„Van olyan díj ma az országban, amit nem szabad megkapni, elfogadni, mert kivel kezelsz le” – Darvasi László kapta az idén alapított Esterházy Irodalmi Díjat

„Esterházy olyan, mintha még élne. Varázsos ember, itt tudott maradni közöttünk. Azt érzem, mindjárt ránk nyit. Mondatai, alapvetései nem avulnak. Csodás, mennyire jelenvalóvá tudta tenni magát” – mondta interjúnkban a Neandervölgyiek című művéért jutalmazott író, akit Esterházy Péter hiányán túl a regényírás közösségi jellegéről és fizikai vonatkozásairól, valamint a nagyregény folytatásáról kérdeztünk.

Mit jelent önnek, hogy megkapta az Esterházy Irodalmi Díjat, és hogy ön lett az első, aki kiérdemelte ezt a rangos elismerést?

Nagy öröm és nagy megtiszteltetés. Van olyan díj ma az országban, amit nem szabad megkapni, elfogadni, mert kivel kezelsz le. Ennek a díjnak az az ellentmondása, hogy jobb lenne, ha nem lenne. Mert akkor a névadó, aki irodalmi bátyánk volt és személyes jó ismerősünk, köztünk lenne testi mivoltában is.

A díj megalapítását és a hét shortlistest 2025. április 14-én, Esterházy Péter születésének 75. évfordulóján jelentette be a hercegi Esterházy család kulturális és szellemi örökségét ápoló Esterházy Magyarország Alapítvány. Ezzel egy időben fiktív interjúja jelent meg az Élet és Irodalom tematikus Esterházy-prózaösszeállításában, korábban megszólalt az Esterházy-emlékfilmben, pár éve ott volt, amikor átadták az Esterházy portréjával díszített falat a Rómaifürdő HÉV-megállóban. A mindennapokban miben ragadható meg az ön számára Esterházy Péter hiánya?

Esterházy olyan, mintha még élne. Varázsos ember, itt tudott maradni közöttünk. Azt érzem, mindjárt ránk nyit. Mondatai, alapvetései nem avulnak. Csodás, mennyire jelenvalóvá tudta tenni magát. Közben tudni véled, hogy többé-kevésbé mit gondolna arról, ami most kavarog ebben az országban. Nagyon kevés ilyen szerzőt ismerek. Talán Megyesi Gusztávot lehetne még mondani. Vagy Eörsi Pistát. Ezek az emberek nagyon-nagyon hiányoznak a közírásból, miközben mégis olyan, mintha velünk lennének.

Esterházy Péternél az volt az elképesztő, hogy egyszerre tudott nagyon határozott, nagyon éles és nagyon megértő lenni. Iróniája éles és megbocsátó volt, mindig mérlegelt, és soha nem ragadtatta túlzásokra magát. A legszebb katolikus volt, akit valaha láttam, és a szépségen a jelenség bonyolultságát értem. Olyan szép jelenség volt, hogy néha a jó katolikusok sem értették meg őt.

Esterházy alakja a Neandervölgyiekben is felbukkan. Miért döntött úgy, hogy beleírja a regénybe?

Mert szerettem mint embert, és úgy éreztem, éppen jó helye van abban a szövegrészben egy olyan alaknak, mint amilyen ő volt. Rajta kívül beleírtam még Mészöly Miklóst, és Závada Páltól is átvettem jelenetet. Rubin Szilárd, egy nagy, hálátlan sorsú, élete végén a szélsőjobb felé tendáló író, rögeszmésen lejárt Törökszentmiklósra, a Jancsó-féle gyilkosságsorozat megszállottja lett. Talán szerelmes lett a pszichopata gyilkos lányba, aki a kútba dobálta a gyerekeket. Tőle is vettem jelenetet. Amikor egy ekkora regényt írsz, nem lehetsz egyedül. Tárgyalásokat folytatsz, beszélgetsz, a múlt alakjait engeded be a szöveg ajtaján, vendégül látod őket a dramaturgiai térben, tudok neveket mondani, Hitler, Rákosi, Major Tamás.

