Ufók figyelték a hidegháborús atomrobbantásokat? Kizárni nem tudjuk, de nagyobb baj, hogy igazolni sem

Titokzatos űrbeli fények több évtizedes rejtélye oldódott meg? Ufók kísérték figyelemmel a hidegháborús atomkísérleteket? A napokban több ilyen címbe is bele lehetett futni a médiában. Ezek a cikkek egy olyan tanulmányról szólnak, aminek a szerzői azonosítatlan légi jelenségek (UAP-k), különös fényjelenségek és az amerikai hidegháborús atomrobbanások lehetséges kapcsolatát vizsgálták.

Persze nem csoda, hogy több lap ezt már összefüggésbe hozta az ufókkal, hiszen az eredeti tanulmány is valami ilyesmit sugall, ráadásul nem valami obskúrus folyóiratban, hanem a Nature-lapcsaládhoz tartozó Scientific Reports szaklapban jelent meg, így tudományos lektoráláson is átesett. Érdekes azonban megvizsgálni, hogy kik azok, akik a vizsgálatot végezték, és tulajdonképpen mennyire lehet komolyan venni az eredményeiket.

A tanulmány első szerzője Stephen Bruehl, aki a nashville-i Vanderbilt Egyetemen aneszteziológus – nem tudni, hogy egy altatóorvos pontosan hogyan került ebbe az alapvetően csillagászati munkába, annyit tudni, hogy ő gyűjtötte és egyesítette a különböző adatbázisokat a végső, elemzésre használt adathalmazzá, valamint ő végezte és értelmezte a statisztikai elemzéseket. A másik szerző, Beatriz Villarroel viszont csillagász, jelenleg a Stockholmi Egyetemen dolgozik, és gyakran foglalkozik ilyen témákkal.

Villarroel és Bruehl három jelenség lehetséges kapcsolatát vizsgálta. Egészen pontosan azt állítják, hogy kapcsolatot találtak az 1949 és 1957 között megfigyelt csillagszerű tranziensek, vagyis rövid ideig felvillanó égi objektumok, valamint a hidegháborús atomfegyver-kísérletek, illetve a korabeli UAP-észlelések között. (Az UAP kifejezés használata az azonosítatlan légi jelenségekre azután kezdett elterjedtebbé válni, hogy a popkultúra egyre inkább kisajátította és kizárólag a földönkívüliek élőlényekre szűkítette az azonosítatlan repülő tárgyra utaló UFO rövidítést.)

A kutatók 1949. november 19. és 1957. április 28. között, az első műhold, a Szputnyik–1 fellövése előtti időszakban készült égboltfelvételeket elemeztek:

• A 2718 napból 310 napon (körülbelül 11 százalékukon) azonosítottak ismeretlen eredetű, rövid életű fényforrásokat, azaz tranzienseket. Egy-egy napon akár több ezer ilyen jelenség is előfordult, de az eloszlásuk nagyon egyenetlen volt.
• Ugyanebben a vizsgált időszakban 124 napon történt föld feletti nukleáris robbantás, méghozzá amerikai, szovjet és brit kísérletek.
• Az azonosítatlan légi jelenségeket katalogizáló UFOCAT adatbázisban pedig az esetek 89 százalékában (2428 napon) szerepelt legalább egy UAP-megfigyelés.

Azért fontos, hogy az első műhold felbocsátása előtti időszakról van szó, mert így kizárható, hogy ember alkotta eszköz állt volna a fényjelenségek mögött, természetes magyarázatot pedig egyelőre nem ismerünk rájuk. A statisztikai elemzés kimutatta, hogy a tranziensek 45 százalékkal nagyobb valószínűséggel fordultak elő olyan napon vagy előtte/utána egy nappal, amikor atomkísérletet végeztek. A legerősebb kapcsolat az atomrobbantást követő napon volt megfigyelhető: ilyenkor 68 százalékkal nagyobb eséllyel jelent meg tranziens. Emellett a nukleáris tesztek idején több UAP-jelentés is érkezett, mint más időszakokban.

Hogy ez mit jelent? Gyakorlatilag semmit.

