„Egy Aldiban nagyobb biztonságban van ma, aki összeesik, mint egy kórházban, mert ott biztos van legalább három egészségügyi asszisztens”

„Magyarországon nincs nyilvánosan felvállalt egészségpolitikája ennek a kormánynak már körülbelül 10-12 éve. Ez azt jelenti, hogy nincs is egészségpolitikája. Ha nincs ilyen, és nincs felelős egészségpolitikai kormányzás, az azért baj, mert az ellátórendszer működését alapvetően meghatározza, milyen az emberi és egyéb erőforrással és az anyagokkal való ellátottság, a finanszírozás. Ez az egész erőforrási és finanszírozási funkció sem tud anélkül lenni, hogy lenne egy felelős egészségkormányzati akarat. Ha ez nincs, az egész rendszer úgy dől el, mint egy dominó” – mondta Gilly Gyula, az Orbán-kormány korábbi egészségpolitikusa, az egykori Emberi Erőforrások Minisztériumában a felsőoktatásért felelős államtitkár korábbi politikai főtanácsadója a Felforgatókönyv Egészségügy: gyógyítható? című eseményén.

Gilly Gyula neve mostanában azért lehet ismerős, mert nemrég felszólalt a Tisza Párt egészségügyi konferenciáján, ahol az egészségügyi munkacsoport vezetőjeként mutatták be, akinek az ágazatirányítás, a rendszerszintű átalakítások és az integrált ellátás a területe. Kiemelte azonban, hogy ezen az eseményen nem tiszás, hanem egészségügyi szakemberi minőségében vett részt.

„Az ellátórendszer diszfunkcionális, mert nem biztosított az erőforrás és a finanszírozás. Ezek pedig azért nem biztosítottak, mert nincs semmiféle kormányzati prioritás és felelős egészségpolitika, ezzel aztán semmi nem teljesül, aminek teljesülnie kéne az egészségügyi ellátórendszerben” – tette hozzá.

Az esemény a magyar egészségügy problémái és azok megoldásai körül forgott, úgymint a dolgozók szólásszabadságának problémája, az erősödő magánszektor problémái, a hosszú várólisták, az orvoshiány és az egészségügyi személyzet külföldre vándorlása.

A Magyar Orvosi Kamara (MOK) főtitkára, Svéd Tamás azt mondta: az egész egészségügy közege teljesen átpolitizált és elbulvárosodott világ. „Kicsit azt is látjuk, hogy az egészségügy hőseit, akik mégis kicsit kiemelkednek, úgy lerántják a sárba, mint például Karikó Katalint, ez pedig nem egy erős motiváció a tudományban elkötelezettek számára” – fejtette ki. Svéd szerint az egyik szempont az, hogy vissza kéne adni a tudománynak, a képviselőinek és az erre alapozott szakmának a becsületét, mert tényleg nagyon fontos az, hogy az egészségügyben mi zajlik.

„Számunkra azért lenne még nagyon fontos, hogy lekerüljön az egészségügyi dolgozókról a szájkosár, hogy a valóságról lehessen beszélni” – folytatta. A MOK főtitkára szerint így egy tanuló rendszert lehetne kiépíteni, amiben a hibákat a kórházon, a rendszeren belül, és ha kell, a társadalmat bevonva meg lehet beszélni, vissza lehet jelezni. A hibákat így ki lehet javítani, „nem pedig a szőnyeg alá söpörjük őket, és nem beszélünk róluk” – tette hozzá.

Az orvosok nem szeretnek hatszáz helyen dolgozni

A G7 2022-ben azt írta: Magyarországon az állami egészségügy teljesítménye 20 százalékkal esett vissza a Covid után, és elsősorban ez az, ami a magánegészségügyi szolgáltatások előretöréséért felelős. A hátterében főként a hálapénz – régóta várt és a szakma által is igen helyeselt – kriminalizációja és a szintén régóta várt, de átgondolatlanul végrehajtott orvosi béremelés áll. Az orvosokat tartós és megalázó alulfizetettség után teljesítményelvárás nélkül emelték ki a magyar társadalomból. A növekvő személyi költségek, a teljesítményösztönzés eltűnése és a relatív orvoshiány miatt a hozzáférést nagymértékben befolyásolja a köz- és a magánszektor között kibontakozó verseny az emberi erőforrásért.

