Donald Trump diadalittasan jelentette be szeptember elején, hogy a Karib-tenger déli részén az Egyesült Államok lebombázott egy kishajót, fedélzetén 11 emberrel. Az elnök szerint a hajóval Amerikába akartak drogot csempészni, legénysége a Tren de Aragua nevű venezuelai kartell embereiből állt. Az elnök bejelentéséhez egy rossz minőségű, fekete-fehér videót is csatolt, melyen egy, a tenger habjait hasító kishajó látszik néhány másodpercre, mielőtt a víz felszínéről eltüntetné egy robbanás.
A szeptember 2-i támadásról azóta se derült ki sok. A New York Times úgy tudja, hogy a venezuelai vizeket már hetek óta figyelik felderítőgépekről és fülelik elektronikus szenzorokkal, a támadásban megsemmisített hajót is a megfigyelőakció keretében szúrták ki, majd küldtek rá egy helikoptert vagy MQ–9 Reaper csapásmérő drónt.
A csapás komoly lökéshullámokat váltott ki nemzetközi jogászok, katonai szakértők és a drogellenes harccal foglalkozó szakemberek körében. Trump kormánya új fejezetet nyitott a drogellenes háborúban azzal, hogy mindenféle törvényi felhatalmazás, jogszerű eljárás nélkül vetett be katonai erőt egy olyan célpont ellen, amely nem jelentett közvetlen erőszakos fenyegetést az Egyesült Államokra.
Donald Trump azzal indokolta a csapást, hogy a hajó legénységét a Tren de Aragua tagjai alkották, márpedig ezt a kartellt januárban elnöki rendeletében terrorszervezetnek minősítette. Az elnök a fentanil nevű szintetikus drog által okozott tömeges halálozás miatti felháborodásra rárepülve több közép- és dél-amerikai kartellt is terrorszervezetté nyilvánított, és katonai erő bevetését helyezte kilátásba többek között Mexikóban. A katonai, nemzetbiztonsági és diplomáciai szempontból is elbaltázott lépés az elmúlt fél évben inkább csak az elvi eszköztárat gyarapította, nem indultak meg a Patriot rakéták a Sinaloa kartell droglaborjai ellen.
A Tren de Aragua is a „narkoterrorista” kartellek közé került, és már az illegális bevándorlók tömeges deportálásában is megjelent hivatkozási alapként. A szervezet a kormányzat szerint „ellenséges akciókat” hajt végre és „irreguláris hadviselést folytat” az Egyesült Államok ellen az ember- és drogcsempészettel, illetve erőszakos bűncselekményeivel.
Marco Rubio külügyminiszter is azzal indokolta a drákói intézkedést, hogy a szállítmány „közvetlen fenyegetést jelentett az Egyesült Államokra”, ráadásul a korábbi évek tanulsága szerint a drogszállítmányok lefülelése nem vette el a kedvét a csempészeknek,
„csak az állítja meg őket, ha felrobbantjuk őket, ha megszabadulunk tőlük”.
Pete Hegseth, a hamarosan háborús minisztériummá átnevezendő védelmi minisztérium vezetője állította, hogy pontosan tudták, kik és milyen céllal tartózkodnak a hajón. Erre eddig semmilyen konkrét bizonyítékot nem adtak, nem tudjuk, hogy valóban a Tren de Aragua hajóját süllyesztették-e el, amellyel valóban drogot csempésztek, és valóban az amerikai partok felé tartottak. Miközben Rubio első közlése szerint a hajó Trinidadba tartott, Trump az Egyesült Államokat nevezte meg céljaként. Később persze a külügyminiszter igazodott az elnökhöz. Az sem derült ki, hogy a hajó legénysége kapott-e lehetőséget a megadásra.
A kormányzati narratívával más problémák is akadnak. Trumpék a fentanil és a kokain elleni harccal indokolták a lépésüket, de egy, a drogkartellek elleni harcban többéves tapasztalattal rendelkező egykori kormányzati tisztviselő azt mondta a New York Timesnak, hogy a Tren de Aragua fő profilja inkább a „rózsaszín kokain” terítése. (A ketaminnal felütött MDMA-nak általában csak a nevében van köze a kokainhoz.) Neki az is gyanús, hogy a hajón 11-en voltak, drogcsempészethez nincs szükség ekkora személyzetre. A kábítószert általában kis méretű, gyors mozgású hajókon, 2-3 fős legénységgel csempészik, hogy minél több hely maradjon az árunak. Ha valóban 11 ember tartózkodott a fedélzeten, akkor az inkább embereket csempészhetett, mint drogot – tette hozzá a tisztviselő.
