Iránnak 2025 nyarán nemcsak a katonai infrastruktúráját és a nemzeti büszkeségként kezelt atomprogramot romba döntő izraeli és amerikai csapásokkal kellett megküzdenie, hanem az országra és a teheráni rezsimre a GBU–57-es bombáknál sokkal nagyobb veszélyt jelentő hőhullámmal is.
Az 50 fokot is elérő hőmérséklet egy 2020 óta tartó aszályos időszak betetőzését jelentette, amely során az évi csapadék 40 százalékkal csökkent, az édesvizű folyók által biztosított utánpótlás híján – és ahogy azt látni fogjuk, az ész nélküli vízgazdálkodás miatt – pedig gyakorlatilag kiszáradt a Közel-Kelet legnagyobb tava, az Urmia. Az elővárosaival együtt tizenötmilliós Teherán vízellátása már márciusban akadozni kezdett, miután a fővárost tápláló mesterséges tó a Karadzs folyón már márciusban elapadt.
A vízhiányra a kormányzat júliusban szigorú korlátozásokat vezetett be. Teheránban a nyomást úgy visszavették, hogy a lakóházakban a második emelet fölött már nem jött víz a csapokból. A fővárosban bevezették a Víz Nélküli Szerdákat, amit napi 12 órás vízszünet követett. A hőhullámban az energiával is takarékoskodni kellett; Teheránban a kormányzati hivatalok a hét egyes napjain zárva tartottak, egyes kórházakban a páciensek sötétben ülték végig a kemoterápiát.
Maszúd Peszeskján elnök és más kormányzati tisztségviselők többször beszéltek arról, hogy a takarékoskodás nélkül októberre eltűnne a víz a gátak mögül. A katasztrofális nyár után október elején Peszeskján újból elővette azt a kétezres évek elején felmerült tervet, miszerint Iránnak új fővárosra van szüksége, méghozzá az Indiai-óceán partján Pakisztánhoz közel található Makran tartományban, ami a vízgazdálkodás és elérhetőség szempontjából is sokkal előnyösebb helyen fekszik Teheránnál.
A vízválság az aszályos hónapok végével enyhült, azonban nem tűnt el – ugyanúgy, mint ahogy a politikai elégedetlenség sem. Ugyanis az iráni emberek nemcsak a klímakatasztrófának, hanem a katasztrofális kormányzásnak is köszönhetik a nyári szenvedést.
Izzó évtizedek
Iránban alapvetően nem ismeretlenek a szárazságok. Az Atlantic Council klímaprofilja szerint – a klíma mára biztonsági kérdéssé is vált, ezért is foglalkoznak vele politikai elemzőintézetek – a földrajzilag amúgy változatos ország évi átlagos csapadékmennyisége alig 250 milliméter, területének 82 százaléka már jelenleg is száraz vagy félszáraz kategóriába esik. Az ország belső régióinak forró fennsíkjain, mint például a Dast-i-Lut sivatagban a 70-80 fokos földfelszíni hőmérsékletek sem ritkák.
Ez az arány a jövőben növekedni fog; klímakutatók szerint Iránban az 1960-as évek óta a globálisnál nagyobb tempóban, több mint 2 Celsius-fokkal nőtt az évi átlaghőmérséklet, ami 2060-ra újabb 2,6 fokkal lehet magasabb, miközben a csapadékmennyiség átlagosan akár 35 százalékkal is csökkenhet. Ez nem pusztán azt jelenti, hogy melegebb lesz, ugyanis a melegedéssel a hőhullámok gyakorisága és intenzitása is növekszik. Az egyre gyakoribb aszályt a vízkészletek is megérzik, az évtized végére a negyedével is csökkenhet a talajban rejtőző víz mennyisége.
A tikkasztó aszályokat súlyosbítják a szélviharok, melyek tonnaszámra kapják fel a kiszáradt tavak és termőföldek porát, a talaj erózióját pedig siettetik az aszályokat meg-megszakító özönvízszerű esőzések és áradások.