Bár már akadnak finanszírozási problémák, itthon a magánegészségügy továbbra is erős. Így van ez annak ellenére is, hogy az átlagos magyar nehezen tudja megfizetni, hogy az akadozó állami ellátás helyett a fizetős megoldás felé forduljon. Rékassy Balázs egészség-gazdaságtani, egészségügyi vezetői és egészségpolitikai tanácsadó szerint az orvosnak nem érdeke, hogy az állami beosztása mellett még a magánszektorban is dolgozzon.

„Alapvetően az orvos nem szeret hatszáz helyen dolgozni, hatszáz helyre rohangálni. Az orvos a szakmájának és a betegeknek élő, erre felesküdött szakember” – mondta Rékassy. Szerinte ha az orvos jól érzi magát az alapmunkahelyén, van szakmai fejlődési lehetősége, megfelelőek az eszközök, munkafeltételek, akkor ő ezekkel boldog. „Úgy gondolom, azért mennek el ma az orvosok magánklinikákra, mert azok jobb munkakörülményeket, jobb szervezettséget tudnak adni, ott arra tudnak koncentrálni, amihez értenek. És nem kell úgy főorvosként dolgozni, hogy le van törve a vécécsésze, vagy hogy azon gondolkozzon, honnan szerezzen nővért az éjszakai műszakra, mert felmondott a mostani” – mondta Rékassy.

Az orvoslás csapatmunka, és alapvetően nem is a pénzről szól. Szerinte egy egészségügyi rendszer van, aminek része a magán- és az állami egészségügy is, és erre egyetlen szabályozás is kellene, hogy az orvosok ne dolgozzanak erejükön felül több helyen is, és állapítsanak meg nekik egy maximális óraszámot, amit ledolgozhatnak.

Gilly Gyula azt mondta: alapvető probléma, hogy a kórházi menedzsmentnek nincs mozgástere, előre megszabják, hogy egy-egy beavatkozásra hány forintot kapnak, és hogy hány ellátás lehet egy szakmán belül. Néhány beavatkozást túlfinanszíroznak, néhányra pedig nem jut elég pénz, ezért az egész elszámolási rendszert át kellene fésülni.

„Ha a pólóárusnak én megmondom, hogy hány pólót adhat el, és egyébként darabonként mennyiért adhatja el, és mennyi lehet az összbevétele, akkor ne akarjak arra hivatkozni, hogy ő menedzseli az üzletét, mert én már mindent megmondtam, amit erről meg lehet mondani” – fejtette ki.

„A teljes fekvő- és járóbeteg-finanszírozás elszámolási rendszerét egy nagyon-nagyon sűrű fogú fésűvel át kell úgy fésülni, hogy minden beavatkozás országos átlagos költségét fedezze az, ami elszámolható rá. Ez sok olyan nem tetsző dologgal is járhat, hogy az összes lobbihatást, torzítást ki kell ebből takarítani, ami részben a kódok torzulásával jár. Ma vannak olyan kódok, amikről meg van mondva, hogy ötször annyit érnek, vagy bizonyos, a hatalomnak kedves emberek kedvenc beavatkozásai túl vannak finanszírozva. Tehát vannak itt azért masszívan túlfinanszírozott és masszívan alulfinanszírozott szakmák is” – mondta.

Hozzátette: több olyan műtét is van, amit minimálisan invazív eljárással is meg lehetne csinálni, de ez a korszerűbb eljárás nem jön ki az állam által biztosított pénzből. Így vagy nagyműtétben elvégzi ezt az orvos a betegen, vagy áttereli a magánpraxisába, ahol kisebb beavatkozással is meg lehet oldani a problémát.

Azt is megjegyezte, hogy a magánegészségügy teljesen szabályozatlan piac, és annak az összes diszfunkcióját produkálja. „Valójában nem tudni, hogy tényleg indokoltak-e azok a beavatkozások, vagy hogy tulajdonképpen minden megtörténik-e a beteggel, aminek meg kell történnie. Itt nem arról van szó, hogy van egy elfogadhatatlanul rossz rendszer, és amellett felnőtt egy csodálatos, fantasztikus privát szektor, hanem arról, hogy a maga módján egyik sem jó, és ilyen abszolút posztkommunista rendszer alakult ki. A magánszektorban egyáltalán nincsenek minőségi standardok, protokollok, irányelvek.” Hozzátette, hogy a magánszektor szükséges méretét csak akkor lehetne megállapítani, ha már nem kényszerből mennek oda a betegek a rossz állami rendszer miatt, így ez „tulajdonképpen egy felfújt lufi, és tele van menekültekkel”.

