Az Egyik csata a másik után az a meghökkentő anomália, amitől 2025-re teljesen elszoktunk: egy nagy költségvetésű, sztárokkal és ismert emberekkel kitömött szatíra, ami egy szinte megfilmesíthetetlen könyv megfilmesítése az Egyesült Államok egyik legnagyobb becsben tartott filmrendezőjétől, olyan radikális ötletekkel és gondolatokkal, mint hogy az embernek kutya kötelessége egy elnyomó rendszerrel szembemenni, mindegy, hogy latino karateedző, füvet termesztő apáca vagy flanelinges, egykori bombagyáros szmóker, főleg ha az utóbbit Leonardo DiCaprio játssza. Meghökkentő anomália, főleg azért, mert működik. Mit működik, amikor összekattan minden eleme, akkor egyenesen bizsergető, hogy beülünk a multiplexbe, és ez jön szembe a vászonról.
Ahhoz, hogy az Egyik csata a másik után ennyire meglepően működjön, három ember közös munkája kellett. Az első a rendező és író, Paul Thomas Anderson, akinek eddig olyan filmeket köszönhetünk, mint a Boogie Nights, a Magnólia és a Vérző olaj. Nehéz meghatározni, hogy mi is az, ami Andersont olyan egyedivé teszi, gyakorlatilag ha két tetszőleges filmjét egymás mellé tesszük az eddigiek közül, akkor alig találunk bennük közös pontot. Mi a közös a Kótyagos szerelemben és a Licorice Pizzában? Hol ér össze a Vérző olaj és A mester? Megszállott férfiak? Apahiányok? Kalifornia? Akkor mi van az Angliában játszódó Fantomszállal?
Az Egyik csata a másik utánnal Anderson viszont valami olyat tett, ami papíron nagyon hasonló valamihez, amit már csinált: nevezetesen a Beépített hiba után megint Thomas Pynchon regényét adaptálta, ezzel pedig eljutottunk a második fontos emberhez. A médiától ódzkodó, évtizedek óta író Pynchon a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján írta Vineland című, szerteágazó, kaleidoszkópszerű regényét arról, hogy mi az isten folyt az Egyesült Államokban akkor éppen, hogyan ütött be a teljes krach az emberek fejében Ronald Reagan elnöksége alatt. Ez az összefoglaló mondjuk kevésbé adja vissza, hogy a Vineland mennyire őrült és mennyire vicces, néha bekezdésenként vált műfajt, helyszínt, idősíkot, egyszerre vannak sci-fi elemei, és halál komoly vizsgálatai a világháború utáni amerikaiak mentális állapotáról. Ufók, bérgyilkos apácák, krónikus, bomlott elméjű tévéfüggők is vannak benne. Más Pynchon-regények megjelentek Magyarországon, de ez speciel nem.
Pynchon regényét Anderson úgy adaptálta, mintha egy szimfóniából lenne polifonikus csengőhang: a dallam megmaradt, de minden másnak mennie kellett a kukába. A mérhetetlen mennyiségű mellékszálat kidobta, az összes szereplő nevét megváltoztatta, a nyolcvanas éveket a mára cserélte, a cselekményben pedig egy szálra összpontosított. Az a szál pedig kisebb változtatásokkal a következő. A kétezres években a French 75 nevű terrorista csoport sikeresen borzolta az establishment kedélyeit, de az egyik tagjuk, Perfidia Beverly Hills (Teyana Taylor) elárulta őket, az életben maradók szétszéledtek Kaliforniában. A nő nemcsak a sejtet hagyta maga mögött, hanem az újszülött gyermekét is, akit az apára, a bombagyáros Bobra (Leonardo DiCaprio) bízott. Bob pedig felneveli a gyereket, de amikor az tizenhat éves lesz, ismét felbukkan a katona, aki megtizedelte a terroristacsoportot: Steven Lockjaw ezredes (Sean Penn) az amerikai hadsereg minden erejével lép színre.
