Bár tavaly decemberben megbukott a Szíriát fél évszázadon át uraló Aszad dinasztia, a tömeggyilkos rezsim utáni rövid fellélegzés után az ország egyes kisebbségeinek pontosan azt a rémálmot kellett átélniük, amellyel a bukott diktatúra mindig is magához láncolta őket: a szunnita iszlamisták terrorját.
Legutóbb július közepén robbantak ki véres összecsapások a Szíria déli részén lévő as-Suvejdában szunnita beduin törzsek és a síita iszlám iszmailita ágához tartozó kisebbség, a drúzok között, amelyekbe aztán a szíriai kormányerők is bekapcsolódtak. A konfliktus során Izrael légi csapásokkal lépett fel a drúzok védelmében. Izrael és a szíriai vezetés múlt hét végén tűzszünetről állapodott meg, de azóta is feszült maradt a helyzet.
A londoni székhelyű, de kiterjedt szíriai informátorhálózattal rendelkező – és a polgárháború során rendszerint megbízható adatokat közlő – Emberi Jogok Szíriai Megfigyelőközpontja szerint legalább 1100 ember halt meg a harcokban. Az ENSZ csaknem százezer menekültről tud; a világszervezet emberi jogi biztosa, Volker Türk pedig arról számolt be, hogy több jelentés érkezett súlyos jogsértésekről – például statáriális kivégzésekről.
Sokan tartottak a tavaszi vérengzéstől
A helyzet alapja, hogy a Damaszkuszt elfoglaló és Bassár el-Aszadot megbuktató milíciák a 2015-ös iráni/orosz intervenció után lejtőre került ellenzék legszívósabb, legelkeseredettebb és legfanatikusabb maradványaiból álltak. A győztes sereg vezető erejét az al-Kaidából származó, Idlíb kormányzóságot tíz éven át független tartományként vezető Tahrír as-Sám képezte, melynek élén az iraki és a szíriai dzsihád veteránja, Mohamed al-Dzsúláni állt.
Bár az országot ideiglenes elnökként eredeti nevén vezető Ahmed Huszein as-Sár igazi túlélőhöz méltó módon ideológiai és stratégiai téren rendkívül flexibilisnek bizonyult – terepszínű ruháját öltönyre, dzsihadista nom du guerre-jét polgári névre cserélte, és a vallásháborús uszítás helyett már jó évtizede néppártos-nemzetegyesítő retorika jellemzi őt – az alavita, a kurd, a drúz és a többi szíriai kisebbség mégis tartott kormányzásától.
A rendszerváltással kapcsolatos legpesszimistább várakozásokat látszott igazolni a Földközi-tenger mentén található tartományokban, az alaviták által lakott részen márciusban kirobbant pogrom, mely során 1500 embert mészároltak le kormánykatonák és a hadsereghez kötődő iszlamista milíciák – a kegyetlenkedésekről készült felvételek alapján volt olyan, akinek konkrétan kivágták a szívét.
Kik azok a drúzok?
Július közepén hasonló történt Szíria déli, főleg drúzok által lakott részén, as-Suvajda térségében. A drúzok etnikai-nyelvi szempontból arabnak tekinthető népcsoport. Különleges identitását sajátos, az iszlám vallás síita irányzatának tanításait más monoteista motívumokkal ötvöző hitrendszerének köszönheti, mely eredetileg a 11. századi Egyiptomból indult ki. A Közel-Keleten valamivel több mint egymillió drúz élhet, a legtöbben, 750 ezren Szíriában, de jelentős számú, 170 ezerre tehető drúz kisebbség él Izraelben is.
Az izraeli drúzok a lakosság ötödét kitevő muszlim arab kisebbséghez képest sokkal jobban integrálódtak a többségi társadalomba – az integráció egyik legfontosabb terepe a hadsereg –, de a Szíriától 1967-ben elfoglalt Golán-fennsíkon élő 20 ezer drúz megőrizte szíriai identitását. A drúzokat a Fátimidáktól az Oszmán-birodalomig lényegében az összes iszlám kormányzat üldözte, a velük szembeni gyanakvást a muszlim szokások szelektív értelmezésén túl a rendkívüli zárkózottság is táplálta – a drúz szokások ugyanis sem a ki-, sem a betérést nem teszik lehetővé, és támogatják a belházasságokat.
A Szíria déli részén lévő drúz régió a 2011-ben kirobbant polgárháború során az ország relatíve nyugodt zugának számított; az Aszadhoz papíron lojális drúzok a gyakorlatban igyekeztek mind a kormányerőktől, mind pedig a különböző ellenzéki milíciáktól egyenlő távolságot tartani. 2024 decemberében aztán, az Aszad-rezsim összedőlését látva, a Dzsabal al-Drúz hegyvidékének ellenőrzését drúz milíciák vették át. A drúz milíciák fenntartásokkal fogadták az új kormányzatot és a külföldi – főleg ujgur származású – dzsihadistákat is soraiba fogadó új hadsereg felállítását, és nem voltak hajlandók átadni az ellenőrzést a központi kormányzatnak.
