Franciaország, Nagy-Britannia, Kanada: a nyugati világ olyan jelentős országai, amik eddig kimaradtak abból, hogy önálló államnak ismerjék el Palesztinát, ez azonban változhat. A látszat ellenére ez már eleve nem szűk kör, a világ 147 országa tett már így, olyan jelentős országok is, mint Kína, Oroszország, Brazília, Argentína, Mexikó, Spanyolország, Írország, Norvégia, India, Szaúd-Arábia, Egyiptom vagy Dél-Afrika. Ennek inkább szimbolikus, semmint gyakorlati jelentősége van, de minél több állam ismeri el Palesztinát, az entitásnak annál nagyobb esélye lenne nemzetközi szervezetekhez csatlakozni.
Macron lépett, aztán jöttek a britek is
A mostani kört Emmanuel Macron francia elnök indította el július 24-én, amikor közölte, országa el fogja ismerni Palesztinát önálló államként az ENSZ szeptemberi közgyűlésén. Tette ezt annak ellenére, hogy Franciaország májusban még deklarálta, hogy bár Palesztina független államként való elismerése „nem tabu”, Párizs egyelőre nem tartja alkalmasnak az időt a lépésre. „A legsürgetőbb dolog, hogy a gázai háború véget érjen, és hogy megmentsük a civil lakosságot” – írta Macron a döntést bejelentő posztjában, hozzátéve, hogy Franciaország, ahogy korábban, ezúttal is az igazságos és fenntartható békét szorgalmazza a Közel-Keleten. Amerika ellenezte a lépést, míg Giorgia Meloni olasz kormányfő jelezte, támogatja a palesztin állam létrejöttét, de „kontraproduktív” lenne még megalakulása előtt elismerni azt.
Öt nappal Macron nyilatkozata után Keir Starmer brit miniszterelnök is közölte, az ENSZ szeptemberi közgyűlésén az Egyesült Királyság is követheti a francia példát – amennyiben az izraeli vezetés nem tesz jelentős lépéseket a gázai humanitárius helyzet javítására, nem egyezik bele tűzszünetbe – a legutóbbi erőfeszítések egy újabb fegyverszünetre a Hamász terrorszervezeten buktak el –, és tesz meg mindent a fenntartható béke és a kétállami megoldás érdekében.
Július végén több mint száz segélyszervezet figyelmeztetett rá nyílt levelében, hogy a tömeges éhezés egyre kiterjedtebb az övezetben. Az Egyesült Királyság, Franciaország és Németország vezetői pedig felszólították Izraelt, hogy „azonnal oldja fel a segélyek áramlására vonatkozó korlátozásokat”. Az egyre fokozódó nemzetközi nyomás után az Izraeli Védelmi Erők (IDF) bejelentette, hogy a segélyek légi szállításának engedélyezése mellett minden nap humanitárius „taktikai szünetet tartanak” a Gázai övezetben azokon a területeken, ahol éppen nem hajtanak végre szárazföldi műveleteket.
Emellett pedig kijelölt humanitárius folyosókat hoznak létre a segélyeknek, hogy ezzel is cáfolják „a szándékos éheztetésről szóló hamis állításokat”. Múlt hétfőn azonban Donald Trump amerikai elnök kijelentette, hogy „valódi az éhezés” a Gázai övezetben, az Egyesült Államok pedig kötöttségek nélkül megközelíthető ételosztó központokat fog felállítani a területen. A gázai helyzetről itt írtunk részletesen.
David Lammy brit külügyminiszter múlt kedden azt mondta az ENSZ épületében, hogy Nagy-Britannia különleges felelősséget cipel a vállán. Ugyanis Palesztina – még a mai Izrael területét magában foglalva – brit mandátumterület volt a második világháború utáni évekig. Az 1917-es Balfour-deklarációban ide ígértek a britek otthont a zsidóságnak, Lammy szerint azonban azzal a kitétellel, hogy semmi olyat nem lehet tenni, ami „sértheti a meglévő nem zsidó közösségek polgári és vallási jogait”.
