Orbán Viktor pénteken idealista, megalapozatlan, naiv gondolatnak, hadüzenetnek tartotta, ha „odaadták” volna az orosz jegybanki vagyont Ukrajnának. A miniszterelnök az európai uniós állam- és kormányfők ülése után beszélt erről, ahol 90 milliárd eurós hitel felvételéről döntöttek Ukrajna támogatására. Az egyik lehetőség a közös hitel, a másik az EU-ban – túlnyomórészt Belgiumban – lefoglalt orosz jegybanki vagyon felhasználása volt, utóbbit már a háború végéig és a jóvátételig befagyasztották.
Orbán Belgium miniszterelnökének hatalmas szerepét látta a második terv „megölésében”. Szerinte Bart De Wever számolt, és ha az oroszok pereket nyertek volna, amire „több mint komoly esélyt” látott, csőd fenyegetett volna. A tervet annak ellenére halott dolognak tartotta, hogy a 27-ből 25 vezető kimondta: fenntartják a jogot, hogy felhasználják a vagyont a hitel visszafizetésére.
Magyarországnak is van devizatartaléka nyugati országokban, és „ha a befagyasztott orosz vagyont elvették volna”, akkor „másnap már nekünk azt a napirendi pontot kellett volna tárgyalnunk a kormányban, hogy hova tegyük a devizatartalékokat, mert ott, ahol elkobozzák, ott semmiképpen nem hagyjuk”. Felkészültek rá, hogy ha kell, akkor a devizatartalékot „kimenekítsük ebből a kétes biztonságú helyzetből”.
Az ülésen kimondták, hogy a kölcsönhöz az uniós költségvetést használják garanciának, de ez Csehországra, Magyarországra és Szlovákiára nem ró pénzügyi kötelezettséget. Szerinte Ukrajna nem fogja tudni ezt visszafizetni, így majd a részt vevő tagállamoknak kell, hacsak nem győzik le Oroszországot. „A vesztes mindig fizet”, ezért a döntő európai vezetők szerinte „arra a pályára állították az Európai Uniót, hogy le kell győzni Oroszországot”.
A nyugatiak „nyugodtan reggeliznek otthon, isszák a kávéjukat, és azt gondolják, hogy milyen szép dolog, erkölcsileg milyen helyes dolog, egy kis országot, amelyet megtámadtak – persze nem is olyan kicsi, meg
nem is világos, hogy ki támadott meg kit
–, mindenesetre egy erőszak alá vont országot most mi megsegítünk, és milyen jó, hogy ez nekünk nem kerül semmibe, miközben egyébként ők fognak fizetni.”
A II. világháborún keresztül elért oda, hogy „az I. világháborúban, amikor megölték a trónörököst, akkor az volt az általános európai hangulat a polgárok között, akik ültek a kávéházakban, és kavargatták a kávéjukat, hogy »a vezetőink csak nem olyan hülyék, hogy háborúba vigyék Európát«”. Most „folyamatosan azon kell dolgozni, hogy ne tudjanak maguk mellé rántani bennünket” a többiek, amihez
„elképesztő politikai teljesítményre lesz szükségünk. Nagyobbra, mint amit Horthy vagy Tisza István le tudott adni, mert nekik nem sikerült.”
Egy „háborúba igyekvő Németország mellett élve kell kimaradnunk a háborúból, mint ahogy kellett volna ‘14-ben is meg ’39-ben is”.
Felötlött benne, hogy vétózhatna, mert – ahogy azt Ursula von der Leyen európai bizottsági elnök is elmondta – a közös, uniós költségvetéssel biztosított hitelhez egyhangúlag kell módosítani a büdzsét. Ugyanakkor „még az ilyen jól fejlett mellizmok mellett is talán kibírhatatlannak” tartotta, ha egy olasz, egy német és egy francia csizma lenne a mellkasán. A legszebb haditettnek a vétót tartotta volna, de „nincs hozzá elég erőnk”, ennyi volt az elérhető cél. A 90 milliárd eurót csak arra tartotta elégnek, hogy folytatódjon az ukrán hátrálás.
„Szokott ön futballt nézni?” – kérdezett vissza arra, hogy az olaszok és a franciák voltak-e átállva a „csendes gyilkosok”. A labdarúgásból vezette le, hogy a németek nem intuícióra, hanem struktúrára építenek: ha elszánták magukat, akkor „nyomjuk, nyomjuk, nyomjuk, nyomjuk”. A „latinok erre azt mondták, ez így nem lesz jó”, de a döntő Belgium miniszterelnöke volt. Az elvett vagyonnál többet kellett volna visszaadni, mert biztosnak vette, hogy egy keleti bíróságon az oroszok nyertek volna. A nagy vita arról volt, hogy felső határ nélküli garanciát adjanak-e. Orbán szerint ha a másik tervet nem engedte volna át, „nyolcszoros dühvel” jöttek volna neki, ezért jobbnak látta, ha félreáll.
A kérdés mindig napirenden van, de még nem értünk oda – válaszolta arra, megéri-e az Európai Unióban maradni. „Ha így mennek a dolgok, akkor még odaérhetünk, de most még nem vagyunk ott.” Igaz, hogy „nyesztetnek bennünket, de folyamatosan kiszedem belőlük a pénzt”, mert a 2028-ban induló költségvetéshez egyhangúság kell, jelentette ki két héttel azelőtt, hogy 2024 vége után újabb egymilliárd euró válhat elérhetetlenné. A közös piac miatt még akkor is megérné bennmaradni, ha átlépnénk az uniós átlagfejlettséget, és nettó befizetővé válnánk, „de most még ez odébb van”, és nem tudja, ez még meddig tart.