Tapintható volt a feszültség, amely átcsapott a vérengzésbe
A térségben már hónapok óta egymást érték a kisebb összecsapások. A mostani válság 2025. július 11-én, egy helyi összetűzésből pattant ki, amely során beduin törzsi fegyveresek a Damaszkusz-Suvajda-autópályán önkényesen felállított ellenőrzőpontnál vallását becsmérelve el- és kiraboltak egy drúz zöldségest. Az incidens után hamarosan elharapózott az erőszak és a káosz – a beduin és a drúz törzsek is több milíciával vettek részt a harcokban, és ezek a milíciák sokszor egymástól teljesen függetlenül tevékenykednek –, a harcok pedig újabb fegyvereseket vonzottak be a szomszédos Dará kormányzóságból. Az indulatokat nemcsak a véres leszámolások szították, hanem például a közösségi oldalakon terjedő, a konfliktus felekezeti vonásait kidomborító videók is idős drúz férfiak erőszakos megborotválásáról.
A konfliktus megfékezésére két nap elteltével megjelentek a damaszkuszi kormányzat saját fegyveres erői is, a katonák egy része azonban csak elmérgesítette a konfliktust. Damaszkusz továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy a kormányerők feladata a rendteremtés, azonban ekkorra már – az alaviták elleni márciusi mészárláshoz hasonlóan – nehéz volt eldönteni, hogy
- a kormányerők a helyi konfliktust a drúz milíciákkal való leszámolásra, a központi hatalom megerősítésére akarják kihasználni;
- a kormány képtelen a hadseregbe integrált szélsőségeseket eltéríteni a „hitetlenek” elleni vallásháborútól;
- netán a kormányzat nem maradt hűtlen a gyökereihez, és vallási tisztogatást akar végrehajtani Szíriában.
Miközben a legbefolyásosabb drúz vezető, Hikmat al-Hidzsri kijelentette, hogy „nem tudunk tovább együtt élni egy olyan kormányzattal, mely az acélon és a tűzön kívül nem ismer más kormányzati eszközt”, Damaszkusz egymás után adta ki a nyilatkozatokat, melyek sorra deklarálták a kormányzat szándékát a rend és biztonság garantálására, és ítélték el a „túlkapásokat”. A múlt hét végén sorra számoltak be tűzszüneti megállapodásokról, melyekről kiderült, hogy csak egyes felek fogadták el őket, és az összes összecsapás ezzel még nem ért véget.
Egy, a harcok idején rejtőzködő drúz múlt csütörtökön háborús szintű rombolásról számolt be a New York Timesnak: „Kiégett autók és vérpatakok az utcákon, betört kirakatok, kipakolt boltok. […] A helyi kórház már az udvaron kénytelen tárolni a holttesteket, melyeket a hullazsákok elfogytával csak egyszerűen letakarnak.”
Izrael légi csapásokkal avatkozott be
És ha a drúz–beduin–kormány hármas felállása önmagában nem lenne elég bonyolult: a válságba hamar beleavatkozott-belesodródott Izrael is. A zsidó állam 2024 végén azonnal lecsapott az Irán által támogatott, passzívan ellenséges Aszad-rezsim bukásával kínálkozó lehetőségekre:
- órákkal Aszad bukása után megszállta a Golán-fennsík demilitarizált zónáját, benne a régió legmagasabb pontjával, a Hermon-heggyel;
- megsemmisítette Szíria néhány hétig gazdátlanul heverő haditengerészetét, légierejét, légvédelmi- és csapásmérő eszközeit;
- és deklarálta, hogy Dél-Szíriában nem tűri meg a damaszkuszi kormányerők jelenlétét, és nem hagyja annyiban a drúzok elleni atrocitásokat.
Utóbbi lépésben Izraelt egyszerre vezérelte a stratégiai számítás, a belpolitikai érdek és néhány emberi jogi jó pont begyűjtése is. A kormányzat egyfelől úgy kalkulált, hogy Izrael biztonsági érdekeinek jobban megfelel egy gyenge, az ország egyes területei felett csak korlátozott szuverenitással bíró damaszkuszi kormányzat. Másfelől a drúzok védelme Izrael-szerte népszerű ügynek számít, részben azért is, mivel a drúzokat az izraeli közvélemény – az arabokkal szemben – lojális kisebbségként könyveli el.
Az izraeli zsidó elit mindig is kereste a nem arab kisebbségekkel való partnerséget, és ezen törekvésének megfelelően a hatvanas évektől széles körű kisebbségi jogokat biztosított a drúzoknak. Az integráció érdekében pedig rájuk is kiterjesztette a kötelező katonai szolgálatot – az Izraeli Védelmi Erőkben (IDF) számos drúz jutott el igen magas rangig.