Legalábbis semmi olyasmit, amit utólag is lehetne ellenőrizni. A kutatásból csak annyi derül ki, hogy az atomrobbantások idején gyakrabban voltak tranziensekre utaló jelek a vizsgált adatbázisokban, illetve az, hogy gyakrabban jelentettek UAP-okat ebben az időszakban. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a jelenségeknek bármilyen földönkívüli eredetük lett volna, de még ha lett volna is, azt már nem lehet tudományos módszerekkel megerősíteni.

„Én erre azt mondanám, hogy alkalmazott ufológia, annak minden negatív jelentéstartalmával – mondta a Telexnek Kiss László csillagász. – Abból, hogy a földi légkörben látunk valami olyat, amiről nem tudjuk, mi az, nem következik egyértelműen semmi, főleg az nem, hogy idegenek űrhajói lennének. De ha vannak odakinn fejlett civilizációk, azoknak lehetnek olyan jeleik vagy megnyilvánulásaik, amelyeket csillagászati megfigyelésekkel esetleg észlelhetünk.”

A földönkívüliek kutatása, bár nagyon sci-finek tűnhet, valóban tudományos munka, és több mint hatvan éve zajlik például a SETI, vagyis a Földönkívüli intelligencia utáni kutatás (Search for Extraterrestrial Intelligence) nevű projekt. A SETI-program gyökerei az 1950-es évek végére nyúlnak vissza, az első tényleges SETI-kísérletet, az úgynevezett Project Ozmát pedig 1960-ban indította el Frank Drake. Ebben két közeli csillagot figyeltek (a Tau Cetit és az Epsilon Eridanit), rádiójelek után kutatva. 1984-ben aztán megalakult a SETI Institute Kaliforniában, és azóta is ez a terület egyik legfontosabb központja. A szervezet nem NASA-projekt, hanem független tudományos intézet, amit részben magánforrások finanszíroznak.

A SETI-kutatás a rádiócsillagászat területén indult meg először – a koncepció az volt, hogy ha léteznek földönkívüliek, és zajlik közöttük rádiókommunikáció, mi megtalálhatjuk és dekódolhatjuk. „60 év alatt nem találtak semmit. Ez magában egyébként nem jelent semmit, és az egész elindította a tudományos közösségben a gondolkodást, hogy milyen más megfigyelésekkel lehet keresni bármi olyat, ami a rajtunk kívül álló idegen lényekre utalhat” – mondta Kiss László.

Így született meg az optikai SETI-kutatás, ami már a potenciálisan idegenektől érkező fényjelekre koncentrál. „Vannak távcsöveink, ezekkel monitorozzuk az eget, képeket készítünk, és keresünk olyan megfigyeléseket, amilyeneket természetes forrásoktól nem várunk. Ha találnánk például egy csillagot, ami a pi első ötven tizedesét végtelen ciklusban sugározza, akkor elég biztosan mondhatnánk, hogy ilyen nincs a természetben, egy értelmes dolognak lenne a jelzése” – mondta a csillagász.

Az elmúlt évtizedekben különböző eszközökkel többféle égfelmérés is készült az optikai SETI területén. Egy ilyen felmérést használt fel az elemzéshez Villarroel és Bruehl is: a Harvard Egyetemen található Palomar Obszervatórium Égfelmérést (Palomar Observatory Sky Survey), legalábbis ennek első szakaszát, ami majdnem kétezer fotólemezt tartalmaz az éjszakai égboltról. Az első fotólemezt 1949. november 11-én exponálták, és a munka 99 százaléka 1956. június 20-ig elkészült. Az utolsó 1 százalékot pedig 1958. december 10-én fejezték be – vagyis közel egy évtizedig tartott a teljes égbolt első Palomar-felmérése.

Ezt a fotólemez-archívumot kezdte el elemezni a kutatópáros, hogy megfigyeljék, van-e olyan csillag vagy más égi jelenség, ami a mostani katalógusokban nincs benne, de a régiekben megtalálható, azaz az idők során eltűnt vagy feltűnt – vagyis tranziens.

Csakhogy ezek a tranziensek millió dolgot jelenthetnek: az ufókon kívül lehetnek sokkal reálisabb magyarázatok is, mint például a kisbolygók, felfényesedő, vagyis flare csillagok, vagy egyszerű hibák.

