Dragomán György: Hat dobókocka

(Bodor Ádám 90. születésnapjára)

Anyám és nagymamám úgy mesélték, hogy Brassótól nem messze, valahol Szászvolkány után ismerkedtek meg Árpival, az indiánnal.

Ez valamikor nyolcvanhat vagy nyolcvanhét kora őszén történhetett, nagymamám katrincákat és szőtteseket nyert kanasztán legkedvesebb társalkodónője fogadott lányától, azok után indultak anyámmal Brassó mellé, Zernestre.

Három dolog kellett ehhez a vállalkozáshoz: nagymamám vasakarata, anyám friss jogosítványa és az, hogy nagyapám ne vegye észre, hogy elviszik a huszonöt éves, féltve őrzött, bugyikékre festett nyolcötvenes kis Fiatját.

Nagymamám tapasztalt utazó volt, gondosan betette a csomagtartóba a garázs sarkában a polcon talált kicsi benzines kannát, vagy amit annak nézett. Vittek tölcsért is hozzá, aztán amikor bele akarták tölteni a tankba, akkor vették észre, hogy abban bizony nem benzin van, hanem apám szűrt orvosi kékszeszből, titkos recept szerint kevert borzasztó cikóriás zölddió-likőrje, amit ketten csináltak nagyapámmal, és már négy éve érlelték, abban a csalóka reményben, hogy az idő majdcsak ihatóvá teszi valahogy.

A benzin Szászvolkány után fogyott ki, a likőrt nem merték megkóstolni.

Elég sokáig várdogáltak az út szélén, anyám volt a türelmetlenebb, kiszállt a kocsiból, le és fel járkált a szép piros szandáljában a kis Fiat mellett, néha meg-megállt, a balettpozíciókat gyakorolta, mint mindig, ha erőt vett rajta az idegesség.

Vártak, vártak, vártak, de nemigen járt arra senki, aki mégis, annak esze ágában se volt megállni. Egyszer lelassított mellettük egy türkizzöld Peugeot, de az se állt meg, anyám demi-pliében kívánt neki gyors gumidefektet.

Lassan telt az idő, nagymamám azt mondta, hogy ha ez így megy tovább, előbb-utóbb mégiscsak az lesz a vége, hogy megkóstolja azt a diólikőrt, amikor egyszer csak lefékezett előttük a Peugeot.

Nemcsak lefékezett, hanem meg is állt, aztán kiszállt belőle egy erősen kámforszagú, apacsnak öltözött ember. Leggingsben, mokaszinban, gyöngyökkel díszített szarvasbőr zekében állt ott anyám előtt, a fején derékig élő sastoll fejdísz, bemutatkozott, hogy ő Árpi, az indián, nagymamámnak kezet csókolt, aztán mindjárt megkérdezte anyámat, hányas a lába.

Harminchat és feles, mondta meg erre az igazat anyám. Árpi szeme erre elvizenyősödött a harci festék alatt, úgy mondta, hogy akkor bizony jól látta, és amikor az előbb elhajtott mellette, akkor is meg akart már állni, de nem lehetett, mert muszáj volt, hogy zárás előtt beérjen Brassóba a lóbalzsamért, amit frissen kevert szegény Buszujok tizedesnek a sógora, aki az Orinet gyógyszertárban volt patikus.

Eddigre már nagymamám is kiszállt a Fiatból, kérdezte is egyből, hogy ki az a Buszujok tizedes, és azt is, hogy Árpi, az indián nem vinné-e el őket Zernestre, mert régi szőttesekkel és szebbnél szebb katrincákkal nagyon várja ott már őket a legjobb barátnőjének a fogadott lánya.

Árpi, az indián erre mondta, hogy szegény Buszujok az a lova, Románia, de lehet, hogy egész Európa legjobb kaszkadőrlova, olyan okos-ügyes, hogy ló létére tizedesi rangban van a hegyivadászoknál, akit háromszor vagy négyszer is át fog ma este és éjszaka dörzsölni kámforos-mentás-árnikás balzsammal, hogy másnap hajnalban bírja, hogy kilövik alóla, amikor majd felveszik a jelenetet, amelyikben a könnyűlovasság és úgy egyáltalán a gonosz sápadtarcúak rajtaütnek az indiánok faluján.

Igen kemény jelenet lesz, Buszujok hatszor vagy nyolcszor is át fog bucskázni a fején, ő a maga részéről nagyon reméli, hogy minden jól fog menni, megússza majd lábtörés és rándulás nélkül szegény pára.

Ami a kérdés másik felét illeti, elvinni meg nagyon szívesen elvinné őket, de nem viheti, mert Zernest és az egész környék le van zárva e miatt a filmforgatás miatt, Pantelikö ezredes hegyivadászai alakítják a könnyűlovasságot, a falu lakói meg a környékbeli szénégetők és vándorcigányok pedig az indiánokat, és amíg a forgatás zajlik, addig se ki, se be.

Anyám akkor azt kérdezte, hogy most mi lesz, Árpi, az indián meg erre azt válaszolta, hogy az lesz, hogy anyám egy kanna benzinért cserébe megmentheti őt a reménytelen szerelmi bánattól.

Nagymamám erre kihúzta magát, jégkék szemei szigorú hidegséggel villogtak, úgy szólt rá, hogy mit nem merészel, mindjárt úgy fejbe veri a diólikőrös kannával, hogy nem ül lóra többet soha az életbe.

Árpi, az indián erre azonnal elnézést kért, mondta, hogy nem úgy gondolta, ahogy nagymamám értette, hanem az a helyzet, hogy ő ott a forgatáson egészen halálosan beleszeretett Rodikába, a legszebb indiánlányba, akit az azelőtt való forgatási napon egymás után tíznél többször is ki kellett mentenie a sápadtarcúak fogságából, aztán hiába udvarolt neki, de száz százalékig meg van győződve róla, hogy anyám szép piros szandáljaival le fogja tudni venni a lábáról. Nagyon szívesen felajánl a szandálokért tíz liter benzint meg egy nagyon szép rókabőrt.

Anyám rögtön mondta, hogy szó se lehet róla, azok eredeti olasz szandálok, Alfio bácsi hozta őket Vicenzából, de nagymamám szeme akkor megvillant, és azt mondta, hogy hét rókabőr alatt szó se lehet róla, hogy anyám bár az egyik szandálját levegye.

Az lett aztán a vége, hogy anyámnak mezítláb kellett Vásárhelyre hazavezetnie, apámmal és nagyapámmal hármasban vártuk őket. Nagymamám mesélte el a történetet, a végén diadalmasan kitett a konyhaasztalra öt szép szőttest és négy katrincát, aztán odaterített még a tetejükre három szép rókabőrt is.

Megvolt mind a négy mancsuk, de még a fejük is, félig tátott pofával, szépen vicsorogtak, de a szemük helyén nem üvegszemek voltak, hanem kicsi műanyag dobókockák abból a fajtából, amit a táblás römi fadobozába szoktak gyárilag csomagolni, és mindig nagyon gyorsan el szokott kallódni.

Senki se szólalt meg, apám nézte egy darabig a rókákat, aztán csak annyit mondott:

az élet egy hosszú Bodor Ádám-novella.

Ekkor hallottam először Bodor Ádámról, mindig szerettem volna ezt elmesélni neki.

(Elhangzott a Bodor Ádám 90. születésnapjára megjelent Behavazott lábnyomok című kötet ünnepi könyvbemutatóján, amelyről itt számolt be a Karakter.)