A klímaválságért már most is súlyos emberi árat kell fizetni. A Lancet orvosi folyóiratban 2023-ban megjelent összehasonlító tanulmány Iránt az extrém hőségből fakadó halálesetek területén „a legsérülékenyebb országnak” nevezte, miután minden 100 ezer lakosából évente 11 esik a hőség áldozatául. Ez eleve a közel-keleti átlag ötszörösét jelenti, ráadásul a cikk szerint ez a szám 2060-ra akár százezrenként 423 halálesetre is emelkedhet.
A klímaválság ugyan globális jelenség, de az egyes régiókra eltérő hevességgel csap le, és hatásait jelentősen tudja enyhíteni – vagy épp ellenkezőleg: felerősíteni – a helyi politikai környezet.
Iránt kettős katasztrófa sújtja: a klímaválságnak különösen kitett területre ugyanis rátelepedett egy inkompetens, szűklátókörű és velejéig korrupt rezsim, mely legalább annyira felelős a vízválságért, mint a klíma.
Irán a világ egyik legnagyobb szénhidrogén-termelője, egy polgári célokat szolgáló atomerőművet is üzemeltet (mely nem szerepelt Izrael célpontjai között), ezen kívül óriási tartalékokkal rendelkezik az olyan megújuló energiaforrásokban is, mint a napenergia vagy az egyelőre még globálisan is gyerekcipőben járó árapály-energia. Emellett az ország a világ egyik leglelkesebb duzzasztógát-építője.
Az energiapalettát színesítő, a vízellátást stabilizáló építményeket már korábbi rendszerek is az iráni modernizáció szimbólumaiként kezelték – az 1961-ben átadott, Teherán vízellátását biztosító Amir Kabir-gát a Pahlaví-korszak bankjegyein is szerepelt. A duzzasztógát-konjunktúra napjainkban is töretlen: 2025-ben az országban nem kevesebb, mint 523 gát működött. Csakhogy időközben a gátak sokak szemében már nem a fejlődést, hanem az elbaltázott vízgazdálkodást, a kisebbségekkel szembeni diszkriminációt és legfőképpen a rendszerszintű korrupciót képviselik.
A monumentális gátak építésének legfőbb oka ugyanis az iszlamista teokratikus rezsimmel összefonódott vállalkozók zsebének kitömése. Ezek a projektek ugyanazt jelentik az iráni elitnek, mint a NER oligarcháinak az autópályaépítés: az államilag garantált gyors meggazdagodást.
Iránban „vízmaffiának” nevezik a rezsimbe mélyen beágyazott bennfenteseket, minisztériumi vezetőket és építési vállalkozókat tömörítő hálózatot, melynek legfontosabb intézményei
- a „Legfelsőbb Vízügyi Tanács”, ami meghatározza a területre vonatkozó szabályokat, illetve kibúvókat biztosít az eleve laza regulációk alól;
- az állami Iráni Vízgazdálkodási és Energiagazdálkodási Fejlesztési Vállalat, mely a nagyobb infrastrukturális beruházások megrendelője;
- és a legnagyobb kivitelező, a teokratikus rezsim házi hadserege, az Iráni Forradalmi Gárda saját építési vállalkozása, a Khatam al-Anbija (azaz a Próféta Pecsétje), melynek monopolhelyzetét az sem veszélyezteti, hogy a vállalat terrorszervezetnek minősített tulajdonosán keresztül amerikai szankciók alatt áll, ezért igen korlátozottan fér csak hozzá csúcstechnológiát képviselő gépekhez.