Amikor az első novelláim megjelentek, valamikor 1991–92 tájékán, Péter, aki igazi érdeklődéssel figyelt a fiatal szerzőkre és egyébként mindenféle művészeti teljesítményekre, egy Élet és Irodalomban megjelent tárcájában azt írta, olvasott egy jó Darvasi-novellát. Később megismételte ezt a megjegyzését. Az, hogy Péter mit hírelt valakiről, váratlanul sokáig hatott. Sok évvel később is, amikor már regényeket írtam, azzal állítottak meg, hogy olvastam, írt rólad az Esterházy. Nevettem, tíz éve volt az, drágám. Mi személyesen is elég jóban voltunk. A Harmonia Cælestisbe és a Hasnyálmirigynaplóba is beleírt. Ha élne, biztos mondanám neki, látod, Péterkém, a Neandervölgyiek hosszabb, mint a Harmonia. Ő meg nyilván azt mondaná rém komoly képpel, hogy bő lére van eresztve. Péter nem akart, de inkább azt hiszem, nem tudott klasszikus dramaturgiájú történetet írni, de a legalázatosabb respekttel fordult az olyan kollégához, aki ilyesmivel küszködött.

Pár héten belül ez a második díj, amit megkapott, hiszen augusztus végén a Merítés-díjat is a Neandervölgyiek nyerte. Ennek kapcsán úgy fogalmazott: „Arra gondolok az elismerés kapcsán, hogy az olvasó igenis kéri az olyan történetet, amelyben a közösségi ethosz is jelen van.” A Telexnek is valami hasonlóról beszélt tavaly: „Egy ilyen elbeszélést, mint a Neandervölgyiek, már a nagyszüleid, a rokonságod, a városod, a közösséged is írja, jegyzeteli, szóban terjeszti és Biblia-fedélre, titkos naplókba karcolja, még meg sem születtél, már a kezed alá dolgozik.” Miközben a regényírásra alapvetően magányos tevékenységként gondolunk, miért domborítja ki újra meg újra a kollektív jellegét?

Írás közben rémületesen egyedül marad az ember. De abban a pillanatban, hogy leír valamit, azt veszi észre, nagyon sokan vannak vele és körülötte. Múlt, jelen, félig ivott söröskorsó a történetével, rúzs a férfigalléron. Emberek szólnak bele abba, amit írsz. Tiltakoznak, helyeselnek, hisztiznek, kiakadnak, ülnek némán, nem értik. Izgalmas helyzet. Ilyenkor dehogyis az olvasó van veled, a szövegvilágból tűnnek elő az arcok, az alakok, a gesztusok. Ha regényt írsz, akkor éppen regényhősök, ha tárcát, akkor gyors kézzel felrajzolt lépcsőházi vagy utcafigurák adják a bankot. De a legfontosabbnak a nyelvi megformálást tekintem. Jó, de miközben az ember akár színes golyócskát gurigat, akár a hordalék tornyán hordja a követ, átszivárog rajta a múlt likőrje, limonádéja, keserű epéje, és nem képes negligálni a közösségi részvétel eseményét. Egyedül írsz, de nem magányosan. Magadban beszélsz, de számtalan ember adja a hangját, a kéretlen intonációját. Mit mondjak, szerintem a Neandervölgyiek egy nemzeti regény. Máshol említettem talán. Korábban kezdődött, mint ahogy én írni kezdtem volna. Szerintem, ha lehetek ilyen nagyképű, már az őshazában írták.

Nemrég Murakami Haruki Miről beszélek, amikor futásról beszélek? című könyvéről beszélgettünk a Telex Olvasóklubban. A japán szerző többek között azt állítja, hogy „nagyregényeket írni alapvetően fizikai munka”, ami megköveteli a szerző „fizikai erejének teljes körű mozgósítását” és „gyakran kegyetlen kihasználását”. Egyetért ezzel?

Teljesen. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián tartott székfoglaló előadásomban ironikusan összeszedtem, hányfajta betegséget gyűjtöttem össze a nagyregény írása közben. Elég sokat. Mindenfélét. De egy ilyen könyvnél, mint a Neandervölgyiek, a fizikai kihívás vagy a test működtetése nem igazán érdekes, dehogyis a legfontosabb tényező. Egy ilyen könyvet nem lehet a testre figyelve megírni. Egy ilyen könyv az önfeledtség, a lélek és a szellem rezervátuma. Ha fáj a test, hadd fájjon. Tegye. Dolga. Írás közben más állapotba kerül az ember, ennek az állapotnak a helyzetét éli meg folyamatosan és napról napra, és az író nem nagyon törődhet azzal, kemény-e a szék vagy nem, esik-e vagy nem, volt-e kiflivég aznap vagy nem. Legyen internet, bocsánat. De, mondjuk, azt hiszem, Afganisztánban is írnék. Mint ahogy írás közben mindig egy kicsit Afganisztánban vagyunk.

