűjteményét is, kérdezte félig-meddig viccesen. És a refluxod is, feleltem. A humorod szeretem, Márta, talán a legjobban, mondta, térjünk még erre vissza kicsit később, és aztán megint hónapok teltek el, mire újra fel mertem hozni, de döntés nem született.

Hogy kivirultál, mondták a házban a szomszédok, sőt a piacon a hentes, esküszöm, még udvarolni is kezdett. A legszebb karaj a legszebb Mártának. Friss a lapocka, mint Mártácska arca.

Aztán egy reggel nem jött meg a szokásos „Jó reggelt!” üzenetem Miklóstól. Dél körül már aggódtam, ezért én írtam rá egy mosolygó virág képével, hogy hol van a kávém. Rövid időn belül láttam is, hogy látta, de nem válaszolt, úgyhogy kínomban elkezdtem a tálalóban az összes ólomkristályt áttörölgetni, pedig azt utálom a legjobban, minden egyes metszésbe benyomni a körmömmel a vékony ecetes törlőrongyot. Talán Flopival lett baj, és ezért akar egyedül lenni? Vagy ő lett beteg? Este már telefonálni is próbáltam, de kinyomott, és végül csak egy rövid levelet írt: Márta, bocsáss meg, de most egy ideig egyedül szeretnék lenni, kérlek, ne keress.

Napokig rágtam magam, hogy vajon mit mondhattam. Semmi előjele nem volt annak, hogy elhidegültünk volna egymástól. Két nappal ezelőtt még a kedvencét, gulyáslevest főztem neki pogácsával. Olyan hálásan és örömmel evett, mint mindig. Felhívtam a lányát is, szégyenszemre, aki azt mondta, az apjának semmi baja, de legyek kedves, hagyjam ki az apja szerelmi életéből.

Másnap odamentem Miklós háza elé, és elhatároztam, addig ott leszek, amíg ki nem hozza Flopit sétálni. Végül kilépett.

Összerezzent, amikor elé álltam, de aztán mintha ott sem lennék, ment is tovább.

Legalább azt mondd meg, hogy mit vétettem ellened. Már valaki mást szeretsz? Mi lelt téged, Miklós? De ő csak ment tovább.

Minden erőmet összeszedve utánarohantam, és ütni kezdtem a hátát, magamra sem ismerve, mire lefogta a karom. Márta, menj el, menj el, kérlek, sziszegte.

Ekkor vettem észre, hogy a felső fogsora teljesen hiányzik.

Egy darab száraz kiflire haraptam, és akkor roppant egyet a híd. Nincs pénzem kifizetni egy új fogsort, érted, Márta, és nekem is van büszkeségem. A fogatlan oroszlán vonuljon csak el.

Majd főzök valami pépeset, mondtam én hülye, de ő úgy csinált, mint aki meg sem hallotta, és csak ment tovább. Hát majd spórolunk együtt, tettem még hozzá, de ő csak ment tovább, vissza se nézett. Egy ideig még követtem, de aztán hagytam, hadd menjen. Néztem a széles hátát, ahogy lassan távolodik. Sosem láttam még ilyen szépnek.