„Az, hogy a hatvan évvel ezelőtti fotókon vannak csillagszerű profilok, nem jelenti azt, hogy tudjuk is, mik ezek. Az pedig, hogy időben látszólag egybeesnek ezek egy nukleáris kísérlettel, és ebből következtetéseket vonunk le, az elég légből kapott dolog” – mondta Kiss László. A korreláció ugyanis még nem egyenlő a kauzalitással, vagyis az, hogy valami időben egybeesik valami mással, még nem jelenti azt, hogy ok-okozati összefüggés vagy egyáltalán bármilyen szorosabb kapcsolat van közöttük.

Sőt, a kutatók maguk meg is jegyzik a tanulmányban: a legutolsó nap, amikor egy tranziens megjelent egy nukleáris teszt időablakában, 1956. március 17. volt, pedig az ezt követő 13 hónapban még 38 föld feletti nukleáris robbantást hajtottak végre a vizsgált időszakban. Tehát még azt sem lehet mondani, hogy minden egyes robbantás járt ilyen tranziensészleléssel.

Probléma még a kutatással, hogy a régi fotólemezeken található tranzienseket lehetetlen ellenőrizni a modernebb égfelméréseken, hiszen az égitestek mozognak, nem maradnak egy helyben. Így lehetetlen megmondani, hogy mik voltak azok az ismeretlen eredetű fényjelenségek, amiket a hidegháborús fotólemezeken megtalált a két kutató.

Maga az optikai SETI azonban teljesen működőképes megközelítés. „Ha valóban létezik például Dyson-gömb, vagyis egy modern idegen civilizáció kiépít egy megastruktúrát, akkor százéves időskálán mi ezt észrevehetjük, mert eltűnhet a pontforrás, ami ezt jelezte – mondta Kiss László. – De ehhez meg kell nézni a száz évvel ezelőtti égbolt fotóját, és megnézni a jelenlegit is, és keresni olyan fénypontot, ami már nincs ott, vagy korábban nem volt, és most már előtűnt, majd megnézni, hogy ez természetes jelenséggel magyarázható-e. Ha nem, akkor az utalhat fejlett civilizációra.”

A közeljövőben az optikai SETI is könnyebbé és pontosabbá válhat majd, mivel a Vera C. Rubin Obszervatórium idén kezdte meg a működését Chilében – ez el fogja készíteni a Legacy Survey in Space and Time (LSST) égboltfelmérést. „Tíz éven keresztül fog működni, a teljes, Chiléből látszó eget minden pontban ezerszer le fogja fényképezni. Ez két-három milliárd csillagot jelent. Ha tíz éven keresztül egymilliárd csillagot vizsgálunk, az olyan, mintha egy csillagot vizsgálnánk tízmilliárd éven keresztül. Bármi, ami előfordulhat egy csillag életében az univerzum történetében, ezeken a képeken rajta lesz” – mondta a csillagász.

Annak nagyjából semmi esélye nincs, hogy a nálunk kevésbé fejlett civilizációkat észrevegyük, ha léteznek. A mai technológiával rádiócsillagászati megfigyelésekkel nagyjából ezer fényévre látunk el – ha ugyanazt csinálná egy másik, a földihez hasonló civilizáció, mint amit mi sugárzunk ki a világűrbe, körülbelül ilyen távolságról tudnánk azt észlelni.

A Villarroel–Bruehl-féle kutatás azonban Kiss László szerint a pszeudotudományosságot súrolja. „Nem lehet ellenőrizni az állításokat, és ha ezt nem lehet megtenni, akkor az pszeudotudomány. Innentől elég sci-fi csillagkatalógusokban keresni az eltűnő csillagokat. Kizárni nem lehet azt sem, hogy valóban nem asztrofizikai tranzienseket találtak. De az ő következtetéseiket csak egy módszerrel lehetne ellenőrizni: időgéppel visszamenni oda, amikor ezek a fotók készültek. Ez pedig a mai tudásunk szerint fizikai képtelenség.”

A kutató szerint az LSST-felmérés lesz az az eszköz, ami kellően érzékeny, jó felbontású térképet fog adni, amivel akár a csillagközi civilizációkat is ki lehet majd mutatni, ha léteznek. „Most jutottunk el odáig, hogy a pontosság és az érzékenység lehetővé teszi azt, hogy az ilyen kérdéseket tudományosan is megvizsgáljuk.”