Az mindenképpen elmondható, hogy a drúz származású izraeliek gazdasági-társadalmi felemelkedése előtt kevesebb akadály tornyosul, mint az arab kisebbség előtt. Csakhogy az izraeli államberendezkedés a zsidó szupremáciára épül, a drúz régiók a fejlesztések tekintetében hátrányban vannak, a fél évszázada még kizárólag drúzok által lakott Golán-fennsíkon pedig az izraeli kormányzat nem is titkoltan a zsidó demográfiai fölény kialakítására törekszik.
Az izraeli drúzok mindenesetre nagy nyomás alá helyezték az izraeli közvéleményt annak érdekében, hogy az Izraeli Védelmi Erők (IDF) aktívan avatkozzon be a határtól légvonalban 40 kilométeres távolságra tomboló erőszak megfékezéséhez. Izraeli drúzok tömegei nyomultak át a határkerítésen, volt olyan nap, amikor ezer izraeli drúz hatolt be Szíriába; egyesek rokonaikat akarták kimenekíteni, de többségük a harcokhoz csatlakozott. A határvidéket ellenőrző IDF a kneszet két drúz etnikumhoz tartozó képviselőjével együtt igyekezett őket visszavinni.
Az IDF as-Suvejda térségében sem maradt passzív; az elmúlt két hét alatt több száz légi csapást hajtott végre a régióba tartó kormányerők ellen; harckocsikat, rakétavetőket semmisített meg; figyelmeztető jellegű légi csapást hajtott végre a szíriai vezérkar damaszkuszi főhadiszállása ellen is.
Tetszhalálba dermedt a béke
A háttérben közben gőzerővel folytak az egyeztetések a Szíriára jelentős befolyást gyakorló Törökország, Izrael, az as-Sárt az elmúlt hónapokban keblére ölelő Szaúd-Arábia és az Egyesült Államok között. A Trump-kormányzat kifejezetten nehezményezte, hogy Izrael katonai erővel akadályozta meg a damaszkuszi kormányzat rendteremtő próbálkozásait.
Amerikai tisztviselők háttérbeszélgetéseken őrültnek nevezték Benjámin Netanjahu izraeli kormányfőt agresszív politikája miatt, mellyel szerintük lerombolja Trump Szíria pacifikálására és a közel-keleti politikai-gazdasági rendszerbe való reintegrációjára tett kezdeményezését – melynek legfontosabb eleme az ország elleni, több évtizede halmozódó amerikai szankciók júniusi visszavonása volt.
Az Egyesült Államokat Szíriában legmagasabb szinten képviselő amerikai diplomata, Thomas Barrack ankarai nagykövet a kisebbségeket a damaszkuszi kormány fennhatóságának elismerésére szólította fel, Washingtonból pedig nagy nyomást gyakoroltak Netanjahura a légicsapások leállítása és a deeszkaláció érdekében.
Trump ezúttal azért haragudott meg Netanjahura – akit amúgy az izraeli bíróságokkal szemben is megvédett –, mert a damaszkuszi kormányerők erőteljes támadása kisiklatta a Szíria és Izrael között remélt történelmi megállapodást. A drúz válság előtt izraeli és szíriai tisztviselők egyöntetűen arról beszéltek, hogy küszöbön áll a két ország közti békeszerződés (amit a felek lényegében az 1973-as jom kippuri háború óta halogatnak). Ebben Damaszkusz állítólag kész volt lemondani az Izrael által egyoldalúan annektált Golán-fennsíkról – ha cserébe Izrael elismeri az as-Sár által vezetett kormányzat legitimitását, visszaadja a 2024 decembere óta elfoglalt határrégiót, és belemegy egy Dél-Szíriára kiterjedő „átfogó” biztonsági megállapodásba.
Sőt, a Fehér Ház nyomást helyezett Damaszkuszra annak érdekében, hogy Szíria csatlakozzon az Izraellel való viszonyukat diplomáciai-gazdasági-kulturális téren normalizáló arab országok által kötött „Ábrahám-megállapodásokhoz”. Ezt Donald Trump az első ciklusa egyik legnagyobb diplomáciai vívmányaként tartja számon, de a gázai háború kezdete óta lényegében tetszhalottá vált.
A diplomáciai áttörés esélyét azonban a szíriai drúzok védelmében indított izraeli támadások jelentősen csökkentették. Carmit Valensi izraeli nemzetbiztonsági szakértő a Times of Israelnek meglehetősen rezignáltan azt mondta: „Szíriai tisztviselőktől azt hallom, hogy nem bíznak Izraelben […] Úgy látják, hogy Izrael a dél-szíriai támadásokkal megmutatta, mi is az igazi szándéka: Szíria destabilizációja.”