A megrendelések legfőbb szempontja az, hogy minél nagyobb legyen az anyag- és munkaköltsége, hogy a vállalkozók minél nagyobb sápot húzhassanak le a megrendelésekből. Ezért sok projekt vagy egyszerűen felesleges, vagy pedig a tényleges vízkészletekhez képest túlméretezett. Az iráni korlátozott demokrácia reformirányzatát képviselő politikusok rendszeresen panaszkodnak is az átláthatatlanság és ellenőrizhetetlenség miatt.
A nemzetközi médiában a vízmaffia által okozott károkra előszeretettel hozzák fel példaként a Felső-Gotvandi gátat.
A gát költségei a 2012-es átadásra az eredeti kétszeresére, 3,3 milliárd dollárnyi riálra duzzadtak. A gát rossz elhelyezkedése miatt a felduzzasztott Karún-folyó sótartalma megugrott, a víz ihatatlanná vált és többé már a környező földek öntözésére sem lehetett használni. Azonban a gát elbontása és a víz sótartalmának helyreállítása olyan sok pénzbe kerülne, hogy a katasztrófa ellenére a mai napig nem nyúltak hozzá.
A Felső-Gotvandi gát is megmutatja, hogy a grandiózus gátépítések, a folyók új mederbe terelése, a fenntarthatatlan mezőgazdasági termőterületek és vízigényes gyárak kialakítása nem csak a költségvetési forrásokat csapolják meg, hanem több tízezer négyzetkilométeren okoznak súlyos vízhiányt és pusztítják el a vizet megtartó termőtalajt.
Az eleve sivatagos területre épített egykori újperzsa birodalmi székhelyet, Iszfahánt éltető Zajanderud folyó például gyakorlatilag kiszáradt, miután vizét elszipkázták az acélművek, a nagybirtokok és a régió építkezései. Az Iszfahánhoz hasonló fontos települések eltűnő vízkészletét a kormányzat más régiókból igyekszik pótolni, de ez láncreakciót eredményez, valódi megoldást nem, ugyanis közben a rezsim nem törekszik a tartós megoldásokra, a gátrendszer újragondolására, a hatékony öntözés kialakítására, vagy az elöregedő infrastruktúra cseréjére.
Csendes földrengések rázzák az országot
A vízhiányt a gazdálkodók egy ideig a talajvízből kompenzálják, de az egyre mélyebbre fúrt kutak is hozzájárulnak a talaj kiszáradásához és megsüllyedéséhez. A Foreign Policy által idézett iráni hivatalos adatok alapján az ország 609 síkságából 500-at fenyeget a talajvíz túlszivattyúzásából fakadó talajsüllyedés. Teherán déli részén és Iszfahán tartományban évi 31 centivel süllyed a talaj – és ez a süllyedés óriási omlásokat és földcsuszamlásokat takar, amelyek során hidak, utak és épületek roggyannak meg, víz- és szennyvízcsatornák mennek tönkre.
A vízhelyzet egy újabb pofon a válságról válságra bukdácsoló Iránnak, melynek a közelmúltban ki kellett bekkelnie a nemzetközi szankciókat vagy a koronavírus-járványt. A vízválság évek óta a politikai elégedetlenség egyik fő forrása, különösen azokban a régiókban, ahol ez találkozik a kisebbségi sérelmekkel. Irán több mint 90 milliós lakosságának csak 60 százalékát teszi ki a fárszi etnikum, a tulajdonképpeni „perzsákon” kívül tucatnyi több százezres nemzetiség él az ország határain belül.
Az Urmia-tó kiszáradása a türk és kurd kisebbségek, az afgán-pakisztáni-iráni hármashatárnál található Hámún-tó az évek óta lázongó beludzsok sérelmeinek ad lökést. A Mezopotámia alföldjei felé tartó Karún-folyóra emelt gátak az áramtermelés mellett eleve az arab kisebbség hagyományos lakhelyeinek felforgatását szolgálták.
Az akut vízhiányt, az öntözés ellehetetlenülése miatti felháborodást tetézi az a jelenség, hogy a víztartalékokat a perifériáról a rezsimnek prioritást élvező nagyvárosok vízhiányának enyhítésére vonják el.