A bűnöző nem katona
Nem ez az első eset, hogy az Egyesült Államok egy drogcsempészhajót vadászott le, erre azonban megvan a bevett forma: ha valóban amerikai partokra tart, akkor amerikai felségvizeken a parti őrség tartóztatja fel, vizsgálja át, és ha indokolt, akkor eljárást indít. De van olyan, hogy még nemzetközi vizeken akarják elcsípni a csempészeket, ilyenkor a haditengerészet fogja el a gyanús járművet, és magát az eljárást az erre az akcióra a hadihajót elkísérő parti őrség tisztje folytatja le.
A kormányzat érvelése szerint ettől az eljárástól ugyanúgy el lehet tekinteni, mint amikor az USA a Föld valamelyik pontján terroristákra csap le: „Minden hajórakománnyi drog, ami az amerikai embereket mérgezi, közvetlen fenyegetést jelent. És a védelmi minisztériumnál nekünk az a dolgunk, hogy a közvetlen fenyegetéseket elhárítsuk. Egy külföldi terrorszervezet, mely egy kartelltől származó droggal mérgezi az embereket, nem különbözik az al-Káidától.”
A kongresszus még a 2001. szeptember 11-i terrortámadások után hatalmazta fel a kormányzatot arra, hogy katonai erőt vessen be az elkövetők és azok szövetségesei ellen. Az Egyesült Államok e felhatalmazás alapján hajtott és hajt végre különböző intenzitású katonai akciókat Szomáliától Jemenen és Szírián át Afganisztánig az al-Káida-franchise tagjai ellen – de ez a felhatalmazás nem terjed ki más, terroristának minősített szervezetre.
Ahogy arra a Just Security biztonságpolitikai oldal cikke rámutat, a kormányzat az erőszakos magatartás fogalmát úgy tágította ki, mintha az az USA elleni rendszerszerű hadviselés lenne; a drogcsempészetet és az illegális migrációt pedig közvetlen nemzetbiztonsági fenyegetéssé emelte. Azonban az USA hatályos jogszabályai és a nemzetközi jog ezeket a kritériumokat nem tartja elegendőnek a hadsereg bevetéséhez.
A drogcsempészet önmagában még nem tesz egy civilt olyan harcoló féllé, akire pusztán státusza miatt halálos csapást lehet mérni.
A bűnözők hadviselő félként kezelését a New York Timesnak megszólaló szakértő komoly fordulatnak tartja. „Még soha nem láttam olyat, hogy az amerikai hadsereg azt mondta, »Oké, ez egy drogszállítmány«, és utána egyszerűen a levegőbe repítették az egészet” – mondta.
Az üggyel kapcsolatban megszólaló jogászok nagyrészt abban is egyetértenek, hogy ha a Trump-kormányzat valóban hadat visel a „drogterrorizmus” ellen, akkor ahhoz a kongresszus felhatalmazására lenne szükség.
A mindenkori amerikai elnök az alkotmány szerint lényegében szabad kezet kap a kül- és a biztonságpolitika alakítására, szinte korlátlanul rendelkezik az 1945 után gigantikusra duzzadt külügyi apparátus, a globális eléréssel rendelkező fegyveres erők és a titkosszolgálatok felett. Annak ellenére, hogy a kongresszus a Lyndon B. Johnson és Richard Nixon elnökök machinációival terhelt vietnámi háború után igyekezett nagyobb ellenőrzést gyakorolni az elnök hadúri szerepe felett, a törvényhozás hagyományosan csak nagyobb késéssel tudja szentesíteni, ellensúlyozni, netán semlegesíteni az elnök húzásait – ha egyáltalán tudja.
Az amerikai alkotmány szerint egy állam vagy bármilyen entitás elleni háborúra legalább utólag rá kell bólintania a kongresszusnak, azonban a Fehér Ház részéről nem érkezett kérés, hogy a Tren de Aragua elleni akciókat szentesítse, csak a törvényben előírt értesítést küldte meg.
