Bő három hónap alatt váltak „racionálisakból” „rohadékokká” Irán új vezetői Donald Trump szemében. Az amerikai elnök köztudottan gyorsan változtatja álláspontját akármilyen kérdésben, a végeláthatatlan iráni háborúban pedig különösen szembeötlő, hogy egyik napról a másikra képes homlokegyenest mást mondani a helyzetről.
Ebben az esetben azonban annyiból megalapozott lehet Trump ingadozása, hogy úgy tűnik, az új iráni vezetés maga sem képes kizárólag egy adott irányt képviselni. Az viszont világos változás a háború előtti helyzethez képest, hogy a rezsim – vagy egyes vezető elemei – pillanatok alatt kész lépni, ha úgy látja, az érdekei ezt kívánják.
Míg a pakisztáni tárgyalások során az iráni delegáció hajlott egy átfogó megállapodásra, ami teljesen új alapra helyezte volna az iráni–amerikai kapcsolatokat, addig a júniusi szándéknyilatkozat aláírása óta Teherán többször is jelezte, nem neki sürgetőbb a helyzet tartós rendezése, bizonyos pontokból pedig nem enged. Erre utalt például a névlegesen akkor szabadon hajózható Hormuzi-szoroson áthaladó tankerhajók megtámadása.
Erre válaszul Amerika újra légicsapásokba kezdett iráni célpontok ellen, amire a rezsim az amerikai bázisok mellett azonnal az Öböl-országokat is célzó támadásokkal reagált. Majd miután Trump tizenhárom nap után leállította a további csapásokat, Irán is abbahagyta a saját támadásait. Ez azonban nem garancia arra, hogy a jövőben ne kezdődjenek újra a harcok. Trump jelezte, most megint esélyt ad a diplomáciának, de ha nem lesz megállapodás, akkor újabb csapások következhetnek.
Trump hétfőn arról beszélt, hogy az Egyesült Államok „jó tárgyalásokat” folytat Iránnal, és szerinte esély van egy, a konfliktus megoldásáról szóló megállapodásra. Mindezek után azonban Szaúd-Arábia, Jordánia és Irak hétfőn Irán felől érkező dróntámadásokról számolt be. A szaúdiak szerint a drónokat Irakból indították Irán által támogatott fegyveres csoportok.
Az iráni külügy jelezte, továbbra is készek diplomáciai megoldást találni a konfliktus lezárására, de azok a jelentések, miszerint tárgyalásokat kezdeményeztek, csak „kitalációk”. Irán központi katonai parancsnoksága hétfőn késő éjjel azzal vádolta az Egyesült Államokat, hogy fenyegeti a vizein közlekedő hajókat és olajszállítókat. Szerintük az USA „illegális tengeri blokádot” próbál kialakítani, ami a régióbeli konfliktus eszkalációját jelenti.
Bár nem könnyű belelátni az iszlamista rezsim belső működésébe, a sokszor egymásnak ellentmondó cselekedetek feltehetően a mérsékeltek, a keményvonalasok és az ezeken belüli további hatalmi centrumok közti feszültségnek tudhatók be. A két csoport rivalizálása lényegében az 1979-es forradalom óta meghatározza Irán bel-, és külpolitikáját, amely így hol az egyik, hol a másik irányba billent.
Az egyensúlyt rendszerint a legfelsőbb vezető tartotta fenn, aki a forradalmi értékek őreként a frakciók felett állva biztosította a kontinuitást. Az új legfelsőbb vezető, Modzstaba Hamenei azonban apja meggyilkolása óta nem adott életjelet magáról, csupán írásban kommunikált a külvilággal és az iráni néppel. Modzstabáról mindössze annyi biztosat lehet tudni, hogy Ali Hameneihez képest közelebb áll a befolyásos Forradalmi Gárdához és az ország katonai vezetéséhez.