Azonban a brit politikában sokan ellenzik a tervezett elismerést. Nemrég a parlament felsőházának, a Lordok Házának közel 40 tagja írt levelet Lord Richard Hermernek, Anglia és Wales legfőbb ügyészének. Ebben megjegyezték, hogy Starmer ígérete nemzetközi jogot sérthet, ugyanis Palesztina most nem tudna megfelelni az államiság kritériumait előíró, 1933-as montevideói egyezménynek – írta a Sky News. Wilfred Frost kkv-miniszter ugyanakkor azt mondta a Sky műsorában, hogy az Egyesült Királyság nem írta alá a konvenciót, ami amúgy az amerikai államok között köttetett annak idején, és többek közt Kanada sem részes fél benne. Frost szerint 140-nél is több ország már elismerte Palesztinát, és a palesztinoknak „elidegeníthetetlen joguk van az államisághoz”, aminek megadása alapvetően politikai ügy.
A brit kormányok eddig zömmel azért nem ismerték el az önálló Palesztinát, mert az csak gyakorlati eredmény nélküli gesztus lett volna. Azonban a BBC elemzés szerint a gázai helyzet mindennaposnak mondható képsorai hatására a brit közvélemény pálfordulásra késztette a brit kormányt. Ezt jelzi a YouGov britanniai közvélemény-kutatása is ami szerint a britek 45 százaléka támogatja az elismerést, 14 százaléka ellenzi.
A francia és brit példa ragadóssá is válhat, az utóbbi napokban Málta is bejelentette elismerési szándékát, a portugál kormány pedig egyeztetéseket kezdeményez a kérdésről az államfővel és a parlamenti pártokkal. Több országban viszont az Izraellel szövetséges pártok sikerrel torpedózták meg Palesztina államként való elismerését. A finn és belga kormányt például koalíciós viták késztették kihátrálásra, Portugáliában a jobbközép kormány a pozícióit veszélyeztető populista Chega nyomására elnapolta a kérdést.
Ha a franciák és a britek is elismerik önálló államként Palesztinát, az ENSZ Biztonsági Tanácsában (BT) az Egyesült Államok marad az egyetlen tag, ami nem tett így. A New York Times emlékeztetett, hogy egy tavalyi, Palesztina elismeréséről szóló biztonsági tanácsi határozattervezetet az USA kivételével egy állandó és ideiglenes BT-tag sem utasította el, csak a britek és a svájciak tartózkodtak. Amerika a kilencvenes években ugyan elismerte a Palesztin Hatóságot, de az államot magát nem. Több amerikai kormányzat jelezte már támogatását a palesztin állam felé – bár ezt gyakorlati tettek nem követték –, de Donald Trump abszolút nem sorolható ide. Márpedig az Egyesült Államok mint szoros izraeli szövetséges támogatása nélkül nem képzelhető el a kétállami megoldás és a békefolyamat.
Az állami elismerések értékét tovább csökkenti, hogy a volt szocialista országok ezt még a szovjet blokk összeomlása előtt tették meg, miközben mondjuk Magyarország Izrael-politikája 1988 óta 180 fokos fordulatot vett. Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter több kormányinfón is kifejtette már, hogy „a jogi aktus” még a kommunizmusban történt, a jelenlegi kormány nem ért egyet a palesztin állam elismerésével, mivel azt az álláspontot képviseli, hogy a feleknek maguknak kell megegyezniük.
A New York-i Felhívás
Egy, a témában tervezett ENSZ-konferencia előtt ültek össze szaúdi és francia kezdeményezésre, amerikai bojkott mellett zömmel európai és közel-keleti országok képviselői a múlt hét elején New Yorkban. A Gázai övezet háború utáni helyzetével foglalkoztak, és hamar megállapították, hogy a Hamász ebben semmilyen szerepet sem játszhat.
A Jean-Noël Barrot francia külügyminiszter által szerdán közzétett nyilatkozat, azaz a New York-i Felhívás 15 aláírója már vagy elismerte az önálló Palesztinát, vagy tett efelé lépéseket. Olyan kisebb-nagyobb, Palesztinát még nem elismert államok írták alá, mint Andorra, Ausztrália, Kanada, Finnország, Luxemburg, Új-Zéland, Portugália és San Marino. De szignózta a nyilatkozatot Izland, Írország, Málta, Norvégia, Szlovénia és Spanyolország képviselője is. Feltűnő, hogy többségében európai országok vannak a listán, de közben a világ többi része, így szinte teljes Latin-Amerika, Afrika és Ázsia jó része elismerte már a palesztin államiságot.
A megfogalmazás szerint az aláíró államok „megerősítik rendíthetetlen elkötelezettségüket a kétállami megoldás mellett, amelyben két demokratikus állam, Izrael és Palesztina, békében él egymás mellett biztonságos és elismert határokon belül”. A nyilatkozat megerősíti a Gázai övezet és Ciszjordánia egyesítésének tervét egy központi Palesztin Hatóság égisze alatt.