A Lawfare elemzése abban látja az ügy jelentőségét, hogy a meghatározó politikai intézkedéseinél eleve mondvacsinált szükségállapotokra hivatkozó Trump-kormány a jövőben merészebben nyúlhat majd az azonnali fenyegetés kiterjesztett értelmezéséhez, és a hadsereget rendszerszerűen veti be civilek – például a trumpizmus krédója szerint a „vérünket mérgező” illegális migránsok – ellen.
Ahogy arra az Intercept felhívja a figyelmet, Pete Hegseth első miniszteri utasításainak egyikével kirúgta a hadsereg és a haditengerészet vezető jogászait, akik afelett őrködtek – nem mindig sikerrel –, hogy az amerikai hadsereg akciói valamelyest összhangban legyenek a nemzetközi joggal vagy minimum az amerikai törvényekkel. A haditengerészet jogászi testületének élére pedig saját ügyvédjét nevezte ki, akinek kifejezetten azt az utasítást adta, hogy a bevetések elé a lehető legkevesebb jogi akadályt gördítse.
A kartell után Caracas?
Az incidens jelentőségét nemcsak a kormányzati önkény felé mutató jogértelmezés adja, hanem az is, hogy része a Venezuela elleni amerikai nyomásgyakorlásnak.
Ahogy arról augusztus végén részletesen írtunk, a mindenkori amerikai kormányok erőteljes nyomást gyakorolnak a 2013 óta kormányzó Nicolás Maduro rezsimjére. Ez a nyomásgyakorlás – részben a hagyományos amerikai hatalmi törekvések, részben a beavatkozáspárti „héják” hatására – Donald Trump első ciklusának idején érte el eddigi csúcspontját. Ekkor az USA a 2018-as (csalásgyanú miatt a világ jelentős része által el nem ismert eredményt hozó) választáson alulmaradt ellenzék vezetőjét, Juan Guaidót ismerte el legitim elnöknek, és folyamatosan lebegtette egy katonai intervenció lehetőségét.
A nyomásgyakorlás legfontosabb eszközét a főleg az olajipart célzó szankciók jelentették; ezektől azt várta az első Trump-kabinet, hogy destabilizálják a kormányzatot, és Maduro bukásához vezetnek. A szankciók hatásai azonban – ahogy az Szíriában vagy Oroszországban is történt – inkább az átlagembereken csapódtak le. Milliók szegényedtek el, és hétmillióan menekültek el az országból. A menekültek egy része az Egyesült Államokba igyekezett, egy részüket a Biden-kormány be is fogadta, hogy 2025-től kezdve a Trump-kormány deportálásainak egyik első számú célpontjává váljanak.
A „maximális nyomásgyakorlás” politikája Trump második ciklusában is folytatódott. Az elnök júliusban egy titkosított utasítással felhatalmazta a Pentagont, hogy a kabinet által korábban terroristának minősített kartellek ellen katonai akciókat hajtson végre. A helyzetet bonyolítja, hogy a kartellek közé sorolta Venezuela kormányát; a Maduro fejére kitűzött vérdíjat pedig – ösztönözve egy esetleges puccsot – 50 millió dollárra emelte.
Az utasítást követően az addig is intenzív megfigyelés alatt tartott venezuelai partok közelében még intenzívebb erőösszpontosítás történt: a haditengerészet nyolc hadihajót – a fedélzeten több mint kétezer tengerészgyalogossal – egy tengeralattjárót és több, nagy hatótávolságú P–8-as felderítő gépet vezényelt a régióba. Maduro válaszul – inkább szimbolikus szándékkal – milliós mozgósítást jelentett be, a venezuelai légierő F–16-osai pedig provokatív rácsapást hajtottak végre egy amerikai rakétás romboló felett.
Maduro pedig a nyilatkozataival igyekezett éket verni Trump és a katonai beavatkozásra jobban hajló – kubai menekültek leszármazottjaként a latin-amerikai baloldali rendszereket zsigerből utáló – Rubio között; állítva, hogy a külügyminiszter háborúba akarja belerángatni elnökét, és „vérrel akarja beszennyezni a kezét”.