Elemzők szerint az elmúlt hetek eseményei ennek a hatalmi összefonódásnak köszönhetők. Míg a háború egzisztenciális volta miatt akkor összezárt az iráni vezetés, addig békeidőben újra előkerültek a meglévő konfliktusok. Jó példa erre a júniusban az Egyesült Államokkal aláírt szándéknyilatkozat, amit a pragmatikus, de végtelenül korrupt politikusként számon tartott Mohammad Bager Galibaf parlamenti házelnök eredményeként könyveltek el Iránban. Míg amerikai oldalról Trump, irániról a mérsékeltnek tekintett Maszúd Peszeskján elnök írta alá a szándéknyilatkozatnak megfelelő keretmegállapodást.
Az egyezményt hangosan kritizálták a háborút folytatni kívánó keményvonalasok, Modzstaba Hamenei pedig úgy adta rá az áldását, hogy egyértelművé tette, ha nem jön be, akkor a mérsékeltek viszik majd el a balhét. Nyilvános nyilatkozataiban részben Peszeskján elnökre hárította a felelősséget a megállapodásért, azt állítva, hogy ő volt az alku egyik legfőbb szorgalmazója.
Összességében tehát az látszik, hogy az a lapos hatalmi struktúra, ami a háború alatt lehetővé tette Iránnak, hogy a parancsnokok likvidálása ellenére is működni tudjon, mintha a visszájára fordult volna. Miközben a Hormuzi-szoros feletti ellenőrzésről láthatóan több hatalmi központ sem igazán szeretne lemondani, nem lehet tudni például, hogy mekkora befolyása van Peszeskjánnak vagy Abbász Aragcsi külügyminiszternek egyes forradalmi gárda-egységek fölött, amik így lehet, hogy saját kútfőből is tüzelnek olajszállítókra.
Mindez pedig alapvetően veszélyezteti a júniusi alku túlélését, amit az iráni vezetés már most felfüggesztettnek tekint, és amely egy iráni–amerikai békemegállapodás alapjául kellene, hogy szolgáljon. Ehelyett előfordulhat, hogy az eltérő értelmezések, illetve a sorozatos félreértések a háború teljes kiújulásához vezetnek majd.
Ez az Irán már nem az az Irán
Az biztos, hogy az új iráni vezetés merőben másként gondolkodik a katonai erő használatáról, mint azt az elmúlt évtizedekben megszokhattuk. Míg a közismerten óvatos Ali Hamenei a „sem béke, sem háború” címszó alatt nagyon ügyelt arra, hogy Irán ne kerüljön közvetlen konfliktusba szomszédaival, helyette regionális terror- és gerillaszervezetek támogatásával épített ki hálózatot, addig az új vezetésnek nincsenek ilyen fenntartásai. Ez persze részben fakadhat abból is, hogy az iráni proxykból álló „ellenállás tengelye” jelentősen meggyengült a Hamász 2023. október 7-i terrortámadása óta.
Az új doktrínával leginkább az Öböl-országok járnak rosszul, amelyek Irán rendszeres célpontjaivá váltak az elmúlt hónapokban. A napokban végrehajtott amerikai légicsapásokra válaszul például Irán gondolkodás nélkül támadta Kuvaitot és az Egyesült Arab Emírségeket is megtorlás gyanánt. Miután amerikai légicsapások értek hidakat is, az iráni csapásokban sótalanító üzemek is megrongálódtak.
Többek között ennek is köszönhető, hogy a színfalak mögött lényeges átrendeződések zajlanak a régióban. A háború alatt legtöbbet támadott Emírségek minden korábbinál közelebb húzódott Izraelhez és a Nyugathoz, a napokban pedig arról lehetett hallani, hogy egy, a Hormuzi-szorost elkerülő kikötő villámgyors megépítését tervezik. A másik oldalon viszont ott van Szaúd-Arábia, amely a korábbiaknál közelebbi viszonyra törekedhet Iránnal. Azok a kis államok, amelyek eddig az amerikai katonai jelenlét elrettentő erejében bíztak, most más alternatívákon gondolkodhatnak, például Kuvait Pakisztánnal köthet védelmi megállapodást.