Jechiel Lejter, Izrael washingtoni nagykövete „undorítónak” nevezte a New York-i tárgyalásokat. Szerinte a résztvevő országok a terrorizmust és a Hamászt bátorítják, morális csőd az egész. Hozzátette, legalább azt megvárhatták volna, hogy az izraeli túszok kiszabaduljanak. Tammy Bruce amerikai külügyi szóvivő pedig azt mondta, hogy „az Egyesült Államok nem fog részt venni ebben az inzultusban, de továbbra is vezető szerepet játszik a valós erőfeszítésekben, melyek véget vetnek a harcoknak és elhozzák a tartós békét”.
A washingtoni kormány csütörtökön szankciókat jelentett be a Palesztin Hatóság és a Palesztin Felszabadítási Front (PFSZ) tisztviselői ellen. Az amerikai külügyminisztérium a vízumok megvonására utalt, ami azt jelentené, hogy a palesztin tisztviselők nem utazhatnak az Egyesült Államokba, és így az ENSZ közgyűlésére sem. Ezt sokan közvetlen válasznak érezték a francia-szaúdi vezetésű csoport találkozójára.
Kanada is lépett
A francia vezetésű deklarációt követően Kanada miniszterelnöke, Mark Carney is a sajtó elé állt szerdán, és bejelentette: országa az ENSZ szeptemberi közgyűlésén elismerné a palesztin államiságot. Carney azonban feltételekhez kötötte a lépést. Az egyik az, hogy a Palesztin Hatóságnak 2026-ban általános választásokat kellene tartania, amin a Gázai övezetet egykor teljesen uraló Hamász terrorszervezet nem vehetne részt. Az általános demokratikus reformok mellett kötelezné a Hamászt a 2023. október 7-i terrortámadása során elrabolt izraeli túszok elengedésére és a fegyverletételre is.
Carney komoly kritikával illette Izraelt is, ami szerinte erodálja a kétállami megoldást azokkal a lépésekkel, amik Ciszjordánia bekebelezésére irányulnak. Carney azt is felrótta, hogy Izrael nem tesz eleget, hogy „megelőzze a gyorsan romló humanitárius katasztrófát Gázában”. Carney szerint az egyre mélyülő szenvedés nem hagy teret a nemzetközi cselekvés további tologatására.
Izrael dühösen reagált ottawai nagykövetén keresztül. Iddo Moed azt mondta „Izrael nem fog meghajolni az ellene irányuló torz nemzetközi nyomásgyakorlás előtt”. Hozzátette, nem áldozzák fel létezésüket egy olyan „dzsihadista állam” létrejöttéért „ősi szülőföldünkön”, ami meg akarja semmisíteni Izraelt.
A kanadai bejelentésre reagálva Trump lényegében büntetővámokkal zsarolta meg északi szomszédját. Közösségi oldalán, a Truth Socialön azt írta, így nehéz lesz megkötni Kanadával az augusztus 1-re beharangozott kereskedelmi megállapodást. Washington korábban 35 százalékos vámokkal fenyegette meg északi szomszédját, ezt szerette volna egy egyezménnyel csökkenteni az ottawai kormány. Trump álláspontját némileg árnyalja, hogy Starmer keddi bejelentésére annyit reagált, nem bánja, ha a brit kormányfő állást foglal, később az elnöki különgépen már azt nyilatkozta, Palesztina elismerése a Hamászt jutalmazná, tehát ő nem támogatja.
Nem sokkal később már Anthony Albanese ausztrál miniszterelnök is azt mondta, hogy szeretne kijelölni egy időpontot Palesztina elismerésére, hogy ezzel mozdíthassa elő a kétállami megoldásról folyó – még el sem kezdett – tárgyalásokat. Hozzátette, megvizsgálják, miként segítheti elő az elismerés a kétállami megoldást. Albanese szerint ő az egész politikai karrierje során a két külön államot támogatta, hogy Izrael biztonságos határok között létezhessen, a palesztinok legitim törekvései saját államukra pedig valóra váljanak. Izrael ENSZ-nagykövete, Danny Damon azzal reagált erre, hogy amíg túszaik a Hamász terroralagútjaiban vannak, egyes országok üres nyilatkozatokat tesznek, ahelyett, hogy segítenék a túszok szabadulását.