Rékassy Balázs szerint tisztességesen meg kellene fizetni az orvosokat, érdekeltté kellene tenni őket, és a kórházi menedzsereknek vissza kellene adni a „hatalmat”. Az egészség-gazdaságtani szakértő szerint 2020-ban megijedtek a szektor irányítói, hogy ki fog itt gyógyítani. Az alulfinanszírozott egészségügyre azonban nem az volt a válasz, hogy elkezdték szisztematikusan rendbe tenni a finanszírozást, hanem az, hogy adjanak mindenkinek fix fizetést.

Gilly Gyula szerint jelenleg gyakorlatilag senki nem érdekelt abban, hogy ellássa a betegeket.

„Az orvosoknak egy famerev bértábla alapján megvan az, hogy ha valakinek az életkora ennyi, akkor mennyi pénzt kap. Ehhez képest ha a feje tetején pörög, akkor esetleg néhány százalékkal el lehet térni ettől a bértáblától”

– mondta. Minél idősebbek az orvosok, annál nagyobb a jövedelmük, de potenciálisan egyre kevésbé járulnak hozzá egy osztály működéséhez.

Az Aldiban nagyobb biztonságban van valaki, ha összeesik, mint egy kórházban

„Vannak egyébként óriási tartalékok a rendszerben – mondta Gilly Gyula az orvosok és ápolók számára utalva. – Az orvosok külföldre mennek. A nővérek, vagyis a nem orvos egészségügyi dolgozók közül is biztos van, aki külföldre megy, de azok tipikusan szerintem az Aldiba, a Lidlbe, a Bauhausba, az Obiba, vagy tudom is én, hova mennek. Erre szoktam azt mondani, hogy ma már egy Aldiban lehet, hogy nagyobb biztonságban van valaki, aki összeesik, mint egy kórházban, mert ott garantáltan van legalább három egészségügyi asszisztens, aki addig félrerakja a polcát.”

Gilly szerint az egyoldalú orvosbéremeléssel teljesen felborult az orvos-nővér bérarány. „Nemcsak a forint a kevés, hanem az arány elfogadhatatlanul igazságtalan és tisztességtelen.” Ennek a „nővérexodusnak” a hatására most már ott tartunk, hogy egy orvosra 1,6 nővér jut statisztikailag, ami nagyon kevés – mondta.

Megjegyezte, hogy az egész rendszer feudális ideológiára épül, és debilizálja a fiatal orvosokat, akik szakvizsga nélkül tulajdonképpen önálló orvosi tevékenységet nem végezhetnek. Ha az amerikai rendszerhez hasonlóbb rezidensi megoldás lenne a magyar egészségügyben is, akkor meg lehetne akadályozni azt, hogy a fiatal orvosok a szakvizsga után rögtön a magánegészségügyben vagy külföldön folytassák. A rezidensek jobb bevonásával így hirtelen nagyobb orvosi kapacitással lehetne számolni.

A szakértők megjegyezték, hogy a CT- és MR-gépek államosítása komoly problémákat hoz majd magával. Ugyan az eszközkapacitás így meg fog nőni, de nem lesz, aki a leleteket elemzi, mert a szakemberhiány továbbra is fennáll. Hasonló a helyzet az ultrahangos gépekkel is: a háziorvosoknak 1100 ultrahangeszközt szolgáltattak, de ezeknek nagyjából csak 10 százalékát használják, mert a háziorvosok nem kaptak sem képzést, sem pénzt, sem jogosultságot arra, hogy diagnosztizáljanak.

Gilly Gyula szerint az egész egészségügy lelakódott. „Ez olyan, mint amikor valaki beköltözik egy szép házba, él benne már tizenöt éve, és nem takarítja. Soha nem csinál vele semmit, és nem érti, hogy a csempe most már miért esik le a falról, a lámpa meg miért nem kapcsolódik be, mert kiégett. Tulajdonképpen az egész rendszer nem volt karbantartva” – mondta.

