Az ápolónő otthon volt, amikor a szomszéd lányt megtalálták. Hallotta a szirénát, hogy a mentősök kiszállnak, felsietnek a negyedik emeletre. A kukucskálón át látta a lány barátját a szemközti lakás küszöbén topogni, siessenek, ordította.
Három hét múlva középkorú asszony csengetett az ápolónőhöz, akciós újsággal legyezte magát a hűvös folyosón. Az arca puffadt volt és vörös, a ruhája pedig mohazöld, a blúza, a nadrágja, még a zoknija is. Bemutatkozott, kiderült, hogy a szomszéd lány anyja, valamiért azt hitte, jóban voltak az ápolónővel.
Neki messze van a lakás, mondta, és különben is, képtelen megmaradni itt, érzi bent a lánya energiáját. Megkérhetné-e, hogy hetente menjen át, szellőztessen ki, öntözze meg a növényeket? És ha nem gond, a macska. Csak amíg talál valakit, aki befogadja, magához a kutyák miatt nem viheti. Tápot, vizet kellene önteni neki naponta egyszer. Az almot talán a vécén is le lehet húzni.
Az ápolónő a macskát nem, de az öntözést, szellőztetést és a postát vállalta. Mindezért csak egy igen szerény összeget kért. Az anya mentegetőzni kezdett, nem ingyen gondolta ő sem, nyilván, mondta, közben zöld blúzát újra betűrte a nadrágjába.
Miután becsukta az ajtót, a gyerek megkérdezte, ki volt az. Az ápolónő azt felelte, senki.
Az éjszakai műszak előtt átmegy a halott szomszéd lakásába. Nem érez semmiféle energiát. Felcsavarja a fűtést, kinyitja az ablakokat. A szél befújja a havat, de a pihék eltűnnek a fehérre festett párkányon.
A konyhába megy, feltesz egy kávét, bekapcsolja a szagelszívót, és rágyújt. A mosogatóba hamuzik. Náluk a gyerek miatt nem lehet bent dohányozni, rákapott, hogy ide jár át. Nem kell kimenni a hidegbe, csend van, nyugalom. Amikor az anya rákérdezett a füstszagra, az ápolónő szemrebbenés nélkül hazudta, hogy a lány az utolsó hónapjaiban rászokott a cigarettára, beszorult a füst a lakásba. Valószínűleg sosem megy ki, mondta, beitta a szőnyeg, a kárpit, a matrac.
Ennek a lakásnak sokkal jobb az elrendezése, mint a miénknek, gondolja. Itt a gyerekszoba helyén gardrób van, beépített polcokkal, cipőtárolóval. Szekrények nélkül a háló meg a nappali egészen tágasnak tűnik. Az anya nem vitt el semmit, meghagyta a bútorokat, az evőeszközöket, a sárga plédet a fotelben, a Buddha-szobrot az eperillatú gyertyák mellett a polcon.
Valószínűleg ki fogják adni a lakást. Ha összefut majd az új bérlővel a postaládáknál, megemlíti neki, hogy az előző tulaj a lakásban halt meg, gondolja az ápolónő.
A cigaretta leég, másikra gyújt. A kávé is kész, ezt még a lányéból készítette, csak tejet hozott át, a romlandó élelmiszereket az anya kidobta.
A lány ugyanígy, a konyhapultnak támaszkodva itta a kávéját a halála napján? Vajon az anyjának is eszébe jutott ez, amikor a lefolyóba öntötte a megsavanyodott tejet?
Kinyitja a csapot, vizet enged a csikkre, leöblíti a hamut a mosogatóról, aztán teletölti a piros, vízköves locsolókannát. Az ápolónő mindig jobban szerette a növényeket, mint az állatokat. Itt pedig sok növény van, fikuszok, majomfák, kaktuszok, korallvirágok, orchideák. Meglocsolja őket, utána a hálószobába megy.
Az ablak előtt embernagyságú, foltos levelű könnyezőpálma áll, Monstera deliciosa Variegata. Az anya nyilván nem tudta, milyen borsos ára van egy ilyen növénynek, különben nem hagyta volna itt. Az első héten, amikor átjött szellőztetni, levágott belőle egy kisebb hajtást, de nem gyökeresedett meg.
Gyönyörűnek látja a növényt. Közelebb lép, megfogja a kaspót. Nehéz, nem tudja felemelni úgy, hogy ne törjenek meg a levelek, inkább húzni kezdi, de a szőnyeg felgyűrődik alatta. Már a folyosón jár, amikor észrevesz egy szál vörös macskaszőrt a virágföldben.
Egyelőre a nappalijukba viszi, hogy kapjon elég fényt. Itt jobban is mutat, de a gyereknek meg kell mondani, egy ujjal sem érhet hozzá. A lány anyja valószínűleg észre sem fogja venni, hogy eltűnt a növény. Ha mégis, majd azt mondja, tönkrement.
Visszamegy a lány lakásába, megigazítja a szőnyeget a hálószobában, a lábával elsimítja a kaspó nyomát. Becsukja az ablakokat, még egyszer megbizonyosodik róla, hogy minden villanyt lekapcsolt. Felveszi a kabátját, sálat teker a nyaka köré, kihúzza az előszobaszekrény keskeny fiókját, aranyszínű, már majdnem üres parfümösüveget vesz elő. Nem tudja, milyen márka, az üveg nyakára van írva, de az ápolónőn nincs szemüveg, nem tudja kiolvasni. Beleszagol, fúj belőle a nyakára, a csuklójára és a hajára is.
