„Ez az, amire kifejlesztették. Egy specializált bomba, olyan speciális célpontok ellen, amikből nincsen sok.” Így jellemezte a Wall Street Journalnek az Egyesült Államok legnagyobb bunkerromboló bombáját, a GBU–57 MOP-t (Massive Ordnance Penetrator, magyarul nagyjából nehéz behatoló lőszer) Mark Cancian, a CSIS stratégiai kutatóintézet vezető tanácsadója.
A különleges bombát mélyen a föld alá rejtett katonai létesítmények megsemmisítésére fejlesztették ki az elmúlt húsz évben, de kimondva-kimondatlanul egyetlen fontos feladatra szánták: az iráni Fordó atomlétesítmény lerombolására.
Azt a nyilvánosan elérhető információk alapján is tudni, hogy a múlt pénteken megindult izraeli támadássorozatban számos iráni nukleáris létesítményt megrongáltak, atomtudósokat likvidáltak. Ugyanakkor szakértők szerint ha Izrael teljesen meg akarja semmisíteni Irán atomfegyver-építési képességét, akkor a fordói föld alatti bázist is ki kellene iktatnia.
Éppen ezért esett az elmúlt napokban hirtelen nagyon sok szó az amerikai bunkerrombolóról: kiderült ugyanis, hogy Donald Trump amerikai elnök azt fontolgatja, beszálljon-e az Egyesült Államok az Irán elleni támadásokba, és bevesse-e ezeket a bombákat. A Fehér Ház csütörtökön bejelentette, hogy „tekintettel arra, hogy a közeljövőben jelentős esély van a tárgyalásokra Iránnal, amelyek megtörténhetnek vagy nem”, Trump két héten belül dönti el, hogy az USA szerepet vállaljon-e a konfliktusban.
Egyedi fegyver, egyedi célpontra
Az Irán ellen június 13-ára virradó éjszaka indított izraeli légicsapások legfontosabb célja az izraeli kormány magyarázata szerint megakadályozni, hogy a rendszeresen a zsidó állam elpusztításáról beszélő iráni rezsim atomfegyverhez jusson. Izrael több fontos iráni atomlétesítményt is megsemmisített vagy megrongált, a legfontosabban azonban csak felszíni károkat tudtak okozni. „Izrael fontos részeit támadta az iráni atomprogramnak, de ha egy atombomba készítése miatt aggódnak, akkor Fordó a legfontosabb” – mondta a Wall Street Journalnak Richard Nephew, aki az iráni szankciókról tárgyalt Barack Obama és Joe Biden elnöksége alatt.
Az atomlétesítményt a kétezres évek elején a legnagyobb titokban építettek fel Kom síita szent várostól nagyjából negyven kilométernyire északra. A cél az volt, hogy a lehető legjobban védjék az izraeli légitámadásoktól. „Az irániak nagyon jól tudták, hogy Izrael megpróbálja megakadályozni az atomprogramjukat, ezért Fordót egy hegy belsejébe építették” – mondta a New York Timesnak Vali Nasr, a Johns Hopkins Egyetem Irán-szakértője. Nem akartak úgy járni, mint Irak, ahol 1981-ben Izrael lebombázott egy atomlétesítményt, hogy megakadályozza Szaddám Huszeint egy atomfegyver kifejlesztésében
Az urándúsítót nagyjából nyolcvan-kilencven méteres mélységben helyezték el a sziklák és a föld alá, és feltehetően megerősített betonnal is védik. Ezt pedig – az atomfegyvereket nem számítva – csak egyféle bomba képes elpusztítani.
Az Egyesült Államok a 2003-as iraki invázió után kezdett el foglalkozni egy újfajta bunkerromboló bomba kifejlesztésével, miután nyilvánvalóvá vált, hogy a meglévő fegyverek a vártnál kisebb pusztítást végeztek az iraki bunkerekben. A mélyre rejtett erődítmények lerombolására ugyan felmerülhetett volna például a B6-11 harcászati (taktikai) atomfegyver, ami több száz méter mélyen képes mindent elpusztítani. Ennek bevetése azonban egy olyan határvonal lett volna, amit csak legvégső esetben lépne át az Egyesült Államok.
