Ez itt a Névérték, a Telex tematikus gazdasági blogja, amelyben külső elemzők, szakértők cikkeit olvashatják. A blogban közölt írások és az azokban megfogalmazott vélemények a szerzők álláspontját tükrözik.
1986 óta október első hétfője a lakhatás világnapja. A világnap a lakáskörülmények javítására és a lakhatáshoz való jog érvényesülésére hívja fel a figyelmet az ENSZ Emberi Települések Bizottsága kezdeményezésére. Idén október 6-ra esik, de az ünneplésre világszerte és Magyarországon sincs sok okunk.
Az ENSZ minden évben egy, a lakhatási válság(ok)hoz kapcsolódó témát hirdet ki a világnapra. Ez idén a „városi válaszok a krízishelyzetekre” – hiszen a kezdeményező bizottság szándéka szerint az otthonok nagy részét magukban foglaló városok problémáira összpontosít. Az idei fókusz apropója a városi lakóhelyeket sújtó, egyre növekvő nyomás. Ezt itthon és Európában leginkább a lakhatás megfizethetőségének formájában, de a lakhatási nehézségekkel összefüggő társadalmi kirekesztettség növekedésében is érzékelhetjük.
Eközben azonban ha kitekintünk Magyarországról,
világszerte 122 millióra, minden idők legmagasabbjára nőtt az otthonukat elhagyni kényszerülő emberek száma is – ez a tömeg pedig világszinten szintén a városi területeken koncentrálódik.
A háborúk és az erőszak legkülönbözőbb formái (amilyenek az itthon is jelen lévő emberkereskedelem vagy csicskáztatás, fogva tartás) elől menekülő emberek éppúgy jellemző, hogy a városokban próbálnak új életet kezdeni, mint a lakóhelyüket gazdasági okokból elhagyók. Így a városi lakóhelyeket a világ legelmaradottabb és legfejlettebb területein is új kihívások érik. Nem véletlen, hogy itthon is gyakran próbálnak a hajléktalanságban és extrém szegénységben élők a nagyobb városokban boldogulni – akár olyan áron is, hogy ezzel kiszolgáltatják magukat a kirekesztődés, a kizsákmányolás és a marginalizáció veszélyeinek, és Magyarországon annak is, hogy más lehetőség híján az utcáról vagy túlzsúfolt tömegszállásokról kell elinduljanak ezen az úton.
Míg a fejlődő országokban a biztonsághoz, megfelelő életkörülményekhez való jogról, addig a nyugat-európai területeken a kirekesztettségről, egyenlőtlen hozzáférésről szól a lakhatáshoz való jog körüli közbeszéd – már persze ahol van ilyen. Magyarországon a lakhatáshoz való jog nagyon távoli követelésnek tűnik, a szociális ellátórendszer sok ügyfelet hagy ellátatlanul, ami éppúgy jelenti az utcai hajléktalanságot, mint az otthonukban rekedt, gondozásra szoruló embereket, és a róluk gondoskodó családtagjaikat. Ezek a méltatlan helyzetek az emberek biztonságát, fizikai jóllétét, társadalmi részvételi lehetőségeit is veszélyeztetik – a lakhatáshoz való jog, és főleg annak a kikényszeríthetősége, valódi érvényesülése nem lilaködös ábránd, hanem nagyon is húsba vágó kérdés.
Eközben a jelen magyar ellátórendszer egy másik széles réteg számára csak nagy intézményekben kínál elhelyezést, lakhatási megoldást pedig az önkormányzati bérlakások bérlőin túl senkinek (ezek a lakások az ingatlanállomány 2 százalékát teszik ki országosan).
A lakáscélúnak mondott támogatások itthon nem rászorultsági alapon, hanem csak népesedéspolitikai eszközként érhetőek el – ott viszont nemhogy mindenféle rászorultsági feltétel nélkül, hanem épp ellenkezőleg. A tulajdonszerzést segítő támogatások esetében inkább az a jellemző, hogy csak azok tudnak élni velük, akik eleve rendelkeznek megtakarításokkal, így a második, akár befektetési célú, vagy minőségi javulást jelentő ingatlanjukat tudják ezekből megvásárolni, de az egyéni lakhatási krízishelyzetek megoldására nem alkalmasak.
Az utcai hajléktalanság, és a nagy intézményekben élők helyzete egyértelműen a jelen ellátórendszer rendszerhibája. De soha nem fog csokhoz jutni az a gyermekét egyedül nevelő, dolgozó anyuka, akinek a fizetéséből csak nem lakáscélú helyiség kibérlésére telik, vagy az a másik édesanya, aki csak a gyermeke iskolájától egyórányi távra tud, szintén a fizetéséből, egy egyszobás lakást kibérelni. Az Otthon Start nem jelent lehetőséget hatvanon felüli ügyfelünknek, aki hiába dolgozott egész életében, induló családi háttér és saját gyerek híján albérletben maradt. Ha nyugdíjba megy, nem hiszi, hogy fogja tudni fizetni a bérleti díjat. Pont azoknak, akiknek nincsen ingatlantulajdonuk, és nincs is valódi esélyük rá, hogy vásároljanak, na azok az emberek azok, akiknek a lakhatásában az állam nem vállal szerepet.
