Jocó gondolkodik. A világ legfontosabb kérdéseit teszi fel magának, melyek arról szólnak, milyen lehet egy mellet megfogni.
Milyen lehet az érintése? A felülete? Hiszen a bőr sosem teljesen sima, még ha csak aprók is, de árkok szabdalják, melyekbe, ha jól simogatsz, bele lehet veszni, eltűnni a pórusok domborzatában. És milyen a szövetek sűrűsége, rugalmassága? Lélegzik, mint egy nem túlfújt, hanem lágyan feszes focilabda, vagy ropogósabb, pattogósabb, mint egy frissen megvarrott, új futball-labda, melyen a bőr szinte harsogóan friss?
Milyen lehet a hőmérséklete? Ugyanolyan, mint a test többi részének, vagy netán melegebb, forróbb? És hány fokos lehet vajon a vágyakozás? Éppen csak meleg, mint egy hőemelkedés? Vagy tűzforró, mint a láz, amikor Mamika jéghideg priznicbe tekerte Jocót, és ő annyira didergett, hogy fájdalmat okozott neki a fázás, megfagyasztotta a szívét is. Mamika, bánt a törülköző, nyöszörögte, felsérti a bőrömet, kitépi a bensőmet! Tépi a fene, nem hagyom neki! Nézd a tollakat! Jocó nézte őket, próbált a törülköző mintáira koncentrálni, hátha az segít. Pihés tollak tekeregtek rajta, vérvörös tollak, ölelték ezek a tollak, és szárnyat is adtak neki, a láz röpülését pedig megtörték. Akkor találta ki neki Mamika a Piros Toll nevet, onnantól indult az egész indiánosdi. Karl Mayt olvasott fel neki az anyja, hogy bírja a priznicet, Jocó közben a törülközőprérin száguldott, rikoltozott, velőtrázóan, hogy elijessze a betegséget, hallgatta a mesét a rézbőrűekről, és hirtelen ő maga is indián harcossá vált.
A forró szóról tehát neki a hideg jut eszébe.
Bár most, hogy a függönyrésen keresztül kukkolja azt a mellet, rájön, hogy a forró, az bizony nagyon is forró.
Erre a szóra Jocót kiveri a veríték, de nem kis gyöngyökben, hanem golyókban, akkorákban, mint amikor a jég elveri a világot, mert túl hamar beleéli magát a nyárba és a boldogságba.
Mi van, ha a forró még annál is forróbb? Úgy értve, nem elméletileg forró, hanem gyakorlatilag is. Akkor még inkább nem merne hozzáérni ahhoz a mellhez, lehet, hogy el kellene kapnia a kezét, mint a lábos oldalától, amiben zubog a víz. A múltkor hozzáért, amikor Mamika krumplit főzött, aszott, öregemberfejű ostromkrumplit, azóta is viseli Jocó az égésheget, csonka röptű madár, az indián nyomolvasó szárnyas vezetője, mutatja neki az utat, még akkor is, ha sérült, mert nem a szemével lát, érzi az eget, kitalálja a jövőt, mindent észrevesz, pedig egy szárnnyal biceg csak át a végtelenen.
Most a levegővétel is egyre szaporábbá válik, nem is szaporábbá, követelőzővé, mintha nem lenne elég a verejtékezés. Izzadva fulladok majd meg, gondolja Jocó, na szép.
Milyen a mérete? Hogyan készüljön az ujjterpesztéssel? Jocó a levegőben mozgatja az ujjait, mint aki megbolondult, de nem magában beszél, hanem magának mutogat. Ha a csontos markolószerkezetet elég nagyra tárja, vajon be tudja vele fogni az egész mellet? Vagy kimaradnak részek árván, érintés nélkül? És ha ráfogott, mennyire tapadjanak azok az ujjak? Rászorítson, vagy csak lazán pihentesse rajta? Ha túl erősen fogja, mintha kapaszkodna, akkor a végén még azt hiszi a lány, hogy hegymászóként akar rajta a csúcsra hágni. Jó, hát ezek így kissé kétértelmű szavak, annyira, hogy mindjárt újra is kell éleszteni a fiút, a saját gondolataitól ájul el. Marhaság.
Pedig mászni hogy szeret!
Sokat járt fel a budai hegyekbe, főleg a Kecske-hegyre, a kőfejtőhöz, hogy a sziklákon másszon. A kedvence az Oroszlán-szikla volt, aminek természetes oroszlánságát egy kis faragással még hangsúlyosabbá tették. Egy fenséges nagymacska őrizte tehát a hegyekben a Glück Frigyes sétányt. Kár, hogy az oroszok letörték a fejét, hogy elférjenek ott a tankjaikkal.
Gond egy szál se, Jocó azért titokban így is fellopózott mászni. Egyszer még azt is látta, ahogy a szövetséges repülőket leszedik onnan. Vagy legalábbis egyet: a zuhanó gép sípolása majdnem kiszakította a dobhártyáját. Ám ha sok volt a sziklákon az orosz, Jocó keresett magának szovjetmentesebb helyet.
Mászni azt jelenti, fogni. Hogy jó erősen markolod az életet, nem ereszted.
Most, hogy épp a lány mellét lesi ki, miközben az fürdik, mind erősebbé válik benne egy kép, már nem is kép, egész filmfelvétel, ami egyre kontrasztosabb, egyre erősebbek a fényei, szúrnak az árnyékai. Szinte ott dübörögnek előtte a filmvásznon a képek, annyira közelről, hogy bele lehetne harapni azokba a mellekbe, ha épp nem kapaszkodna beléjük.