A hadseregnek egy hagyományos bunkerrombolóra lett volna szüksége, ami „kitölti a rést” az atomfegyverek és a hagyományos lőszerek között – magyarázta a Reuters beszámolója szerint Scott Vander Hamm, az amerikai légierő dandártábornoka az Air Force Magazine-nak.
A Fordóról szóló hírszerzési információk lökést adtak a fejlesztésnek
Az amerikai védelmi minisztérium alá tartozó, a tömegpusztító fegyverek elleni védekezéssel foglalkozó DTRA (Defense Threat Reduction Agency, nagyjából védelmi fenyegetés csökkentő ügynökség) 2004-ben kezdett el foglalkozni egy erősebb bunkerromboló bomba kifejlesztésével. Az ilyen erős bunkerrombolókra ugyanis a tálibok és a szintén mélyen hegyek alá rejtett észak-koreai létesítmények elleni lehetséges bevetések miatt is szüksége volt az amerikai haderőnek.
A programnak lökést adott, amikor a kongresszus 2005-ben nem volt hajlandó finanszírozni egy újabb nukleáris bunkerromboló bomba kifejlesztését. Az eredmény a legnagyobb súlyú hagyományos amerikai bomba, a még az Afganisztánban 2017-ben először ledobott Minden Bombák Anyja (MOAB – Massive Ordnance Air Blast, vagy másik nevén, Mother Of All Bombs) néven ismert GBU-43-nál is nehezebb GBU-57 lett.
A GPS segítségével irányított bomba nagyjából hat méter hosszú és tizennégy tonna súlyú, de tömegének csak egy kisebb része, nagyjából 2,4 tonna az erős becsapódást jól tűrő kétfajta robbanóanyag. A többi a különleges ötvözetből készült acélburkolat, amit úgy terveztek meg, hogy becsapódáskor egyben maradjon, és minél mélyebbre juttassa a robbanófejet. A beszámolók szerint amikor 15 kilométeres magasságból ledobják, az MOP a hangsebességnél is gyorsabban csapódik a talajba. A robbanást egy speciális detonátor indítja be akkor, amikor a bomba a megfelelő mélységbe jutott, de már maga a becsapódás is óriási rombolást tud okozni.
Az ötlet nem volt teljesen forradalmi. A második világháború alatt Barnes Wallis brit mérnök – a gátromboló „pattogó bombák” feltalálója – hasonló módszerrel működő bombát alkotott meg a német erődítmények megsemmisítésére. A több mint öt tonna súlyú Tallboy több mint tízszer nehezebb volt az akkori legnagyobb bombáknál és szintén a hangsebességnél gyorsabban fúródott a talajba, mielőtt egy detonátor felrobbantotta.
A bomba első robbantási tesztjét 2007-ben hajtották végre, és készen állt arra, hogy rendszeresítsék az amerikai hadseregben, csakhogy a kongresszus erre két éven át nem volt hajlandó pénzt adni. Ez gyorsan megváltozott 2009-ben, amikor nyugati hírszerzők felfedezték, hogy Irán titokban épít egy atomlétesítményt Kom város közelében. Miután ez 2009 szeptemberében nyilvánosságra került, a bunkerromboló beszerzését felgyorsították, és az akkori beszámolók szerint B tervként tekintettek rá, ha nem sikerül diplomáciai megoldást találni az iráni atomprogram leállítására.
Egy célpont mind felett
A New York Times egy 2019-es cikke szerint valamikor 2012 előtt a Pentagon még a fordói atomlétesítmény pontos mását is felépítette egy sivatagban, hogy leteszteljék az MOP-t. Ugyanerről írt 2013-ban az izraeli sajtó is. A Times beszámolója szerint a tesztről Leon Panetta akkori amerikai védelmi miniszter még egy szigorúan titkos videót is megmutatott Ehúd Bárák akkor izraeli védelmi miniszternek, akit lenyűgözött, amit látott.