Eltérő megítélések
Az Economist szerkesztőségi cikkben jelezte egyet nem értését Palesztina elismerésével kapcsolatban. Idézték Trumpot, aki szerint nincs súlya annak, ha Franciaország elismeri a palesztin államot, és az Economist szerint a britekkel együtt is csak kettővel több ország lesz a 149-esre bővült listán – és akkor Kanadáról még nem esett szó. A lap szerint ugyanakkor ha másfelől nézzük, két ENSZ BT- és G7-tag odaállásának mégis lehet súlya. Ugyanakkor Izraelben úgy kalkulálhatnak, hogy az európai kormányok elítélő nyilatkozataitól függetlenül szabad kezük van, a külkapcsolatokat pedig később is újraépíthetik.
A brit lap szerint az is hátrány lenne az európai hatalmaknak, hogy ha elismerik az államiságot, kevésbé tudnak befolyással lenni a palesztin vezetésre. De a lap szerint mivel Starmer ígéretet nem tett, csak fenyeget, Izraelre és a palesztinokra sincs befolyással, ellenben Trumpon keresztül elérhetnék a tűzszünetet, hisz ő tud hatni Netanjahura. Viszont ha elismerik a palesztin államot, elveszítik Trumpot az ügyüknek.
Az Izraelt korábban sziklaszilárdan támogató nyugati országok Izraeltől való elfordulásáról, a támogatásban keletkezett hasadásokról írt a Wall Street Journal. Az amerikai lap szerint a mostani folyamatot elindító Franciaország hevesen lobbizik más országoknál, hogy csatlakozzanak Palesztina elismeréséhez.
Mujtaba Rahman, az Eurasia elemzőintézet európai vezetője szerint ez akár egy láncreakciót is elindíthat, de eközben a holokausztért felvállalt felelőssége miatt Izraellel speciális kapcsolatot ápoló Németország ódzkodik egy ilyen lépéstől. Ugyanakkor Johann Wadephul német külügyminiszter csütörtökön a New York-i deklarációra válaszul kijelentette, hogy Izrael egyre inkább kisebbségi pozícióba kerül, ezért meg kell kezdeni a tárgyalásokat a kétállami megoldásról.
Mi az a kétállami megoldás?
Palesztina rendelkezik az államiság bizonyos ismérveivel. Például 147 ország szuverén államnak ismeri el, saját zászlaja alatt indulnak sportolói a világversenyeken, így az olimpiákon is (Párizsban nyolc olimpikonjuk vett részt). Az ENSZ állandó megfigyelő állam státuszt adott neki, de ez nem jelent szavazati jogot többek közt a közgyűlésben sem. A New York Times táblázatai szerint 32 NATO-tagállamból 14 ismerte el Palesztinát, három pedig tervezi, míg a G20-ak csoportjában 13-ra nőhet ez a szám a franciákkal, britekkel, kanadaiakkal. Ellenben nincsenek se nemzetközileg elismert határai, se fővárosa, se hadserege, se kormányzata.
Mint 2024 nyár eleji cikkünkben írtuk, a kétállami megoldás lényege – papíron legalábbis – egyszerű: az 1948, Izrael megalapítása előtt Palesztinának nevezett, a Jordán folyótól a Földközi-tengerig terjedő területen két országnak kellene megalakulnia, lehetőség szerint az 1967 előtti, a nemzetközi jog által ma is érvényesnek tartott határok mentén.
Az egyszerűség eddig a mondatig tartott, ugyanis a palesztin területek helyzete minden szempontból elképesztően bonyolult. Amikor a palesztin államról van szó, akkor bizonytalan, hol is húzódnak a határai, mi lenne a fővárosa, kik lennének a lakói, és milyen fokú szuverenitással bírna majd.
