„Beleszerettem Tarzanba. Szörnyen féltékeny voltam Tarzan Jane-jére. Úgy gondoltam, hogy ő egy gyenge nő, és én sokkal jobb párja lettem volna Tarzannak. Ami igaz is. Az lettem volna” – mondta Jane Goodall egy interjújában, amikor arról beszélt, hogy már gyerekként arról álmodozott, hogy egyszer majd állatok között fog élni, és könyvet is ír róluk.
Az álma már a húszas éveiben valóra vált, éveket töltött csimpánzok körében a vadonban, és elismert főemlőskutató lett, majd a természetvédelem fáradhatatlan harcosává és szószólójává vált, miközben a nők érvényesülését is segítette a tudomány területén. A 91 éves korában meghalt etológustól, antropológustól ezzel a képösszeállítással búcsúzunk.
Jane Goodall 1934. április 3-án született Londonban. Az apja korán elhagyta a családjukat, így Jane olyan közegben nőtt fel Bournemouthban, ahol szinte csak nők vették körül. Egy házban lakott anyjával, nővéreivel, nagynénjeivel és nagyanyjával. Anyja, Vanne Morris-Goodall néven regényeket írt, nem véletlen, hogy Jane is gondolkodott írói karrierben. A majmok is korán beszűrődtek az életébe, az állatok iránti érdeklődését az apjától kapott, Jubileenek elnevezett plüssmajom keltette fel. A fiatal lánynak Tarzan mellett Dr. Dolittle, a mesebeli állatorvos volt a másik hőse.
Emlékei szerint négy és fél éves volt, amikor érdeklődni kezdett az állatok viselkedése iránt. Az anyja elvitte egy farmra, ahol tehenekkel, disznókkal és juhokkal találta szembe magát. Betévedt egy tyúkólba is, ahol türelmesen várta, hogy tojást tojjon egy tyúk. Az anyja a szeme elől tévesztette, és amikor órákig nem került elő, a rendőrséget is kihívta. Amikor előkerült, az anyja megérezte, hogy Jane teljesen elvarázsolódott a megfigyelésben, és ahelyett, hogy leszidta vagy megbüntette volna, türelmesen végighallgatta lánya történetét a tojásrakásról. Ez a korai epizód is megmutatta, hogy anyja mindig nagyra értékelte elhivatottságát és tudományos kíváncsiságát, és mindig támogatta, bátorította Jane-t. Erről a meghitt kapcsolatról többször megemlékezett a kutató. Egyszer arról mesélt, hogy amikor együtt voltak, esténként mindig elszopogattak egy pohárka whiskey-t. Később, amikor Jane Goodall már sokat távol volt, azt vezették be, hogy este 7-kor mindketten kitöltöttek egy pohárral, és a másikra gondoltak. Az etológus ezt a szokást anyja halála után is megtartotta, és mindig rá emlékezve emelte poharát 7-kor.
Jane Goodall már gyerekként is Afrikába vágyott, alig múlt tízéves, amikor minden pennyjét félretette, hogy oda utazhasson. Végül 23 éves volt, amikor először Afrikába, Kenyába mehetett, miután egy barátja meghívta, hogy látogasson el a farmjukra. Goodall Kenyában találkozott az elismert antropológussal és paleoantropológussal, Louis Leakey-vel, aki szárnyai alá vette, és titkárként, tudományos asszisztensként alkalmazta. Leakey ajánlotta fel azt is a tudományos képzettséggel egyáltalán nem rendelkező lánynak, hogy foglalkozzon csimpánzokkal.
Leakey két másik kutatónőt is bátorított emberszabásúak megfigyelésére, Dian Fossey gorillákkal dolgozott, Birutė Galdikas pedig orangutánokat tanulmányozott. A három nőt közösen gyakran emlegették Leakey angyalai néven, az 1970-es években népszerű Charlie angyali sorozat mintájára.
Megfigyeléseinek 1960-ban kezdhetett hozzá a tanzániai Gombe Nemzeti Parkban, de Jane Goodallt először egyedül nem akarták a vadonba engedni. A megoldás az lett, hogy Jane az anyját odautaztatta, és így lett a kutatótársa is a legnagyobb támogatója.
Jane Goodall merőben új megfigyelési módszert alkalmazott, megpróbált a csimpánzok közösségének része lenni, hónapokat töltött el egy 30-40 fős csoport tagjaként, miközben megfigyelte, hogyan kommunikálnak, milyenek a csoportokon belüli alá-fölérendeltségi viszonyok.
„Amikor először tanulmányozni kezdtem a csimpánzokat, senki sem mondta, hogyan csináljam. 1960-ban a világ semmit se tudott a vadon élő csimpánzokról” – mondta.
Goodall módszerét és megfigyeléseit az akadémiai körök meglehetős gyanakvással fogadták, és legszívesebben kidobták volna a kutatását a kukába. Már az nagyon tudománytalannak tűnt többeknek, hogy elnevezte a megfigyelései alanyait, és nem csak egyszerűen megszámozta őket. Ráadásul még személyiséggel és érzelmekkel is jellemezte őket, ami néhány etológusra sokkolóan hatott, akik addig inkább valamiféle mechanikus szerkezetként tekintettek a főemlősökre.
„A gombei megfigyeléseim megkérdőjelezték az emberi egyediséget. Voltak, akik megpróbálták hiteltelenné tenni a megfigyeléseimet, mert fiatal, képzetlen lány voltam, és ezért figyelmen kívül akarták hagyni” – mondta Goodall.
Goodallnak hetekig tartott, mire elfogadták a csimpánzok, egyszer azt mondta, hogy elszaladtak előle, mert fehér majommal még sosem találkoztak. Az áttörést az hozta meg, amikor a Szürkeszakáll David nevet kapott csimpánzzal találkozott. Miután sokáig követte az erdőben, átnyújtott neki egy pálmadiót.