A legnagyobb felfedezés az volt a Neandervölgyiekkel kapcsolatban, hogy hiába ekkora a terjedelem, és az ember nem gondolhatott erre szorongás nélkül, végül megtalálja az olvasóját. Örülök, hogy megtalált embereket, akik olvasnak. Respekt és köszönet. Hamarosan érkezik az új kiadás. Ajvé! Akkor ez minden testi és egyéb sínylődést, tényleg mindent megért, ami végül csak rám tartozik. A bronzbika az enyém.

A tavalyi interjúnkban úgy fogalmazott: amíg írsz, „nem érdekel, mert nem érdekelhet az olvasó”, de „a jó olvasó megtanít új értelmekre”. Közel másfél évvel a megjelenés után milyennek tartja a Neandervölgyiek fogadtatását? Voltak utólagos nagy felismerései, rádöbbenései a nagyregény olvasóival való találkozás során?

Úgy tapasztaltam, az olvasóhoz elég közel került Erna küzdelmes és esendő figurája, és hát ez nem volt egy elhatározott dolog. Írni kezdtem az elbeszélést – ezt a végét nem látó regényt –, és Erna velem maradt az utolsó pillanatig. Sós Ernával, aki bántalmazott, aki szomorú ikrek anyja, egy túlélő, a szeretés képességét nem feladó ember, sok időt töltöttem a napokban is, miközben a Neandervölgyiek folytatásával bajlódtam. Jó volt rádöbbenni, nekem is mennyit jelent egy ilyen formátum, a személyisége. Családtag lett, beszélek hozzá, gondolok rá, mit szólna egy helyzethez, egy problémához. Ernával csináltam magamnak egy lélektani iránytűt. Lett egy önálló, autentikus élete.

Jó, mondok valami mást, és akkor nézzük az amerikai írót, Franzent, nagy irodalmi sztár itthon is, és nem véletlenül hozom elő. Nála a karakterek és típusok, bármennyire is életszerűek, a leginkább sziporkázó könyvében – Javítások című regénye – tétován jövő-menő bogarakká válnak. Önnön sikertelenségüktől, lúzerségüktől szédülten szaladgálnak a történetben. Mintha a mainstream amerikai elbeszélés távol tartaná magát az érzelmektől és az elköteleződés jelenségétől. Modellezés mindenek felett. Ne legyen igazam. Pynchon ehetetlen, sokrétegű marcipán, az irónia magát falja föl. Nem, nem nincsen szétbaszva minden, bocsánat. Maradt olyan, amiért érdemes kebaboshoz, fagylaltoshoz, könyvtárba járni. Kelet-Európát igyekeznek szétcseszni a birodalmi ethoszba újra beleszédülő orosz autokraták, nem Csehov vagy Gogol mintája, azt hiszem. De bármi is van, tíz fogódzót tudok mutatni az életben, amit nehéz megragadni, de nem lehetetlen. Ők is irodalom. Mert az irodalom különben minden.

Mi a helyzet a folytatással, az 1957 utáni évekkel?

Nagyon sok visszajelzést kaptam, hogyan alakul a vége, lesz-e folytatás, miként alakul azoknak az embereknek a sorsa, akik eddig a színen ügyetlenkedtek. Nyilván én is folytatni szeretném, csinálom is, de annyira képlékeny, hogy most pontosan nem lehet tudni, hogy milyen dramaturgiával, milyen terjedelemmel és milyen írói megoldásokkal lesz ez megoldva. Érdekes, hogy nem tudom, hogy csinálom meg. De megcsinálom. A legszebb és a leglehetetlenebb írói munkám.

Elem Klimov háborús filmjében egy német tank egy szovjet katonát üldöz. Ez a drámai látvány nagyon megmaradt nekem. A tank görög feléd a szörnyű lánctalpain, te egyedül vagy, a tank is egyedül halad egy beláthatatlanul tágas mezőn. Ezt a tankot le kell győzni. Meg kell oldani a helyzetet, hogy életben maradj. Lehetetlenség. Aztán, ha jól emlékszem, jön egy lövészárok, egy gödör. Amikor egy ekkora anyag és ennyi ember marad rád, az tényleg olyan, mintha egy tank jönne veled szembe, és üldözne. Tulajdonképpen öröm is, hogy alkottam egy ekkora tankot, ami engem le akar győzni. Öröm, hogy menekülhetek előle.