Megjegyezte, hogy szerinte Takács Péter egészségügyi államtitkár eszköztelen, és bármit akarna is csinálni, nem tudna, mert nem engedik neki.

Rékassy Balázs szerint prevencióra Magyarországon egyáltalán nem jut pénz, nem foglalkozunk azzal, hogy egészségesen éljünk, pedig a lakosság jelentős része túlsúlyos, és az alkoholfogyasztással és a dohányzással sem állunk túl jól. „A háziorvosok a betegek körülbelül 60 százalékát kezelik, 40 százalékát nem ismerjük. A kezeltek felét kezeljük csak helyesen.”

Eközben Magyarországon van egy relatíve jó invazív kardiológiai ellátási hálózat. Rékassy szerint ennek az az oka, hogy ennek a területnek jó a finanszírozása. Ha valaki kap egy infarktust, érdekelt a kórház abban, hogy hozzájuk kerüljön a beteg. „Mégis, egyéves túlélés tekintetében nagyjából Albánia szintjén vagyunk, mivel miután ez a beteg kikerül az intézményből, nem érdekelt abban senki, hogy életmódot váltson, rendszeresen gondozásra járjon.”

„Közben már régen kitalálták az egészségügyben az összekötött finanszírozást, amikor nem egy bizonyos eseményért fizet az egészségbiztosító, hanem attól teszik függővé a finanszírozást, hogy milyen életminőségben él a beteg utána. Lehetne azt mondani egy ilyen kardiológiai centrumnak, hogy csak akkor kapja meg a teljes finanszírozást, ha a betege elért egy bizonyos szintet” – mondta Rékassy. A kardiológiai ellátással ellentétben a pszichiátria például 30-40 százalékkal alulfinanszírozott itthon, pedig rossz az ország mentális egészsége, jegyezte meg: „Minden kórház menekül attól, hogy pszichiátriát működtessen, mert minden egyes nap veszteséges.”

A meghívottak kitértek a közkórházakban potenciálisan bevezethető magánszolgáltatásokra is, ami mostanában azért kapott nagyobb nyilvánosságot, mert januárban kiderült: az Uzsoki Utcai Kórházban egy beteget többéves várakozás helyett 2,5 millió forintért heteken belül megműtöttek volna az úgynevezett térítéses osztályon. Bizonyos ellátásokra éveket kell várni az állami kórházakban, vannak azonban lehetőségek hamarabb hozzájutni például egy protézishez, ha a páciens hajlandó milliós összegeket fizetni a szolgáltatásért – írtuk április elején.

A panelbeszélgetés szakértői szerint ez egyértelműen rossz gyakorlat, Rékassy Balázs szerint ugyanakkor ha erre a modellre átlátható szabályokat hoznának létre, nem zárkózna el tőle. „Azt mondom, hogy menedzsmentszempontból jobb az, hogy az orvos ott marad az állami kórházban, mint az, ha délután kettőkor elhúz onnan egy magánklinikára, és ott dolgozik. Ha én kórházigazgató lennék, azért lobbiznék, hogy térjen vissza, a motiváltsága a rendszerben legyen, és legyen normális finanszírozásom, hogy én dönthessek arról, hogyan, mennyi szakmát szeretnék motiválni” – mondta.

Felmerült ezzel kapcsolatban a társadalmi igazságosság kérdése is. A megszólalók szerint itt arról van szó, hogy a lehetőségek legyenek egyenlőek, a beteg legfeljebb arról dönthessen, hogy az alapellátáson felül milyen extra szolgáltatások járnak a pénzéért. Svéd Tamás példának a színes tévét és a menüs vacsorát hozta fel mint potenciálisan pénzért választható extrát. Gilly Gyula szerint az Uzsoki esete visszavetette ennek a rendszernek az ügyét, és először kétségkívül az alapellátást kellene rendbe tenni.

A napokban egy másik egészségügyi rendezvényen, a Magyar Egészség-gazdaságtani Társaság konferenciáján is jártunk. Ott szintén szóba került az állami egészségügy állapota: statisztikai mutatók szerint jobb az egészségügyi ellátórendszerünk, mint amilyen a lakosság tapasztalata róla; a fő probléma az ápolóhiány és az, hogy nem látogatják a szűrővizsgálatokat az emberek – nagyjából így lehet összefoglalni Fendler Judit, a Szegedi Tudományegyetem kancellárjának előadását.