Az előző bekezdésben már említett harmadik ember, aki nélkül az Egyik csata a másik után talán nem is létezne, DiCaprio. A társadalom már kollektíven elfogadta, hogy Leonardo DiCaprio generációjának legjobb amerikai színésze, aki már a jelenlétével emel olyan filmeken, mint a Ne nézz fel!, vagy elengedhetetlen lesz olyanokban, mint a Megfojtott virágok. DiCaprio tud szerencsétlen lenni – az előző filmekben sem az a klasszikus hős –, de talán még sosem volt annyira szerencsétlen, mint az Egyik csata a másik utánban, ahol teljesen szétszívott, fogalmatlan és a rutinból teljesen kiesett exforradalmárként kell helytállnia, amikor megint szükség van rá. DiCaprio neve elég lehet arra, hogy bemenjenek a moziba az emberek, és feltételezem, hogy ha nem vállalta volna a főszerepet, ez a film sem készülhetett volna el ilyen formában.
Angolul tudók már észrevehették, hogy a Sean Penn által alakított, rémisztően nevetséges ezredes neve magyarul annyit tesz, hogy tetanusz. Egy másik, szintén magasabb rangú katonát úgy hívnak, hogy lábgomba, csak hogy el tudjuk helyezni egy koordináta-rendszerben, hogy Anderson mit gondol az amerikai hatóságokról, ahol a rendőrség is olyan felszerelést kapott, mintha iraki barlangba érkezne bevetésre, nem pedig egy kaliforniai kisvárosba.
Egy ilyen film gyártásának átfutási ideje akkor is több év, ha nem vesszük figyelembe a nyolcvanas évek végén írt alapregényt, ezért elképesztő látni, hogy a vásznon láthatjuk azt, ami jelenleg folyik az Egyesült Államokban, ahol jellemzően bevándorlókra csapnak le hasonló rohamosztagok az ország összes erőforrásával, mindenféle empátia nélkül. Az Egyik csata a másik után persze kevés lenne, ha csak profetikus lenne, nem pedig olyan történet, ami megoldást is tud adni. Anderson megoldása pedig az, hogy a föld alatti mozgalmaknak, a különböző szubkultúráknak, kulturális identitásoknak egyszerűen kötelességük ellenállni, megoldást nyújtani azoknak, akiket a rendszer éppen minden erővel próbál eltiporni. Az ellenállás bástyái ott vannak mindenhol, csak keresni kell őket, ha azokból a bástyákból nem szúrnak ki minket előbb.
Mert az elnyomók félelmetesek, de nevetségesek is. Nincs jobb példa erre, mint Lockjaw tábornok, aki Sean Penn alakításában olyan, mintha egy G. I. Joe-figurát túl sokszor ejtettek volna le az emeletes ágyról. Penn arcával folyamatosan tikkel, nyalja a száját, csücsöríti az ajkait, miközben az eszement gyúrás (vagy smink) miatt olyan a teste, mint egy végtagokkal ellátott, óriási eres pénisz. Nem túlzok, az erekció nagyon fontos elem az ő történetében, de végre jó látni, hogy Sean Penn, korának egyik legjobb színésze nem azzal foglalkozik, hogy a való életben legyen egy pöcs. A film mindent megtesz, hogy tetanusz ezredest nevetségessé tegye, de a cselekedetein látszik, hogy hiába nevetséges, őrülten veszélyes egy olyan ember, akit a kicsinyes és személyes bosszú hajt.
Anderson forgatókönyve a másik oldalt sem feltétlenül kíméli. A legviccesebb, már egészen szívós vígjátékba illő részben azért nem tud főszereplőnk egyről a kettőre jutni, mert a sok kábó miatt elfelejtette, milyen titkos kódot kell mondania a telefonba, hogy összekössék a központtal. Vezérfonala az, hogy a mostani negyvenes (amerikai) generáció eltunyult, fókuszát vesztette, buborékban él, az új nemzedéket sem teljesen érti, és akkor tud csak akcióba lendülni, ha éppen a családját veszélyeztetik. Pedig az ellenállás mindenhol körülveszi őket, Az algíri csatát nézik, Gil Scott-Heront idéznek, a mobiltelefonjaikat elhajítják, az internetet nem használják, de az idő eljárt felettük: most már egy új generációnak kell átadni ezt a tudást.
