Hideg kávét iszik, mielőtt elindulna. Minden reggel hideg kávét iszik. Túlhűti, tulajdonképpen ez a baj, mert a kávé maga forró lenne, most szűrte át épp csak a filteren, a tej az, ami itt a visszájára fordítja a dolgokat. Ha külön megmelegítené, a forró kávéval együtt még jó ideig ihatatlan lenne, ha rögtön a hűtőből kivéve beleönti, azonnal áthűl a bögre. Mintha nem létezne középút, pedig léteznie kell, tudja, nem is nagyon bonyolult eljutni hozzá, mégis, minden áldott reggelét hideg kávéval indítja. Félrehúzza a függönyt, és az első kortyokat úgy issza meg, hogy közben kibámul az ablakon. A háztetők felett a nem is nagyon távoli hegyek, Takajama, Izuhara, Higitani, télen állítólag hósipka ül rajtuk, miközben a városban ritkán megy tíz fok alá a hőmérséklet. Majd meglátjuk, gondolja, türelem, ugyaninnen fogja nézni akkor is, ugyanilyen hideg kávéval a kezében. Egyébként a hegyek nevét is csak a Google Mapsből tudta kibogarászni, lehet, hogy valójában nem is úgy hívják őket, vagy nem azokat hívják így, amelyekre éppen felnéz. Könnyű, szürke felhők hömpölyögnek a gerincen át, Kiotóban lehet, hogy már esik. Lejjebb, a házak sűrűjében moccan valami, ezüstös vonulás a tetők szüneteiben. A Monorail az, jön visszafelé a végállomás irányából, hol eltűnik a szeme elől, kitakarja egy háztömb, hol előbukkan, amerre rés nyílik a betonfalak között. Egy darabig követi a tekintetével, vajon merre villan elő ismét, de már nincs sehol, túlfutott az ablakból belátható tér határain.
Még semmi nem ismerős egészen, de semmi nem is idegen immár. Valahol a kettő között tart éppen, ha van egyáltalán átmenet, metszet, közös rész ebben a dologban.
A hideg kávé jut eszébe, meg az idegenség, hogy tulajdonképpen mindkettőhöz ragaszkodik. Aztán leteszi az üres bögrét a csepegtető mellé, és elindul mosakodni. Valami másra készült ezen a délelőttön, most mégis úgy érzi, el kell indulnia. Talán csak azért, mert megpillantotta a Monorail szerelvényét, de hát olyan sokszor látta már, és nem egyszer utazott is vele. Igaz, nem pont arra vezet a vonala, amerre neki rendszerint mennie kéne, van praktikusabb jármű, busz, metró, elővárosi vonat is, de egyik sem vonzza annyira magához, mint ez a magasvasút. Mert tulajdonképpen csak ennyiről van szó, egy vonat, ami a házak felett halad el. Hogy egyetlen sínen gördül, mintha egyensúlyozna, az már csak a ráadás. Más városokban is utazott már magasvasúttal, több országban, több kontinensen, ami azt illeti. Ám egyik sem volt ilyen hatással rá. Hogyan lehet egy viszonylat hatással az emberre? Ez sem világos. Tornacipőbe lép, előkeresi a biciklikulcsot, aztán leiramodik a lépcsőházban.
Amint talpa a pedálhoz ér, az elektromos bicikli úgy lódul meg alatta, akár egy vágtára kész paripa. Vagy öszvér legalább, illetve ha szamár, akkor a vérmesebb fajtából. Itt mindenki ilyennel jár, mamacsari, ez a japán neve, „anyucanga”, ő így fordítja le magának. Korábban irtózott a női vázas bicikliktől, de itt valahogy megszerette a sajátját. Egyébként Yamaha, mint a sportmotorok meg a furulyák, és még annyi minden más, amit ez alatt a márkanév alatt kapni lehet. Egy használtbicikli-kereskedésben vette Jaóban, másfél óra metrózás volt oda, aztán vissza megint, de legalább a vietnámi szerelő még aznap éjjel kihozta a címére egy kis furgonnal. Az nem beszélt angolul, ő meg japánul nem tudott még egy szót sem, de valahogy megértették egymást. Kell is ide az elektromos rásegítés, mert dimbes-dombos a környék. Érdekes, hogy csak a nagyon öregek meg a nagyon sportos fiatalok nem járnak elektromos bringával. Az előbbiek úgyis csak a sarki boltig gurulnak vele, az utóbbiaknak meg talán mégis ciki. Vagy egyszerűen csak nincs rá pénzük. Mivel mindenki ezeket a mamacsarikat hajtja, a hagyományos bringákat fillérekért árulják már.
