Kitolják a műtőbe az öreg régészt, a footgolfos srác betegjogi képviselőjét emlegetve saját felelősségre távozik. Egyedül maradok az Őrzőben, ahol azelőtt vajúdó anyákra vigyáztak. Úgy döntök, hogy önállóan végzem el a dolgom. Lelógatom a lábam, hetek óta nem éreztem szilárd talajt, a fejem szédítő magasságba emelkedik. Belekapaszkodok az infúziós állványba. A görgők beszorultak, a himbálózó tasakból antibigyó csöpög a karomba, Berta nővér hívja így az antibiotikumot. Tartom az állványt, mint egy faltörő kost. Beszuszakolom magam a vécébe. Az állványt függőlegesbe billentem, letolom a gatyám. Szabad folyást engedek a gondolataimnak. Vándorköldökkel kerültem kórházba, hétrét görnyedve, arccal a föld felé jártam, hogy elkerüljem a kínos kérdéseket.
Ülök a vécén, az orrom előtt lógó infúziós csőben elszíneződik a folyadék, rózsaszínű lesz, majd piros, és a pirosság fölfelé kúszik a tasak irányába. Váratlan jelenségekkel találkozva fura kifejezések tolulnak az agyamba laza asszociációs kapcsolatban a helyzettel. Most például azt kezdem ismételgetni, hogy „orvosbárók a falunapon”. Vagy filozofálni kezdek, mintha ezzel megállíthatnám a katasztrófát. Egzisztenciális evidenciapillanat, fölfelé vörösen, lefelé sárgán szivárgok. A köztes létben a pokol sárga, a mennyország piros. A spekulálásból a rémület térít magamhoz, hogy egy vidéki kórház mosdójában fogok elvérezni. Mit tanultunk az iskolában a hajszálcsövesség fizikájáról? A szakszerűtlen mozgatástól megfordult az áramlás, az infúzió outfúzióvá változott. Valaki benyit a kórterembe, látja az üres ágyamat, konstatálja, hogy eltűnt az állvány. Az hiányzik még, hogy Berta nővér itt találjon összevérzett infúzióval.
Reggel vérnyomásomat mérve fejét csóválta: így nem leszünk jóban. A fehér köpeny jelenségre hivatkoztam, mire azt suttogta: levegyem? Ágaskodva akasztotta fel a kampóra az infúziós tasakot, megfeszült a melle. Reménykedni kezdtem, hogy ma végre nem darált disznópárizsi lesz a diétás ebéd. Hetek óta nem kapok enni, de megüli a kórterem levegőjét a súlyos fokhagymaszag.
A footgolfban lábbal juttatják a labdát a megfelelő nagyságú lyukakba, szobatársam magyar bajnok volt, és sikeres startupok fejlesztője. Sárkányköhögéssel hozták be, torkából, ha köhögött, kis lángnyelvek törtek elő. A régész nyolcvanévesen középkori pálos kolostort tárt fel Aggtelek mellett, krónikus szívfacsarodás gátolta munkájában.
Éjszaka egyszerre csikorgatták a fogukat, a footgolfos mollban, a régész dúrban. Nekem meg álmomban forró magzatvíz folyt a csapból. Másnaponként vért vettek tőlünk, sorsunk a CRP-értéktől függött. Háromszázról indultam, de jártak itt már ezres CRP-vel is. Igaz, hamar átkerültek az F épületbe, aminek a falán két tábla lóg: omlásveszély és korbonctan. Tréfás kedvű járóbeteg írhatta a B betűt az omlásveszély elé.
A nővér meglátja az üres ágyat és az infúzió hűlt helyét. Pontosan tudja, hol keressen. Hallom közeledő lépteit, összetöpörödök, amilyen kicsire tudok. Nyílik az ajtó, de nem Berta nővér az, hanem egy ősz hajú, idős asszony, akit még nem láttam itt. Szakszerű, puha mozdulatokkal elzárja, lecsatolja a branülről az infúziós csövet, a branült is bekattintja. Ismerős arcán féltés és undor. Bocsánat, mondom, nagyon kellett. Az utolsó húgycseppek csilingelve hullnak a vécékagylóba. Szó nélkül megdönti az állványt, kihúzza a vécéből, akkor látom, hogy a köpenye kidomborodik a hátán.
Attól fogva minden ajtónyitáskor várom, hogy ő lép a kórterembe. Érdeklődöm, azt mondják, nem dolgozik az osztályon ősz hajú, púpos nővér. Új betegek érkeznek az Őrzőbe, egy stoneman szindrómás influenszer, akinek izmai csontokká keményedtek, egy kronofágiás könyvvizsgáló és egy közmunkás, akit tükörszilánk-betegséggel diagnosztizáltak a sürgősségin: ha tükörbe néz, testéből kis darabok a tükör túloldalán ragadnak.
Nem hagyom el többé az ágyat. Telefonomban régi feljegyzést találok: „a hospitalizáció szelíd tébolya”. Berta nővér a CRP-t ciripszámnak kezdi hívni. Állapotom javul, nem kapok már antibigyót, köldököm a homlokomról visszavándorol a hasamra. Ciripszámom húsz alá csökken. Halványodik az emlék, csak álmodtam talán, hogy köpeny alá gyűrve szárnyait rég halott anyám mentett ki szorult helyzetemből. Megjön a zárójelentés, de a főorvosnak is alá kell írnia. Baljós fordulat a szöveg alján: a beteg mai nap gyógyultan távozhat. Várunk.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