„Elvette a diót, elejtette, de nagyon gyengéden megszorította az ujjaimat. Így nyugtatgatják egymást a csimpánzok. Abban a pillanatban olyan módon kommunikáltunk, amely biztosan megelőzte az emberi nyelvet” – emlékezett vissza Goodall.
Szürkeszakáll David segítette hozzá egy mérföldkőnek számító tudományos felfedezéshez is, miután Goodall megfigyelte, hogy a majom egy fűszálat dugdos be egy termeszvárba, hogy azzal halássza ki, majd egye meg a termeszeket. Addig konszenzus uralkodott arról, hogy az eszközhasználat és -készítés az ember kizárólagos sajátja, és megkülönböztető jegy a főemlősök között. A forradalmi felfedezés sem ment át könnyen a tudományos világban, de Goodall mentora, Louis Leakey elmésen vágott oda a kétkedőknek.
„Akkor most újra kell fogalmaznunk, hogy mi is az az eszköz, újra kell definiálnunk, hogy mi is az ember, vagy el kell fogadnunk, hogy a csimpánzok emberek.”
Goodall dokumentálta az állatok kommunikációs képességeit és összetett társas viselkedését is, és rávilágított arra, hogy a csimpánzok húst is esznek, és néha egymással is verekednek. A kutatásai közben olyan személyiségjegyeket és érzelmeket is dokumentál a főemlősöknél, amelyek elmosták a határt az ember és az állatvilág között. Első terepi kutatásai után tudományos fokozatot is szerzett, a Cambridge-i Egyetem 1961-ben alapképzés nélkül felvette doktori programjába. 1965-ben doktorált.
Goodall állhatatossága és eredményei végül meghozták a tudományos áttörést is, mindezt nagyban segítették könnyed stílusban íródott ismeretterjesztő könyvei és a munkájáról szóló dokumentumfilmek, amiket nagy amerikai és brit csatornák is főműsoridőben adtak. Goodall szinte képernyőre termett, képes volt kutatásait önmagáról és a csimpánzokról szóló kalandtörténetté formálni.
Goodall az egyik dokumentumfilm forgatása közben ismerkedett meg a holland Hugo van Lawickkel, aki később a férje lett, és közös gyerekük is született. A kutató saját bevallása szerint a nevelésébe beszűrődtek olyan dolgok, amelyeket a csimpánzoktól, főleg az általa megfigyelt csapat matriarchájától, Flótól tanult. Ezzel együtt fiát nagyon féltette, amikor kivitte a vadonba, védőketrecbe zárta, mert attól tartott, hogy a csimpánzok megölik és megeszik.
„Csókolóznak, ölelkeznek, megfogják egymás kezét, megveregetik egymás hátát. Szeretetet és együttérzést, de erőszakot is mutatnak, és egyfajta primitív hadviselést folytatnak – ez azért van, mert a csimpánzok annyira hasonlítanak ránk, hogy aztán megkérdezhetjük: »Mi tesz minket mássá? Mi tesz minket egyedivé?«” – mondta egyszer Goodall a csimpánzokról.
Az 1970-es évek második felétől Goodall figyelmét és munkáját már nem a terepi megfigyelések dominálták, hanem az, hogy megvédje a csimpánzok élőhelyeit. A következő évtizedekben elborzadva számolt be arról, hogy hatalmas erdőségek tűntek el.
Egy 1986-os konferencia is nagy hatással volt rá, ahol kutatók arról számoltak be, hogy az orvvadászat, az élőhelypusztítás és a majmokkal végzett orvosi kísérletek milyen súlyos veszélyt jelentenek a csimpánzokra. Akkor azt mondta, hogy a konferenciára kutatóként érkezett, de onnan aktivistaként távozott. Ellenezte a csimpánzokkal végzett orvosi kísérleteket, és azt is, hogy vadon élő csimpánzokat fogjanak be állatkerteknek.
Jane Goodall a popkultúra részévé is vált, a Mattel 2022-ben az inspiráló nők sorozatában róla is mintázott egy Barbie babát. A szőke hajú, barna pólót és rövidnadrágot viselő baba újrahasznosított műanyagból készült, a kutató első tanzániai expedíciójának 62. évfordulóját ünnepelte.
Goodall persze nemcsak a csimpánzokért aggódott, minden tekintélyét latba vetve a világ vezetőivel találkozott, hogy beszéljen nekik az éghajlatváltozásról, vagy természetvédelmi projektekhez szerezzen támogatást. Megállíthatatlannak tűnt, még 80 éves kora felett is évi 300 napot volt úton, természetvédelmi szószólóként, utazó nagykövetként, influenszerként járta be a világot. Mindvégig hitt abban, hogy az emberiséget jobb belátásra lehet téríteni. Az utóbbi években többször eljutott Magyarországra is, ahol előadásokat tartott, vagy vett részt közösségi faültetésben.
„A csimpánzok megfigyelés útján tanulnak, de az emberek szavakkal képesek beszélni a múltról, történeteket mesélni róla, és talán fel is tudják használni azt. A csimpánzok kétségtelenül tudnak terveket szőni a közvetlen jövőre, de mi tudunk terveket készíteni arra vonatkozóan, hogy mit fogunk csinálni tíz év múlva. Nem bizarr, hogy a bolygón valaha is élt legintellektuálisabb teremtmény pusztítja el egyetlen otthonát? Úgy tűnik számomra, hogy szakadék van e rendkívül intellektuális elme és az emberi szív között, ami a szeretet és az együttérzés” – mondta Jane Goodall.