Ugyanígy a háborús veszélyhelyzetet a kormányzat kizárólag a kontroll erősítésére használja: a menekültek és az Ukrajnából elmenekülő, védelmi státuszt nem kapó magyar állampolgárságú családok lakhatásának megoldása vagy integrációjuk kérdése sincsen napirenden. A parlament őszi ülésszakának nyitónapjain, de a szeptember harmincadikán Semjén Zsolt által benyújtott törvényjavaslatban is csak a válsághelyzetről esik szó, az Ukrajnából menekülők biztonsághoz való joga és lakhatása, vagy legalább elszállásolása kérdéseiről nem.
Annak ellenére sem kerültek ezek a kérdések újra napirendre, hogy a közelmúltban Kárpátalját is bombázták, és a szakmai szervezetek és a nemzetközi közvélemény körében ezt megelőzően is teljes volt az egyetértés abban, hogy a háborús ország területei közti különbségtétel teljesen elfogadhatatlan. Hiszen a férfiakat Kárpátaljáról is besorozzák, így azok a családok, akik nem szeretnének szétszakadva élni, menekülni kényszerülnek. Ráadásul hamisnak bizonyult a terület biztonságosságáról hangoztatott kormányzati narratíva is.
Éppúgy nem került sor azonban arra sem az őszi ülésszak kezdetén, vagy az elmúlt másfél, gyermekvédelmi botrányoktól hangos év során sem – mióta a bicskei üggyel kezdődően a gyermekvédelmi intézményrendszert övező botrányok folyamatosan napirenden vannak –, hogy tárgyaljanak a gyermekvédelemről, és ha már itt tartunk, akkor a szociális ellátórendszer lakhatási fókuszú reformjának szükségességéről. Ez az adósság azonban nemcsak másfél évre, hanem legalább a rendszerváltásig visszanyúlik: a nagy intézményekbe zsúfolt fogyatékos személyek és gyermekotthonokban élő gyerekek jogai éppúgy sérültek a hangos botrányok előtt is.
De hogy jön mindez a lakhatás világnapjához?
Az Utcáról Lakásba! Egyesülettel számos – fennállásunk óta egyre több – olyan bérlővel dolgoztunk, aki korábban a gyermekvédelemben nevelkedett, majd az élete egy pontján otthontalanná vagy hajléktalanná vált.
Minél fiatalabb egy bérlőnk, mikor hajléktalanként hozzánk pályázik, annál esélyesebb, hogy megjelenik a múltjában az állami gondozás, ezért nem győzzük hangoztatni, hogy az állam gyakran rosszabb életkilátásokat tud mutatni az általa gondozott gyerekeknek és fiataloknak még a legrosszabbul funkcionáló családok soránál is. Azoknál a családoknál pedig feltétlenül, ahonnét elsősorban a szülők lakhatási helyzetének megoldatlansága miatt emelnek ki gyerekeket.
Eközben a jelenlegi ellátórendszeri megoldások sora, különösen a gyermekvédelemben, de az ellátórendszerre szoruló más ügyfelek esetében is jogsértően működik, vagy a jogsértő működést látszatintézkedésekkel fedik el. A szolgáltatásokat jelenleg gyakran méltatlan, ipari körülmények között – hiába gyakran a szélsőséges mértékig elkötelezett, és magát túlvállaló, ám – elégtelen létszámú, alulfizetett személyzettel működő mamutintézmények nyújtják, ahogy tudják.
Ezek helyett a nagy intézmények helyett különösen a gondoskodásra szoruló, vagy más okból sérülékeny ügyfelek, gyerekek, fogyatékos személyek ellátását lakókörnyezetbe integráltan kellene megoldani: nagy intézmény helyett lakásban, lakásotthonban vagy támogatott lakhatásban, kirekesztő helyett befogadó módon.
A gyermekotthonok és a kiszolgáltatott emberek elhelyezésére szolgáló nagy intézmények kora lejárt.
Ha a segítségre szoruló embereket nagy intézményekbe zsúfolják a döntéshozók, akkor nemcsak elsikkad, ha elégtelen a személyzet vagy az ellátás, hanem minden ragadozó számára nyilvánvalónál nyilvánvalóbb, hogy hol keresse az áldozatait. A nagy intézmények kitagolása nem csak a lakhatás biztonsága és az ehhez kapcsolódó érzelmi szükségletek miatt fontos, hiszen a gyerekek fizikai jóllétét, biztonságát sem lehet ilyen körülmények közt garantálni. Erről beszéltünk közel egy évtizeddel ezelőtt, amikor a lakhatás nélkül nincs biztonság szlogent először tűztük a zászlónkra.