Szintén fontos elem az a generációváltás, ami az iráni rezsimen belül lezajlott. Az izraeli–amerikai légicsapások több magas rangú iráni tisztviselővel is végeztek, így egy fiatalabb vezetői kör került kulcspozícióba. Úgy néz ki, hogy ez a fiatalabb, agilisebb csoport nem ragaszkodik olyan dogmatikusan az iszlám forradalom vallási értékrendjéhez, például megengedőbbeknek tűnnek a nők öltözékét illetően. Több elemző is pragmatikusabb, de egyben határozottabb hozzáállást vár belpolitikában, amely azonban paradox módon további korlátozásokat eredményezhet a politikai szabadságjogokban, amennyiben a vezetők úgy érzik, veszélyben van a hatalmuk.
Nyugat-ellenességükben és regionális ambíciókban viszont eltökéltebbek lehetnek, mint elődjeik, aminek komoly következményei lehetnek az ország külpolitikájára nézve. Egyrészt tovább nyithatnak Kína felé, amely ugyan ideológiailag teljesen máshol áll Iránhoz képest, de a nyugati nemzetközi renddel szembeni elégedetlenség és az Egyesült Államokkal szembeni közös érdekek szorosabb együttműködés felé terelhetik őket.
Másfelől várhatóan határozottabban reagálnak majd minden, általuk ellenségesnek ítélt lépésre, és a katonai erő alkalmazásától egyáltalán nem riadnak vissza.
Ebben a kontextusban különösen fontos szerepet kaphat a Hormuzi-szoros, amely az új generáció szemében az ország túlélésének záloga lett. Ugyanis azt látták, hogy Irán képes volt a világ legerősebb hadseregét patthelyzetbe kényszeríteni a világgazdaság egyik kulcsfontosságú útvonalának lezárásával. Ezt ugyan a nemzetközi jog alapján nem tehetnék meg, de motiválhatja őket a zsarolási potenciál további növelésére, például azzal, hogy védelmi pénzt vámot szednének az áthaladó hajóktól.
Az is nyitott kérdés, milyen irányt vesznek Irán nukleáris törekvései. Ali Hamenei ugyan fatvában, vagyis vallási rendeletben tiltotta meg az atomfegyverek fejlesztését és alkalmazását, ettől függetlenül Irán évtizedek óta folytat nukleáris programot, amelyről persze a rezsim következetesen azt állította, hogy kizárólag békés célokat szolgál. Ezt a magyarázatot azonban a legtöbb nyugati kormány és számos szakértő kezdettől fogva kétkedéssel fogadta, a szokatlanul magas dúsítási szintet elérő uránkészletekre és a feltételezett titkos nukleáris létesítményekre hivatkozva.
Az amerikai–iráni ellentét alapjait meghatározó atomkérdést pár mondattal elintézte a júniusi szándéknyilatkozat, amelyben Irán megismételte korábbi vállalását, miszerint nem kíván atomfegyvert fejleszteni vagy beszerezni. Trump folyamatosan hangsúlyozza, hogy Irán semmiképpen sem juthat atomfegyverhez, és a dúsított urán sorsa is a további tárgyalások egyik kulcskérdése lenne.
Ettől függetlenül több szakértő szerint Ali Hamenei halálával eltűnhet az a politikai és vallási korlát is, amely eddig visszatartotta a rezsimet az atomfegyver nyílt fejlesztésétől. Az új vezetői generáció könnyen arra a következtetésre juthat, hogy az ország biztonságát csak egy saját nukleáris elrettentő képesség garantálhatja. Más szakértők viszont úgy vélik, Irán a Hormuzi-szoros lezárásának lehetőségével már most egy olyan fegyvert húz elő akár napi szinten, amivel nagyon hasonló zsarolási potenciálhoz jutott.
Ki van kivel?
