Papp-Zakor Ilka: Vérvonal

Igazság szerint nem tudom, mennyire vagyok otthon a történetemben.

A nagyikánknak van egy befőttesüveggel mindannyiunk lélegzetéből: az enyémből és a testvéreiméből is. A konyhapolcon tartja, a cukor és a liszt mellett. Azt mondja, még sokat fog érni egyszer, amikor mi már nem leszünk, ő meg még igen. Akkor, amikor az idő elkezd visszafelé telni, a fiatalok öregek, az öregek pedig fiatalok lesznek. Erre céloz a nagyika, aki nem szeret minket, mert nem vagyunk makulátlanul fajtiszták.

Az én történetem mindig másoktól függött. Kivéve egyszer, amikor megszöktem hazulról.

Aznap végig volt valami fura a levegőben. Kicsit féltem, hogy az idő fordul meg velem éppen, és voltaképpen ezért is döntöttem el, hogy levezetem a feszültséget és sétálni megyek. Már esteledett, amikor átmásztam a kerítésen. A pillanatban, amikor az utcára léptem, a téglaszínű ég nyikorogva-recsegve megrepedt fölöttem. Trombiták harsantak, édes, vérszagú boldogság itatta át a levegőt, és az égi repedésen át két angyal hullt a földre.

A parkolóban álltak meg tollászkodni. A tollazatuk, mint a ludaké. Láthatóan nem volt túl sietős nekik, így elébük léptem, feltenni a legfontosabb kérdéseket, amik nem hagytak nyugodni. De az angyaloknak fogalmuk sem volt semmiről. Értetlenül vonogatták a vállukat, és hol egyikük, hol másikuk sandított a háta mögé. Nicsak, gondoltam, ezek berezeltek. És valóban, egyszer csak, hirtelen sarkon fordultak és futni kezdtek. Szállt belőlük a tüsszögtető csillámpor. Irtó fürgén szedték a hurkás lábukat.

Loholtam utánuk, és reménykedtem, hogy nem kapnak szárnyra, mert akkor tényleg leráztak volna, nyilvánvaló okokból, de nem kaptak. Csak verdestek néha, és hosszúkat ugráltak, mint a baromfiak. A kanyarokat alig lassítva vették be, a glóriájuk messze lemaradt mögöttük, és futás közben fura, zümmögő, méltatlankodó hangot hallattak. Eszembe jutott, hogy lefelé jöttükben szintén nem szálltak, inkább csak kalimpáltak, és arra gondoltam, persze, a fajtiszta ludak, tyúkok és pulykák is addig nemesedtek, míg a szárnyuk visszafejlődött, így lehet ez a tenyészangyalokkal is, ki tudja, talán éppen egy farmra készülnek, ahol majd becsben tartják és habcsókkal tömik őket. Ezután egy ideig már csak a becsen és a habcsókon járt az eszem, édes íz volt a számban, édes szagot lihegtem az orromba, míg végül utolértem a pufókabb angyalt, lendületet vettem, és kirántottam a hátuljából egy szép, hosszú, széles, fényes, hófehér tollat.

Csípős szaga volt, akár a ludakénak. A szárnyasok a támadástól még jobban felgyorsultak, nekem viszont ekkortól a tollra kellett vigyáznom, mint kincsre, szóval óvatosabban haladtam előre, igyekezve szemmel tartani őket, mert egyre jobban érdekelt, hova tartanak. Ugyanis közben megsejtettem, hogy mégsem farmra, mert a városközpontban bolyongtunk valahol. Nem ismerhették túl jól a terepet, futás közben minduntalan egy térképet feszítettek ki maguk előtt, az egyikük tartotta, a másikuk az ujjával követte az útvonalat, bukdácsoltak a kátyúk között, zümmögésük ilyenkor vartyogássá változott.

Besötétedett, mire megálltunk a rég bezárt állatkert előtt. Az égen a szúrós, fehér csillagok libabőrre emlékeztettek. A szárnyasok a tekintetükkel kaput nyitottak, és én beslisszoltam mögöttük.

Mielőtt alaposan körülnéztem volna, óvatosan tettem pár lépést. Életemben először voltam állatkertben, de autodidakta módon már régen megtanultam a lexikonban található összes állatot, kinézetével, életmódjával, élőhelyével, latin és magyar nevével egyetemben. Emiatt sem tarthattam teljesen véletlennek, hogy az angyalok ide hoztak. Vártam, hogy könyvből szerzett tudásom alakot öltsön, életre keljen kinézetestül, életmódostul, élőhelyestül, latin és magyar nevestül.

De most, hogy szemtől szemben álltam a ketrecekkel, jól megnéztem magamnak a lakóikat és kibetűztem a névtáblák feliratát, rá kellett jönnöm, hogy valami nem stimmel. Nagyon nem. A fejem lassanként megtelt űrrel, fájdalmas, hideg űrrel, azt hittem, most vagy beszakad, vagy kidurran. Mert a névtáblákra írt szavak nem léteztek sem magyarul, sem latinul. Egyetlenegy sem közülük. És ezután már az állatok sem tűntek annyira ismerősnek, mint egy szemhunyásnyi idővel korábban, amikor még csak gondoltam rájuk, és hogy mindjárt megnézem őket. Reszketni kezdtem. Arra gondoltam, anyukám, jaj ne, mi van itt, ez most egy rossz vicc?

