Az Eszenyi és Társa Kft.-t hét éve alapítottuk apukával. Azt mondta, kedvezőbb pozícióból indulnak a tárgyalások, ha nem tudják, hogy rokonok vagyunk. „Mert rokonnak lenni egyfajta puhányság.” Nem vitatkoztam, stratégiai döntésekben mindig övé volt az utolsó szó.
A második év elején kezdett bepörögni az üzlet, egymás után kaptuk a megbízásokat. Weboldalt indítottunk, szerződtettünk fél tucat takarítónőt. Apuka nagyon boldog volt, hogy duzzad a csapat. Én vezettem a kombit, fuvaroztam az alkalmazottakat, ő meg visszahúzódhatott az irodába. Ott találtam rá. A fénymásoló tövében rángatózott.
Az ő korában nincs esély a felépülésre. A nyakamba szakadt minden, egy pillanat alatt kellett Társból Eszenyivé alakulnom. Azóta egyszerre vagyok két helyen. Sztingréj típusú piszoármatracokat installálok a reptéri mosdóban, az oldalára fordítom apukát. Illatosító tablettákat kézbesítek, kihúzom alóla a gumilepedőt. Reggelente ősi magnéziummal kenegetem a kézfejét, az előszobában ébredek, már rajtam a cipő, a gondozónő nem tud visszaadni, este hétkor mennie kell, jó lenne, ha addig hazaérnék. A sztingréj azt jelenti, tüskés rája, kikerestem az interneten.
El kellett bocsátanom a takarítónők felét, az Airbnb-lakásokat egyedül csinálom. Jól fizet, a munka sokszor semmiség, néhány vendég az utolsó sarkot is átsikálja, mielőtt kicsekkol. Nem értem a buzgalmukat, én az energiatakarékos megoldásokban hiszek. Letörlöm a sütőlapot, visszapótlom a vécépapír-gurigákat, eldőlök a kanapén, amíg lejár a mosogatógép. Inkább itt kapjon el az álom, mint a volán mögött. Apuka újra két lábon áll, formanyomtatványok hullanak a szájából, füstöl, mint a vegyszeres felmosóvíz.
Pihenő után bukóra nyitom az ablakokat. Ellátok egészen a mentőállomásig. Telepített virágok a járdaszigeteken, a rohamkocsikat csak a legsúlyosabb esetekhez küldik ki.
A takarítás izgalmát a talált tárgyak adják. Először percekig bámultam egy ottfelejtett villanyborotvát, keményen küzdöttem a lelkiismerettel, most már csuklóból elrakok bármilyen kacatot. A borotva is jól jött, sokkal könnyebb megigazítani apuka bajszát. Hajcsat, ugrókötél, munkavédelmi bakancs. Mindennek lett helye.
Már érkezéskor kiszúrtam a névjegykártyatartót. Hivalkodóan csillogott a natúr bútorlapon. Körbejártam, mint a kutya a fekhelyét, aztán egy hirtelen mozdulattal lecsaptam rá. „Aki ilyennel járkál, az vigyáz a nevére.” Ki kell javítanom, apuka, csak vigyázott, amíg ott nem hagyta a konyhapulton, mostantól az enyém. Kipattintom az apró reteszt, több tucat egyszínű lapocska. Telefonszám, logó, teljes név.
Tavaly tavasszal megállt alattam a kombi, szervizbe vittem, százhetvenért javították. A nyelvemet harapdáltam mérgemben a buszon. Egy megállóval előbb szálltam le, nem akartam, hogy apuka érezze rajtam a feszültséget, rosszat tesz neki, ha felizgatja magát.
Az italbolt után vettem észre, hogy követnek. Kirázott a hideg. Letértem az útról, egymás után háromszor is balra kanyarodtam, az alak még mindig a nyomomban loholt. Tartotta a távolságot, ki akart fárasztani testileg-lelkileg. Keresztülvágtam egy lakótelepen. A körbekerített kosárlabdapálya mögött tízemeletesek, egy tejfehér hajú férfi állt az egyik erkélyen. Kinevetett volna, ha segítségért kiáltok.