Abban Irán-szakértők közt egyetértés van, hogy az új generáció kockázatértékelésében merőben más mint a régi. Azt viszont túlzás lenne állítani, hogy a régi törésvonalak teljesen eltűntek. Sőt, ennek inkább az ellentéte igaz, egy mindenki szemében legitim legfelsőbb vezető hiányában ugyanis nincs senki, aki a különböző frakciókat összefogná, illetve a köztük lévő konfliktusokat áthidalná.
Többek között ennek is köszönhető az az ellentmondásokkal teli politika, amit Irán az áprilisi tűzszünet óta folytat. Egyrészt ott vannak a mérsékeltek, köztük Peszeskján elnök és Aragcsi külügyminiszter, akik a nyilvános megszólalásaikban rendre a Nyugattal folytatott párbeszéd fontosságát emelik ki. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének rendkívül ellenségesek Izraellel és Amerikával szemben, de a konfliktust – különösen az utóbbival – inkább diplomáciai, mint katonai úton szeretnék rendezni.
A júniusban elfogadott szándéknyilatkozatot szakértői körökben úgy értelmezték, mint ennek a frakciónak az ideiglenes győzelmét a háborút folytatni kívánó keményvonalasokkal szemben. Ez utóbbiak jellemzően a maximumig akarták facsarni a Hormuzi-szoros által generált stratégiai előnyt, és nem álltak volna meg addig, ameddig a háborúba beleragadó Amerikát és Izraelt nyilvánosan meg nem alázzák.
Kulcsfontosságú lehetett a nyilatkozat aláírásában Galibaf házelnök, aki Ali Laridzsáni biztonsági főnök likvidálása után vált a rezsim meghatározó politikusává. A Forradalmi Gárdából érkező Galibafot, aki korábban Teherán polgármestereként is szolgált, inkább a konzervatív táborhoz szokták sorolni, azon belül viszont a pragmatikusabb, ambiciózusabb, illetve korruptabb szárnyhoz. Sokak szerint az ő befolyása kellett ahhoz, hogy a Forradalmi Gárda parancsnokai elfogadják a feszültségek enyhítését a kiélezett helyzetben.
Arról ugyanis lehet tudni, hogy a háború alatt a katonai elit vette át az ország vezetésének nagy részét, a háttérbe szorítva Peszeskján elnököt és a választott politikai szereplőket.
Némi habozás után az ország átmeneti vezetése pedig azt a Modzstaba Hameneit ültette a legfelsőbb vezetői székbe, akiről szintén köztudott, hogy nagyon szoros kapcsolatban áll a Forradalmi Gárda tagjaival.
Modzstaba Hamenei megválasztása elvileg megszüntette a hatalmi vákuumot, a valóságban a legfelsőbb vezető azonban nehezen tudta betölteni ezt a szerepet. Egyrészt felmerültek legitimációs kérdések, hiszen az Iszlám Köztársaság értékeivel nehezen összeegyeztethető az örökletes hatalom. Másrészt Modzstaba Hamenei egyáltalán nem mutatkozott nyilvánosan a háború kirobbanása óta: van, aki szerint már nem is él, mások azt tippelik, hogy súlyosan megsebesült. Nemrég egy szaúdi lap egy izraeli biztonsági tisztviselőre hivatkozva még arról is írt, hogy nincs is az országban. Maga Aragcsi külügyminiszter is azt állította, hogy nem találkozott vele személyesen március óta.
Nem meglepő, hogy 13 napra megint fellángoltak a harcok
A keményvonalasok már az elejétől fogva szkeptikusak voltak a szándéknyilatkozattal kapcsolatban, és ennek nyilvánosan hangot is adtak. Modzstaba Hamenei pedig ugyan áldását adta a megállapodásra, de a levelében alig leplezve rátolta a felelősséget Peszeskjánra, akitől szerinte biztosítékot kapott, hogy
megvédi Irán érdekeit, és nem fog engedni Washington túlzó követeléseinek.