A Jordántól nyugatra található Ciszjordánia 1967 óta áll izraeli katonai megszállás alatt, és jelenleg is csak 40 százaléka felett van – nem teljes körű – kormányzati hatásköre az 1994-ben életre hívott és külföldi donorok által is finanszírozott Palesztin Hatóságnak, amit a relatíve mérsékelt Fatah vezet. És ez a terület sem homogén, izraeli ellenőrző pontok, falak, szögesdrót kerítések és csak izraeli állampolgárok által használható utak szabdalják fel. A hetvenes évek óta tartó, részben a bibliai nosztalgia, részben az olcsó ingatlanok által fűtött telepesmozgalomnak köszönhetően mára a palesztinok között-mellett, de tőlük hermetikusan elszigetelve 700 ezer zsidó él Ciszjordániában (a Jeruzsálem arab részét kelet felől elszigetelő elővárosok lakosságával együtt). A Bcelem izraeli jogvédő szervezet megfogalmazását kölcsönvéve:
„Annak érdekében, hogy kiterjessze és megszilárdítsa az elfoglalt területek feletti ellenőrzést, Izrael katonai, polgári, jogi és adminisztratív intézkedések sokaságával a palesztin populációt többtucatnyi, egymástól elszigetelt enklávéra darabolta fel, és felszakította a közösséget egyben tartó társadalmi, kulturális és gazdasági kapcsolatokat.”
2023. október 7-e sokkolta az izraelieket, de a telepesmozgalom más módon is reagált az azóta előállt helyzetre. Szélsőjobboldali politikusok a 2005-ben kiürített – akkor alig 8000 zsidó telepesnek otthont adó – Gázai övezet újragyarmatosítása mellett a ciszjordániai kolonizáció felgyorsulását is várták a háborútól.
A nemzetközi jog alapján egytől egyig illegális telepek felszámolása, hétszázezernyi zsidó kitelepítése békés körülmények között egész egyszerűen elképzelhetetlen, és a közelmúltban felmerült béketervekben szereplő lakosságcserék sem tűnnek megvalósíthatónak. Így viszont még akkor sem képzelhető el életképes, szuverén palesztin állam, ha annak megalakulását Izrael nem utasítaná el kategorikusan.
A helyzetet bonyolítja, hogy a palesztin területek alapból két részből állnak, Ciszjordánia mellett a másik leendő államrész a Gázai övezet lenne. A két terület közti átjárás a 2000-ben indult második intifádáig nem ütközött nehézségbe, azonban azóta Izrael mindkét régiótól hermetikusan igyekszik elzárkózni, ami azt is jelenti, hogy a két terület közti átjárás is iszonyú nehézkessé vált.
És ha mindez még nem jelentene áthatolhatatlan akadályt a tényleges államiság előtt: Ciszjordánia és Gáza között politikai ellentét is feszült, mivel utóbbit 2007 óta a Hamász vezette, mely egy el nem ismert választási győzelem után erőszakkal vette át a hatalmat a Palesztin Hatóságtól. Bár a gázai háborúban az iszlamista terrorszervezet kormányzati és katonai ereje is megcsappant – lényegében egy decentralizált gerillamozgalommá degradálódott –, az övezetben még mindig meghatározó szerepet játszik. Noha az is látható, hogy a kérdésben megszólaló nemzetközi szereplők is arról beszélnek, hogy a Hamász nem játszhat szerepet a Gázai övezet jövőjében.
A kohézió hiánya mellett a palesztin szuverenitás másik buktatója az a tény, hogy Izrael nem hajlandó lemondani a palesztin területek feletti katonai ellenőrzésről, amit azzal indokol, hogy egy szuverén palesztin állam születése pillanatától azonnal az Izrael elleni terrortámadások kiindulópontjává válna.
A Palesztin Hatóság viszont mereven ragaszkodik a teljes szuverenitáshoz és az 1967-es határokhoz, illetve ahhoz, hogy Palesztina fővárosa Jeruzsálem legyen. Jeruzsálemet Izrael saját „oszthatatlan” fővárosaként tartja számon, de a nemzetközi közösség nagy része ezt az értelmezést nem fogadja el (a Jeruzsálem-kérdésről itt írtunk részletesebben).
Az évtizedek óta lebegtetett palesztin államiságot alapvetően azért volt szokás a békefolyamat kulcsának tartani, mivel Izrael az 1967-es hatnapos háború során megszállt Ciszjordániában és a 2005-ös kivonulás ellenére szoros katonai-politikai-gazdasági kontroll alatt tartott Gázai övezetben is évtizedek óta kihasználja az állami szuverenitás hiányát. Egy befolyásos országok által elismert palesztin állam ugyan nem rendelkezne a szuverenitás tényleges ismérveivel, de meglennének azok a nemzetközi jogi keretek, melyeket azután meg lehetne tölteni az államszerű lét elemeivel. A palesztin államiság így Franciaország, az Egyesült Királyság és Kanada szimbolikus értékkel bíró nyomásgyakorlásaként is felfogható.