Végképp semmi sem indokolja közben azt sem, hogy 2025-ben az Európai Unióban, így itthon is, embereknek az utcán kelljen aludniuk.
Az utcai hajléktalanságnak van egy megfizethetőségi és egy ellátórendszeri oldala is. Az állam hajlandó pénzt költeni rá, hogy a hajléktalan embereket hajléktalanokként ellátva intézményekben helyezze el, de nem hajlandó arra, hogy a hajléktalanságukat felszámolva megfizethető otthonokhoz juttassa őket – holott sok ember esetében utóbbi nem is kerülne többe.
De ahogy nem hajlandó költeni rá, hogy a lakhatás megfizethetőbb legyen, épp úgy arra sem, hogy azoknak az embereknek, akiknek a lakhatásáról az államnak kellene gondoskodnia, a lakóhelye az egy lakás, ne pedig egy ideiglenes intézményi férőhely legyen.
Érdemességi alapon közelítve: miért éppen ő kapjon? Vettem, örököltem, szereztem én is lakást. Pedig a lakhatás közérdek: ma Magyarországon még papírforma szerint is lakcímalapon lehet részesülni egy sor állami ellátásban, és részt venni például a demokratikus intézményrendszer részvétel folyamataiban.
Emellett az egyén mentális állapotát súlyosan korlátozzák a lakhatás bizonytalanságával, az otthontalansággal és a nagy intézményi léttel járó nehézségek. Ez akadályozza az érintettek fejlődését és előrelépését, így például az iskolai végzettség megszerzését vagy a munkába járás, önfenntartás, fejlődés lehetőségeit is korlátok közé szorítja, amivel valójában a társadalom is veszít.
A lakhatási szegénységben élő emberek – a hajléktalan-ellátásban élők jó része, a gyermekotthonokban felnövő gyerekek vagy épp az Ukrajnából menekülők – nagyon nagy része segítséggel, a számára megfelelő támogatással, ezen belül a biztos lakhatás megoldásával adófizető állampolgár is lehetne „ellátott” helyett, ami a társadalom érdeke is. Ráadásul az érintettek nagy része még kiszolgáltatott helyzetben is tesz magáért, dolgozik, vagy iskolába jár, de pont a bizonytalan helyzet miatt gyakran feketén vagy alkalmi munkavállalóként, kiszolgáltatott felállásban talál csak munkalehetőséget, amivel ráadásul biztosításhoz, nyugdíjhoz sem jut hozzá – a hasonló helyzetű fiatalok pedig az iskolai tanulmányaiknak gyakran nem jutnak a végére. Így bebetonozva jelenlegi nehéz helyzetüket. Az Utcáról Lakásba! Egyesülettel tapasztalhatjuk, hogy
bérlőink sora tud előrelépni a foglalkoztatási helyzetében, vagy éppen befejezni a tanulmányait, illetve rendezni egészségügyi problémáit a lakhatásuk rendeződése nyomán
– a lakhatáshoz való jog biztosítása nem jótékonyság, hanem az egész társadalomnak is érdeke. Ehhez képest ma nemcsak a legszegényebb az, aki szegény, de aki kirekesztett, az a legkirekesztettebb is: akinek nincs egy helye, amit otthonnak hívhat, annak emiatt a társadalomban sem jut hely.
Hogy mire van szükség? Ritkán van alkalom rá, hogy a lakhatásról vagy bármilyen társadalompolitikai kérdésről magas absztrakciós szinten, az emberi jogok szintjén gondolkodjunk: de pont erre jó a világnap. Ahogy az emberi jogok nyilatkozata, úgy egyes európai országok jogalkotása is elismeri a lakhatást mint emberi jogot, és legalább az állampolgároknak járó kikényszeríthető jogosultságot is, ráadásul a Nyilatkozat egészen konkrét: nem fedélt vagy lakhatást, hanem konkrétan lakást említ.
Amikor az ember fáradt vagy szomorú, beteg vagy akár csak ittas, kell legyen egy ajtó, amelyet becsukhat magára. A lakhatás világnapján érdemes egyet hátralépni: mit nyerünk, és mit veszítünk együtt, társadalmi szinten, ha az egyének lakhatását a piac nem oldja meg, vagy ha alapvető emberi jognak és közügynek tekintjük?
A társadalom által biztosított szolgáltatások köre az emberiség és a jóléti társadalmak fejlődése során folyamatosan bővült. Az olyan szolgáltatásokat, mint az oktatáshoz vagy az egészségügyhöz való hozzáférést az európai államok jogként biztosítják a polgáraik számára. Vajon idővel teret nyerhet a lakhatáshoz való jog is, vagy a populizmus és a befektetői logika uralkodóvá válása a lakáspiacon el fogja söpörni ezt a rendszerváltó országokban?