Már látja a végét?

Látok sok jelenetet, epizódot belőle. Szép jeleneteket. Haldoklásokat. Születéseket. Kádár billegő fejű kendermagosát, a hajnali órákban közvetített holdra szállást, Woodstockot. Látom az eszelős New Yorkot, a MoMát és a következő fejezetben a törökszentmiklósi ribizliföldet. Eléggé látom mindezt. És ez nagyon jó, mármint hogy hova akarok eljutni, sok meglepetés is fog érni, azt hiszem. De az is jó.

Egy ekkora mű képes arra, hogy megváltoztassa az ember otthonhoz, szülővároshoz, vidékhez fűződő viszonyát?

Csaknem hetente visszajárok Törökszentmiklósra, olyankor lemegyek, ha tehetem, a vízhez. Az én Tiszám úgy vonul, mint egy elbeszélés. Ismerem a városom, a lelkét és a hangulatát. Ez a hely, ugye a vidék számkivetettségét és elhagyottságát jelenti, az én szülőhelyemet. Mozi, park, focipálya. És most rombolja a klíma és a politikai hanyagság. Annyit mondanék szeretettel, hogy a magyar miniszterelnök őméltósága téved. Krasznahorkainak van igaza. A magyar vidék, amit a regnáló politikai hatalom csak szavazati szempontból értékel, nem akváriumi tényező. Az álló idő megmozdult, és nem arra mozog, ahogyan a letéteményesek elképzelik. Lesz meglepetés, azt hiszem. Hogy írok-e erről a regényben, meg nem tudom mondani. De azért nem rémültem meg.

A regény folytatásában esetleg visszaköszön majd bármilyen módon az a tapasztalat, hogy a közelmúltat folyton átértékelő és újraértelmező jelenhez közeledve zavarba ejtő a nézőpontok sokfélesége?

Nem vagyunk tudatlan állapotban. Pontosan tudjuk, hogy mi van, pontosan tudjuk, hogy ki mit ér, Trump, Orbán, Putyin, pontosan tudjuk, ki akarja tönkretenni ezt az országot, pontosan tudjuk azt, hogy ki követ el valódi hazaárulást, ki védi a hazának az érdekeit, pontosan tudjuk, hogy ki bántja ezt az országot, vagy ezt a népet, ki viszi a susnyásba, ki a tahó. A Neandervölgyiekben sok szó esik olyan folyamatokról, melyek a 20. század rossz, gyalázatos vonulatát jellemzik. Van egy erős publicisztikus tudásunk. Ebből a publicisztikus tudásból kell irodalmat csinálni.

Egy utolsó kérdés erejéig még visszakanyarodnék a Merítés-díj bejelentésekor posztolt Facebook-bejegyzésére, amelyben úgy fogalmazott: „Egy igazán terjedelmes, többrétegű elbeszélés is megadhatja a hamis narratívák ellenszerét, igazi vigaszt, igazi reményt, igazi társadalmi és lélektani tájképet nyújt, és igazi emberi titkokat sejtet.” Ön szerint miért jelenik meg manapság ennyi kimondottan nagy terjedelmű, 500+ oldalas magyar regény (a teljesség igénye nélkül például Grecsó Krisztián: Apám üzent, Závada Pál: Pernye és fű, Láng Zsolt: Az emberek meséje, Spiró György: Padmaly)?

Technikailag sokkal könnyebb írni most, mint harminc vagy húsz évvel ezelőtt. Lehet is túltermelés, beszéltünk róla. Bármennyire meg lehet tanulni a szerkezetet, a szakmát, a fogalmazás fordulatait, az epizódok természetét, valójában a nyelvteremtés a lényeg. Az irodalom végül is a nyelvteremtés titkos és intim műhelye. Sajnálom, azt hiszem, ismételtem magamat. Akárhogyan is van, a nyelv a legfontosabb. És hogy mi a nyelv? A nyelv az, hogy az ember beszél, de másképp mondja, mint ahogy akarja, és csodálkozik.