Két agancsos teremtmény bámult rám ábrándosan kérődzve. Úgy éreztem, már találkoztunk valahol, kerestem az emlékeim között, legalább egy bármilyen, rossz, jelentés nélkül szót a látványhoz akartam csatolni, de az emlékeim szertefoszlottak, és el kellett fogadnom, hogy nem, mégsem, soha nem láttam őket, soha, soha, soha, számoltam a sohákat, mert legalább a soha az egy jó szó, a szaga, mint az égnek, esőnek, csillagoknak és vissza-visszaforduló időnek, a színe, mint a seregély szárnyán a pöttyök, bár ekkorra már nem volt biztos, hogy seregélyek léteznek-e egyáltalán.

Körülnéztem még egyszer, türelmesebben, egy alaposan kidolgozott rendszert követve, ketrecről ketrecre haladva, és aztán még egyszer és még egyszer, és nagyvégtére, mint a villámcsapás, teljesen váratlanul, csodálatos módon megértettem, hogy az angyalok eljövetelének köze van az engem nyugtalanító változásokhoz. Fogalmazzunk úgy, hogy megvilágosodtam.

Az történt tehát, hogy a klasszikus taxonómia több alkalommal csődöt mondott, indokolatlanul genetikai rokonságot sugallva ott, ahol ilyesmiről szó sem volt, egyre gyakoribbá váltak az ilyen jellegű kínos balesetek, vagyis egyre komolyabbnak tűnt a kockázata, hogy patyolatpedigréjű állatokat ér méltánytalanság, mert más, tőlük idegen állatokhoz hasonlítják majd őket. Mert azt még a magamfajta autodidakták is tudják, hogy mért változott a Bufo marinus Rhinella marinává, és miért nincs többé Phrynosoma coronatum. Szóval megérett a helyzet a nagy névváltásra. És szerencsétlenségemre éppen ma cserélte le mindenki a teljes nevét valamire, ami a világon semmilyen rokoni kapcsolatra nem hagy következtetni, és ami az illetőt, mint az én zavarom is bizonyítja, teljességgel felismerhetetlenné teszi.

A helyen, amit csak a Boldog Illatok kertjeként emlegettem magamban, egy szürkesörtés állat hátán nyújtózkodva száradt az iszap, egy ketrecben véres lábszárcsonton legyek aludtak, egy barna bunda barlangszagot és egy barlang bundaszagot árasztott, odébb tollak és guánó párolgott, és a vízimadarak vizében rothadó algák alatt reszkettek REM-fázisban a halszagú halak. És mindezek az állatok végre közel és tőlem mégis végtelen messze voltak, önképzéssel töltött éveim teljes munkája kárba veszett miattuk, és őket ez egy percig sem kellett, hogy érdekelje, miért is érdekelte volna, miért is vállalták volna a felelősséget, az új nevük álcaként működött, akként fog működni mindaddig, ameddig meg nem szokjuk, akkor pedig újra lecserélik, így bújócskáznak az állatkertben a Vadak.

Az angyalok egy vödör vízzel és egy cirokseprűvel járták végig a sétányokat, áldásukat adták az új névtáblákra, felavatták az agancsos legelészt, a loncsos marcangot, az ingóléptű böhömöncöt, az égigérő kockásnyakat, a puhoncot, az ugroncot, a trópusi vitorlást meg a harapós illaberket. Álmélkodva és irigykedve néztem, leesett állal a sok fennköltségtől, mert persze tudtam, hogy a szemkápráztató átváltozást kizárólag fajtisztaságuknak köszönhetik az állatok, egyedülálló, reprezentatív jellegüknek, jobban felmértem, mint valaha, a pedigré értékét, mivel az tette lehetővé közel és távol, régi és új, unalom és izgalom, láthatatlanság és láthatóság csodálatos játékát, mivel a pedigré láthatatlan, de illata fenséges, akár az asztalon felejtett tavaszi sonkának. Megértettem, hogy csak az, aki igazán fajtiszta, válthat fajt és bújhat el bármikor, hogy soha többé ne bukkanjanak nyomára a régi ismerősei, hogy zavarba ejtse Carl von Linnét, és hogy ne rugdalja ki az őr az állatkertből, mint engem nem sokkal ezután.

Csak az, aki képes bármikor megváltozni, irányítja igazán a történetét.

Nagyikánk azért tartja polcon a lélegzetünket, hogy majd, ha az idő végre visszafordul, ne hagyjon bennünket újra megszületni.

Nagyikánk úgy vigyázott a vérvonalára, mint a szeme világára, ezért nem foghatja fel, miért állt össze anyánk (a Szuka) az első jöttmenttel, aki az útjába akadt. Nagyikánk ugyanis pedigrés unokákat várt a mamitól.

– Egy fajtiszta amstaff – morogja búsan a befőttesüvegek közé –, egy staffordshire terrier, egy igazi, csinos kis sztafi. Alsó hangon ötszáz euró.

Ha metrózunk, időnként megbámul valaki.

– De szép kutya – mondják a pórázomat tartó embernek. – De okos tekintete van. Milyen fajta? – érdeklődnek aztán, és nem kell odanéznem, úgyis tudom, még két másodperc, és maguktól kitalálják a választ, akkor pedig zavarukban elfordítják a tekintetüket.