A megálló alatt fedett biciklitároló nyílik, automata záras állásokkal. Belegördíti az ember az első kereket, és rákattan egy bilincs. Egy nap száz jen, a hülyének is megéri, egy automatába kell bedobni a pénzt, beütni az állás számát, és akkor kinyílik a bilincs. Olyan itt nincs, hogy csak úgy az utcán otthagyja valaki a bringát. Lopni meg nem lopnak, úgyhogy azon sem kell aggódni, hogy mi van, ha egy idegen dobja be a pénzt az ő számával. Ilyen eszébe sem jut senkinek. Vagy nem nagyon. Ritkán hallani azért eltűnt kerékpárokról, de már neki is az jut reflexből az eszébe, hogy biztos nem japánok voltak. Ettől még olykor kicsit el tudja szégyellni magát.
Mozgólépcsőn megy fel az állomásszintre, a mágneskártyát lepittyentve bejut a peronra. Síri csönd van, néhány alak várakozik csupán odabent. Most ismét felülről látja a házakat, sűrűn egymáshoz simulnak, alig van köztük hely egy-egy kiskertnek, átjárónak, kocsibeállónak. Az apró udvarokból gondosan körbenyírt lombú fák kandikálnak ki a kerítések felett. Miért nem építkeznek vajon szellősebben? Ez lenne a hagyomány, a megszokás, amihez valamiért úgy szeretnek ragaszkodni, vagy annyiról van szó csupán, hogy túl drágák a telkek, minden négyzetcentimétert ki kell sajtolni belőlük? Egyszer meg fog erről kérdezni valakit, fogadja meg ismét, bár tudja, hogy néhány pillanat múlva ugyanúgy elfelejti majd, mint már annyiszor korábban.
Szignál hangja hasít bele a merengésbe, az utasok felsorakoznak a padlóra festett beszállási vonalak mentén. Óvatosan a sor végére áll, nehogy véletlenül udvariatlan gajdzsinnak nézzék. A reggeli csúcs már rég lement, könnyen talál helyet magának. Direkt olyan ülést keres, ahol egyik oldalon sincs közvetlenül mellette utastárs. Előfordult már, hogy elültek mellőle, nem is értette elsőre, aztán rákeresett, és kiderült, hogy ennek a dolognak külön neve is van. Angolul gaijin seat, nagyjából „idegen ülés”, akad, akit frusztrál, ha külföldi telepszik mellé. Hát istenem, sóhajt egyet, ennél nagyobb tragédiák is előfordulnak. Azért a belvárosi tömött szerelvényekben megnézné, hová menekül az ilyen ember. Egyébként ezt sem érdemes zokon venni, annyi udvariassági formula, kör, szokás van itt fogalomban, hogy akár a gaijin seat is betudható ennek. Most, hogy az illető nem akar feszengeni, vagy az idegent nem szeretné zavarni, nehéz eldönteni. Talán nem is kell. Cugi no eki va Jamada deszu, szólal meg a hangszóró. Tehát a Jamada következik, gondolja, aztán megpróbálja fejben végigzongorázni a hátralévő megállókat. De meddig is? Hiszen még azt sem döntötte el, hová megy. Oldalra fordul kissé, a válla felett átnéz az ablakon, egyre magasabb háztömbök között siklik csendesen a nehéz szerelvény. Erkélyekre lát, kiteregetett ruhák méla lengését követi akaratlanul, de minden pillanatban újabb és újabb kép villan elé.
Hová menjen? Képtelen eldönteni.
Valaki leül vele szembe, és a telefonját kezdi nyomkodni. Óvatosan pislant fel a fiatal nőre. Aztán a nyugalom, hirtelen meleg, vattás érzés tölti meg a mellkasát. Hiszen éppen ezért indult el, jut eszébe, mert micsoda kiváltság az, hogy nem kell tudnia, hová megy éppen. Nagyobb szabadságot elképzelni sem tud. Talán egészen a végállomásig fent marad, aztán visszafordul, és még egyszer megteszi az utat az elejétől a végéig. Bárhogyan lehet. Hátradönti lassan a fejét, a napsütéstől átmelegedett üvegnek támasztja, a tarkóján érzi a robogó szerelvény bizsergető döccenéseit.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