Kényelmes, lapos talpú csizmát visel, de így is megfájdul a sarka, mire leér a földszintre. Megáll a kapunál, kiveszi a postáját a ládából, megnézi a lányét is, üres.
Magas férfi megy el mögötte, a fején norvég mintás, kötött sapka. Lassít a léptein, amikor az ápolónő mellett megy el, beleszagol a levegőbe, aztán továbbindul, fel a lépcsőn. Felismeri, a szomszéd lány barátja az.
Az ápolónő habozik. Úgy tudja, nála van az egyetlen pótkulcs. Az órájára pillant, ha a következő busszal megy, még azzal is időben beér a kórházba.
A lány lakásának ajtajához érinti a fülét, halk motozást hall. A zárba teszi a kulcsát, érzi, hogy belül van egy másik, de az ajtó így is kinyílik.
A férfi a konyhában térdel, a hűtő alól próbál kipiszkálni valamit.
Szellőztetni jöttem, mondja az ápolónő. Még mindig fogja a kilincset. Hetente egyszer szoktam. A szemközti lakásban lakom, teszi hozzá.
A férfi bólint. Persze, tudom. Lassan feláll, leporolja a térdét. Némán vár.
Az ápolónőnek eszébe jut, ahogy a mentős erélyesen rászólt a férfira, hogy hagyja őket a munkájukat végezni.
Nem zavarja, ha most megcsinálom, kérdezi ápolónő. Kibújik a kabátjából, utána a csizmájából. Lefelé fordítja, mintha egy kavicsot akarna kirázni belőle. Műszak után már nem jönnék vissza.
Hagyja csak, majd én, mondja a férfi.
Ugyan, legyint az ápolónő. Sietve leveszi a fűtést, kinyitja az ablakokat. Megáll a nappaliban, a konyhába nem akar bemenni, ott csukva marad az ablak.
Az ápolónő a párkánynak dől, a hátára jön a hideg, de a combját melegíti a langyos radiátor. A lány barátja a konyhapult mellett áll, a fakanalat szorongatja, amivel benyúlt a hűtő alá.
A férfi nem illik a lakásba. A mozgása darabos, mintha először járna itt, és túlságosan nagy ide. Az ápolónő nem tudja elképzelni, hogy a lakás szűk közlekedőjében tereget, vastag ujjaival fogja a lány kicsi kávéscsészéjét. Ahogy reggelente a könnyezőpálma mellett ébred. Biztos a lány aludt azon az oldalon.
A virágok, mondja az ápolónő. Újra körbejár a piros, vízköves locsolókannával, és megöntözi a növények még nedves földjét. A hálószobában újra elsimítja a szőnyeget a lábával a Monstera helyén.
A férfi még mindig ugyanott áll, a hűtő mellett.
Az ápolónőnek olyan érzése támad, mintha a saját holmijai közt turkálna egy idegen. Itt felejtett valamit, kérdezi.
Nem, mondja a férfi.
Az ápolónő nem akar kimenni a lakásból, amíg a férfi itt van, de nem tudja, hogyan húzhatná az időt. Arra gondol, a férfi nem csak a lakásba nem illik. A lány jóval fiatalabb volt nála, mindig kedves, de jelentéktelen. Most is nehezen idézi fel az arcát, a hangját pedig teljesen elfelejtette. A fogaira sem emlékszik, pedig az ápolónő mindig alaposan megfigyeli annak a száját, akivel beszél.
Részvétem, mondja végül, és ő is a konyhába megy.
A férfi hallgat. A másik lábára támaszkodik.
Vajon mi férhet be a hűtő alá, kérdezi magában az ápolónő. Pénz vagy papírok.
Olyan szép volt, mondja halkan a férfi.
Az ápolónő a konyhapultra könyököl, arrébb tolja a kenyérpirítót. A helyén apró, száraz morzsák maradnak.
Egészséges volt, válaszolja. Tudja nálunk, a sebészeten mit meg nem adnának egy egészséges testért?
A férfi elnéz az ápolónő mellett, ki a nyitott ablakon.
Gondolt már arra, milyen nagyszerű lenne, ha a tudomány már ott tartana, hogy ezek az emberek egyszerűen testet cseréljenek, kérdezi az ápolónő. A betegek és azok, akik meg akarnak halni. Így egy hibátlan test kárba vész.
Az ápolónő a kezébe sepri a morzsákat, és a kukába szórja. Eszébe jut, hogy a férfi követte a mentősöket a kórházba, pedig tudta, hogy a lány akkor már órák óta halott volt.
A férfi keze megfeszül a fakanál két végén, az ujjai elfehérednek, de nem tudja eltörni, a pultra dobja. Az előszobába megy, leveszi a fogasról a kabátját, a norvég mintás sapkát és a kulcsot elfelejti. Az ápolónő bezárja az ajtót, leül a fotelbe, és betakarózik a szomszéd lány bolyhos, sárga plédjével.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