Az Egyik csata a másik után ennyi alapján simán lehetne csak egy agitációs propaganda, vagy még rosszabb, az ellenállás dollárosítása – nagy stúdió forgalmazza, sok pénzből készült. A legnagyobb ok, amiért ezt sikerül elkerülni, az Paul Thomas Anderson mesteri rendezése. Anderson eddig is képes volt lendületre és izgalomra, de ilyen töménységben még soha, a filmje néha már akciófilm-közelbe kerül, mámorító sebességgel és feszültséggel, lövöldözéssel, autós üldözéssel. A filmjeiben mindig csak karnyújtásnyira volt attól, hogy a mentoraitól – Jonathan Demme, Robert Altman, Martin Scorsese – konkrétan lenyúljon valamit, mostanra viszont mintha ezeket sikerült volna szintetizálnia valami egészen sajátossá. Az Egyik csata a másik után olyan, mintha Anderson szintet ugrott volna, most már tényleg pár lépésre attól, hogy a fősodorbeli közönség is könnyen élvezze a munkáját. Ez a folyamat már a nosztalgikus Licorice Pizzával elindult, de a Fantomszálra vagy A mesterre egyáltalán nem volt igaz.
Bár a csibészség igen. Anderson megtartotta azt a fajta szatirikus, faarccal előadott hangvételt, ahogyan a már említett Dr. Strangelove is mesélt a hidegháborúról, és amit már a korábbi filmjeiben is azért megmutatott – nem minden ok nélkül hívták Daniel Day-Lewis diktátorszerű divattervezőjét a Fantomszálban Woodcocknak, azaz a fafasznak. Az Egyik csata a másik után eljut arra a pontra is, ahova Kubrick filmje, és megmutatja, hogy hol van az az asztal, ami körül a fontos emberek meghoznak még fontosabb döntéseket. Az ötvenes évekhez képest nagy különbség, hogy ott nem lehettünk biztosak benne, hogy a főkolompos az valóban náci, de a 2020-as években már vígan és nyíltan lehet az az ember.
Ez a fajta keverék, ahol összeérnek a hülye viccek, az aktuálpolitikai hangulatfestések és a generációs felelősségvállalás néha sok is lehet, bár még sehol nincsen az eredeti Pynchon-könyv sokságához. A mi világunkban játszódik, de mintha ezt a világot még a szokásosnál is nagyobb karikatúrák irányítanák. Az üzenete reményteli: ha mi nem tudjuk teljesen összekapni magunkat, akkor majd a fiataloknak sikerülni fog. Paul Thomas Anderson már nem fiatal – az egykori csodagyerek elmúlt 55 éves. Mégis neki sikerült úgy seggbe rúgni a hollywoodi filmgyártást, hogy majdnem két évtized tinédzserálomba szenderülés után végre kipréseljen valamit, ami egyszerre szórakoztató, van mondanivalója, és vizuális történetmesélésben is magas szintet képvisel. Ez már talán a forradalom maga.
Az Egyik csata a másik után csütörtöktől látható a mozikban.
Voltál már Telex Filmklubon? Szeretnél jönni? Vagy még sosem voltál, de érdekelnek a filmek? Iratkozz fel a Telex filmes témájú levelezőlistájára, hogy elsőként értesülj arról, mit és hol érdemes nézni – ez a Telex Diszpó, ahol egy helyen összegyűjtjük neked, hogy mire érdemes jegyet venni, vagy melyik filmklubra kell belopózni akár Budapesten, akár az ország bármelyik mozijában. Itt tudsz erre feliratkozni.