Az nem derült ki, pontosan mit értettek túlzott követelések alatt, a legtöbb elemző azonban úgy vélte, hogy ide tartozik minden olyan feltétel, amely nem szerepelt a Barack Obama elnöksége alatt megkötött atomalkuban. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy Izrael és az Öböl-menti államok legfontosabb elvárásai, például Irán regionális proxyszervezeteinek visszaszorítása vagy ballisztikusrakéta-programjának korlátozása, lekerültek volna a napirendről.
Trump örömmel fogadta a szándéknyilatkozat aláírását, és arról beszélt, hogy az általa rezsimváltásnak nevezett generációváltás után józanabb hangok kerültek előtérbe Teheránban. Erről számolt be J. D. Vance alelnök is, aki az amerikai delegációt vezette a pakisztáni tárgyalásokon, és időközben az adminisztráció béketörekvéseinek egyik legismertebb arcává vált. A háttérben egyre gyakrabban merült fel egy úgynevezett grand bargain lehetősége is, amely egy átfogó megállapodást takar, amely teljesen új alapokra helyezte volna az amerikai–iráni kapcsolatokat a szankciók fokozatos feloldásával és Irán nemzetközi reintegrációjával.
A keményvonalasok azonban nem bíztak Amerikában, és Trump korábbi akcióira, például az Obama-alku felrúgására mutogattak. Nem segített a helyzeten a szándéknyilatkozat könnyen félreérthető szövege sem, amely Irán szerint 60 nap után lehetőséget adott nekik valamiféle tranzitdíj kivetésére a Hormuzi-szorosban, míg Washington álláspontja szerint a megállapodás éppen a szoros teljes és akadálytalan megnyitását írta volna elő.
A kölcsönös bizalmatlanság és az iráni vezetés hajthatatlansága végül oda vezetett, hogy július közepére ismét fellángoltak a harcok. Az iráni erők több, a Hormuzi-szoroson áthaladó tankert is megtámadtak arra hivatkozva, hogy azok megsértették a megállapodás feltételeit. Trump egyre frusztráltabb lett, nyilvánosan rohadékoknak nevezte az új vezetést, majd a tankerincidensekre válaszul újabb légicsapásokat rendelt el.
Irán erre reagálva először amerikai katonai bázisokat vett célba, később azonban polgári infrastruktúrát is támadni kezdett, például egy kuvaiti sótalanító üzemet. Múlt héten Irán szövetségeseként a jemeni húszik is bekapcsolódtak a konfliktusba: tengeri blokádot hirdettek Szaúd-Arábia ellen, ami azt eredményezte, hogy a félszigetről érkező olaj immár nemcsak a Hormuzi-szoroson, hanem a Vörös-tengeren keresztül sem juthatna biztonságosan a világpiacra. Két tankert megtámadhattak, de tömeges csapásokról aztán nem érkeztek hírek.
Miután Trump pénteken nem rendelt el újabb csapásokat, az is látványos volt, ahogy az iráni rezsim azonnal váltott. „Ezek az amerikai támadások két nappal ezelőttig tartottak, de az elmúlt két éjszaka az amerikaiak felhagytak a támadásaikkal. Mivel a stratégiánk lényegében megtorlásra épült, nincs szükség viszonzásra, ezért a műveleteinket leállítottuk” – mondta Mohammad Akraminia, a hadsereg szóvivője.
Trump jelezte, hogy továbbra is megvan a lehetőségük újrakezdeni, sőt, fokozni is a támadásokat, de szerinte okosabb stratégia megállapodni Iránnal. Később a fehér házi tudósítók vacsoráján megemlítette, hogy az irániak nem tűnnek késznek a megállapodásra, de „hajlandó vagyok meghallgatni őket”. Sokan azonban szkeptikusak, hogy a Hormuzi-szoros helyzete mellett meddig szünetelhetnek a harcok. Miközben Irán lezártnak tekinti az olaj- és gázszállítás szempontjából kulcsfontosságú vízi útvonalat, Amerika is visszaállította a szoros iráni hajókra vonatkozó blokádját.