A képzeletbeli filmnek azt a címet adja, hogy cicifogás, mert egy szürreális sziklamászást mutat be, ahol nem kőről kőre, hanem mellről mellre kell feljutni, de csak nagyon puhán, nagyon óvatosan, nehogy kárt tegyen vagy megnyomja az élő, lélegző, rózsaszín-kerek kiszögelléseket.
Jocó ekkor szürkére szégyelli magát.
Hát azért az mégsem járja, hogy Budapest ostromának idején ő itt lélegző cicifalakról álmodozzon. Amikor épp most robban szét a város emlékekre, az emberek élete pedig cafatokra, épp most omolnak össze a hétköznapok, a szokások, és romokban a remény, azt sem tudjuk, mit hoz a holnap, csak azt, hogy mit vesz el.
Pfuj, mennyi illetlen gondolat.
Rendben, hogy sosem volt még nővel, hogy tizenöt éves, és minden vágya az, hogy ha csak egyetlen ujjával is, de hozzáérhessen egy nőhöz. Szagolja, érintse, fogja, csókolja, bármilyen kontaktusba kerüljön vele. Igaz, talán a legjobban a mellét vágyná megfogni.
Ezért sem tud kiszakadni a leskelődés delejéből.
A házuk azon kevés épület közé tartozik, amely teljesen ki van ágyúzva. Kivéve egy-két szobát, köztük egy fürdőszobát, pontosabban egyetlen fürdőszobának azon részét, melyben a kád van. Víz nyilván nincsen sehol, előfordul, hogy Jocó egy napot is kúszik a pincerendszereken keresztül, furmányos kis föld alatti útvonalait követve, mire olyan helyen tud felbukkanni, ahol egy vödör vizet tud szerezni. Vilmának is ő ügyeskedte ki ezt a vizet. Amiben lefürdeni akkora luxus, olyannyira szentségtörő pazarlás, hogy azonnali lincselés járna érte. Közösség általi kiátkozás.
De ha egyszer Vilma kérte.
A lány pedig a falától megfosztott, nyitott fürdőszobában most épp ül a kádban, és fürdik. Igaz, behúzta a függönyt, de Jocó tudja, milyen szögből nézve adódik rálátás a fennmaradó résben a csupasz test részleteire. Vagyis hát Vilma melleire.
Nem tud elszakadni a látványtól, miközben azok a kérdések sorjáznak a fejében, hogy milyen lehet a fogása, az állaga, tapintása, mérete, és hogyan reagálna az a mell az ő ujjaira. És mit kell mondania közben a mellnek. Vagyis a mell gazdájának? Vagy csak szuszogni, suttogni szoktak ilyenkor? Csak lehelik a szerelmet a nő fülébe?
Cicifogás, ez lüktet a fejében.
Már az óvóhely lépcsőjén baktat lefelé, amikor még mindig benne zúg a szó. Egy pillanatra megáll a fordulóban. Két ágytámla a falnak döntve, a Terka néniék ágyából maradt, a fekvőrészt szétforgácsolták a repeszek, de a fejtámla, a cifra fejtámla csodával határos módon sértetlenül megúszta. A támla büszkeségei a díszesen faragott faoszlopok voltak, melyeknek tökéletes gömb alakúra csiszolt csúcsdíszei pont belepasszolnak a tenyérbe. Két szimmetrikus női mell.
Jocó kezei ösztönösen siklanak a fababákra, majd lehunyt szemmel simítja rájuk az ujjait. Frissen megvakult emberként, aki még csak most tanulja a tapintva látást, úgy kezdi ujjaival feltérképezni a domborulatokat. Hirtelen neszezés zökkenti ki az érintés áhítatából.
– Érezni a tárgyakból áradó erőt, a történelem szagát, nem igaz? Lüktet bennünk, hogy mennyi mindent láttak – szólal meg ekkor Terka néni a háta mögül. – Ezek a fababák például látták, ahogy az anyám meghalt. Látták, ahogy Oldris megfogant, és azt is, amikor megszületett.
– Tapasztalt fababák ezek – nyögi zavartan Jocó, és visszarántja a kezét az ágytámláról.
– És látják azt is, hogy az unokaöcsém miként vágyakozik a Vilma után, de mégsem tesz semmit.
– Terka néni, ne már! – hárítja el a nyilvánvaló tényeket Jocó.
– Terka néni, de már! Mégis hány éves korodig akarsz várni a kikeletre? Nem érzed, hogy a nyakunkon van?
– Dehát bármikor meghalhatunk – akadékoskodik a fiú, a sarokba mutatva, ahová egy kupac rom össze van hányva, mellette egy ócska babakocsi, amiben a lakók, ha kimentek guberálni az utcára, begyűjtötték a tárgyakat, lótetemről vágott lóhúst, lopott katonai csizmát, vagy vitték a pékhez süttetni a lisztet, hozták vissza benne a kenyeret.
– Bármikor meghalhatunk, pont azért kell elkezdeni élni – zárja le az idős nő, miközben pajkosan rákoppint az ágytámla tetején lévő famellekre. – Láttam ám, hogy rongyosra csodáltad a nagy alakú képzőművészeti albumomban az Ondine-t. Meg lesed a Vilmát. Én azt mondom, ideje elkezdeni azt a tavaszt, még akkor is, ha látszólag túl hideg van hozzá!
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