Az itt szárba szökkenő tiltakozó mozgalmakban a vízhiány a politikai igazságtalanság szimbólumává vált, és az azeriek által lakott Ahvaz vagy a tiritarka Tabriz lakói a kormányzat átláthatóságáért és elszámoltathatóságáért is tüntettek. És bár a tiltakozó megmozdulásokat a tizenkét napos háború után még feszesebbé váló állambiztonság augusztusra leverte, a vízválság nem sok jót ígér a rezsim stabilitásának szempontjából.
Amikor már Trump is kifogásolja a klímavédelmet
Prognózisok szerint ugyanis ahogy kiszáradnak a termőföldek, eltűnnek a mezőgazdasági munkák, a vidéki területekről egyre nagyobb számban költöznek az eleve vízellátási gondokkal küzdő városokba. Iránban már a 2010-es években felgyorsult a városiasodás, amivel önmagában véve egészen addig nem is lenne baj, amíg van munkahely és lakhatás – csakhogy 2025-ben a gazdaság recesszióba fordult, amiből a Világbank előjelzései szerint csak évek múlva lábalhat ki. Az árak 2024 és 2025 nyara között 35 százalékkal emelkedtek, a munkaképes korú lakosok hatvan százalékának nincs munkája, az emberek 18 százaléka a szegénységi küszöb alatt él.
A szíriai polgárháború aktív résztvevőjeként az iráni vezetésnek nyilván a szeme előtt lebeg az, hogy a Szíriát tikkasztó 2006 és 2011 közti aszály felgyorsította a vidéki szunniták városokba áramlását, felerősítette a kormányzattal szembeni általános elégedetlenséget, ami végül a polgárháborúhoz vezető tiltakozássorozatba torkollott.
A 2022-ben Mahsza Amini halála után kipattanó tiltakozási hullámot ugyan csak hónapok alatt tudta elfojtani a kormány, a tisztogatást és megtorlást az ellenzék nem tudta kiheverni. A rezsimet egyes várakozásokkal szemben az Izraeltől a tizenkét napos háborúban elszenvedett megalázó vereség sem rendítette meg, sőt a nemzeti felháborodás – melyet a historizálást korábban elutasító síita iszlamista rezsim maga is szított – valamelyest csitította is az elégedetlenséget.
A teheráni rezsim kritikusainak előjelzései/vágyai szerint az ideiglenes stabilitás ellenére az elkövetkezendő években minden tavasszal borítékolhatóan egyre súlyosabb tünetekkel visszatérő vízválság magát az 1979 óta hatalmon lévő rendszert is maga alá temetheti; amennyiben ez így történik, akkor
Irán lehet az első olyan ország, ahol a klímaváltozás rendszerváltozást idéz elő.
A vízválságot a rezsim külföldi ellenfelei is fontos támadási felületnek tartják. Az Öböl-monarchiákban tett májusi látogatásán Rijádban például az amerikai környezetvédelmi intézményrendszert kiherélő Donald Trump Teheránnak odaszúrva méltatta a szénhidrogén-termelésből meggazdagodott vendéglátóit: „Miközben önök a száraz sivatagot termékennyé tették, Irán vezetői a zöldellő termőföldeket száraz sivataggá tették, mert korrupt vízmaffiájuk aszályt okoz és kiszárítja a folyók medreit. Az elit meggazdagszik, de ebből semmi haszna nincs az embereknek”.
A tengervíz lepárlásában és a vízkészlet-megőrzésben a világ legfejlettebb országai közé tartozó Izrael miniszterelnöke, Benjámin Netanjahu pedig az irániakhoz intézett szokásos videóüzenetében – nem kevés cinizmussal – augusztusban azt ígérte: ha megbuktatják a rezsimet, izraeli mérnököket küld, akik segítenek az áram- és vízellátás helyreállításában.