Egy nyitva felejtett lépcsőháznak köszönhetem az életemet. Becsaptam magam mögött az ajtót, felrohantam az első emeletre. Negyedóra kellett, hogy elmúljon a remegés. A folyosó végi parafatáblán vállalkozók hirdették magukat. Csontkovács, kutyakozmetikus, hegedűtanár. A mérlegképes könyvelőn akadt meg a szemem, névrokon volt, Eszenyi. Ugyanez a telefonszám, ugyanez a logó.
Lehet, hogy egy házasságtörés bizonyítékát tartom a kezemben. Mi másért bérelne szobát, ha a városban él? Eszenyi könyvelő, tanult ember, gyakorlott fejszámoló. Lefogadom, hogy bomlanak utána a nők.
Visszapakolom a takarítószereket a csomagtérbe. Émelygek, nyoma sincs bennem a megszokott higgadtságnak. Nem lophatok meg egy névrokont. Ez a névjegykártyatartó családi ezüst, 1902.03.12. van az aljába gravírozva, az legalább három generáció.
Már az első búgás közepén felveszi, a nevemen szólít, pedig be sem mutatkozom. Személyes találkozót kér. Üzleti randevút. Mintha egy idegen erő mozgatná a karomat, sebességbe teszem a kombit, kifarolok a parkolóból. Ha tartom a tempót, fél órán belül odaérek hozzá.
Hatalmas tölgyfa asztalnál ülünk. Elfoglalja a helyiség felét. Eszenyi egy díszzsebkendővel törölgeti a száját, az ebédszünet közepén toppantam be. Azt mondja, kiveri a víz a mellébeszéléstől, térjünk egyből a tárgyra. Szeretnék-e társulni? Akár csendestársként is el tud képzelni engem. Tudja, hogy furcsán hangzik, de szerinte én vagyok az egyetlen működőképes opció. Nem értek a számokhoz, mondom, és végignézek a bekeretezett okleveleken a feje fölött. Semmi gond, a tényleges munkát ő végezné, én csak az iratokba kerülnék bele. Egy fillért sem kér tőlem, persze fizetni sem fog. A portfólióm bővüléséből viszont sokat profitálhatok. Takarítószolgálat és könyvelés, ki hallott már ilyet? Nagy dolgok születhetnek, ha összetesszük, amink van. Ez lenne az ajánlata, gondoljam át, és ne haragudjak meg, de neki most egy halaszthatatlan beszélgetésbe kell bekapcsolódnia, konferenciahívás, a kijáratot ott találom, minden jót. Rendben, Eszenyi, máris indulok. Amúgy is mennem kéne, kettőre vár egy régi kuncsaft. Azért lenne itt valami, amit mindenképp tudnom kell. Melyikünk lenne az Eszenyi? Voltam már Társ, rossz vége lett, Eszenyiből meg egy is sok. Mit gondolna egy teljes arculatváltásról? Eszenyik. Az Eszenyiék túlzás lenne, közelséget feltételez. Egyébként jólesne egy köszönöm, visszahoztam a bisz-baszát. Vagy ennyi sem jár nekem, te rohadék? Ha én is alád feküdnék, mint azok a nőcskék a bérlakásban, akkor most szebben néznél rám.
Az irodaház előtt nagy erejű vízsugárral mossák a firkákat egy betonkocka oldaláról. Az egész járda párakapu, a szempilláimra tapadnak a cseppek. Egyszerre vagyok két helyen. Apuka vállain taposok, egy kirakatüveg tetejét törlöm, a karácsonyi vásár fényei tükröződnek benne. „Dolgozni kell, a kosz nem tartja az ünnepeket.” Mélygarázsban éjszakázom, nincs lépcső, nincs felvonó, a gondozónő szeretne hazamenni. Nézem apukát, habzik a szája. Szürke és rozsdás, mint egy régi satu. Álmomban ráják lebegnek a betegágy körül. Tudják, hogy rokonok vagyunk. Eszenyi és Lánya. Eszenyi és Eszenyi. Nem lehetek egyszerre két férfié.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