Az első bomba készítését, valamint a B-2-es lopakodó nehézbombázóhoz igazítását a Boeing és a Northrop Grumman cégekre bízták. 2011 szeptemberében szállították le az amerikai légierőnek, azonban kétségek merültek fel azzal kapcsolatban, hogy el tudja-e pusztítani a fordói létesítményt. A Wall Street Journal 2012 januárjában arról számolt be, hogy a Pentagonban arra jutottak, hogy további fejlesztésekre van szükség a biztos eredményhez.
„Amint valami egy hegy alá kerül, akkor valami olyasmire van szükség, ami leszedi a hegyet”
– mondta a lapnak akkor egy Irán-szakértő, volt magas rangú amerikai tisztviselő. A kifejezetten a fordói urándúsító elleni támadásra készülve végrehajtott változtatások a Journal 2015-ös cikke szerint sikeresek voltak. Egyebek mellett a bombák irányíthatóságát javították, és az elektronikus zavarás elleni védelmét erősítették, hogy pontosan ugyanarra a helyre egymás után két bombát is le tudjanak dobni, mert csak így van esély a földalatti csarnokok lerombolására. „Remélhetőleg soha nem kell használnunk, de ha kell, működni fog” – mondta a fejlesztésekről két évvel korábban egy magas rangú amerikai tisztségviselő a lapnak.
A MOP fejlesztése azóta sem állt le. Legalább öt verziója létezik, mint a GBU-57 E/B, ami az amerikai légierő közlése szerint sokkal hatékonyabban tudja áttörni a betonból készült építményeket, a legújabb pedig a GBU-57 F/B, amiről a War Zone haditechnikai szakportál 2023-as cikke szerint keveset lehet tudni. A lap legutóbb februárban számolt be egy újabb fejlesztésről, amikor egy olyan okos detonátorral látták el, ami érzékeli, ha üres térbe – azaz a célpontnak számító földalatti bunkerbe – jutott, és akkor robbantja fel a töltetet.
Azt nem lehet tudni, hogy az Egyesült Államoknak pontosan mennyi ilyen bombája van, de relatíve kevés. A nyilvános adatok szerint legalább húsz darabot gyártott le a Boeing a légierőnek, de a Bloomberg tavaly májusban arról számolt be, hogy egy lőszergyárban megháromszorozzák a bombák gyártókapacitását. Azt sem lehet tudni, hogy pontosan mennyi pénzbe kerültek. A Wall Street Journal egy 2013-as cikke szerint négyszázmillió dollár ment el a fejlesztésre és a gyártásra, de azóta újabb, több tízmillió dolláros megrendeléseket adtak le a Boeingnél újabb bombákra.
A bombákat jelenleg csak az amerikai B–2-es lopakodó nehézbombázók szállíthatják éles bevetésen, egyszerre kettőt is, de teszteken B–52-esekről is sikeresen ledobták már. A Fordó elleni támadásra szakértők korábbi nyilatkozatai szerint csak a B-2-eseket lehetne használni. Ahogy a Defense Industry Daily védelmi ipari szaklap megjegyezte, az MOP-ket jellemzően erőteljesen védett célpontok ellen vetnék be, és egy B-52-es használata erre új értelmet adna az „öngyilkos bombázónak”.
Izraelnek nincsen olyan repülőgépe, amivel egy ilyen bombát célba tudna juttatni, és az Egyesült Államok más országnak sem adott el belőle. Joseph Votel tábornok, az amerikai középső parancsnokság, a CENTCOM volt főparancsnoka a New York Timesnak azt mondta, hogy az Egyesült Államoknak régóta az az elve, hogy MOP-ket nem adnak Izraelnek, „mert nem akarjuk, hogy használják azokat”.
