Három évvel ezelőtt engedtem a nyomásnak, és beszereztem egy hernyótalpas futballcipőt. A nyomás a szokásos nyári fociszezonra készülő haveroktól származott, akik régóta győzködtek, hogy ne csak a hűvösebb időszakban játsszam velük, csatlakozzam hozzájuk a gyepen is. Ha költő volnék, biztosan szonetteket írnék, ugyanis az én hazám a korlátok között megélt szabadság: bordásfalak és zsámolyok előtt szeretek megiramodni, ha szöktet a védő – teremfocistának szült anyám.
Június eleje volt, messze még az alkonyatkor is elviselhetetlen hőség, amikor felavattam a Monarchia színvilágát idéző csukát. Laza, de teljes értékű bemelegítés után az elvárt vehemenciával vetettem magam a játékba. Keresztül-kasul a pályán, büntetőterülettől büntetőterületig, helyezkedni, védekezni, passzolni, kapura törni. Box to box, és még azon is túl. Az első nagy helyzetemet csúnyán elhibáztam, noha minden adott volt a gólhoz: nagyszerű kiugratás, megnyíló tér, de kapkodva a kapu mellé spicceztem a labdát. Miért nem belsővel rúgtam, s pláne miért nem okosan helyezve, jött a bölcseleti kérdés, amelyet én fogalmaztam meg magamnak. Mintha nem lettem volna ura a mozdulataimnak, érkezett mindjárt a válasz. Fogtak. Haraptak. Nem a védők, hiszen ők bottal üthették a nyomom.
A csuka fogott, méghozzá úgy, ahogyan egy rendes csuka teszi az áldozatával, más természetű pályákon. Szorosan, fájdalmat okozón.
Második gólhelyzetem már nem volt. A kérlelhetetlen futkosást előbb kényszerű lassítás, később aggasztó ügetés, végül szánalmas bicegés váltotta fel. Cserét kértem.
Az Achilles-ínamon húszforintos formájú seb keletkezett. Ahol addig érintetlen bőrfelület, most lázasan lüktető japánvörös folt.
Papucsban is sántikáltam.
Két hét múlva – mégiscsak vakáció volt, és nyári szünetben az ember bátrabb – adtam a cipőnek egy újabb esélyt. Hiba volt.
Elköszöntünk egymástól.
Nem hozta be az árát. Az a húszforintos nem volt egy lapon említhető a soknak így sem mondható tíz rugóval, amit fizettem érte. Mindenhonnan nézve fájdalmas volt a különbség.
De mi legyen a sorsa? Mégsem dobhattam ki egy vadonatúj, feketén és sárgán pompázó futballcipőt, amely tisztítás nélkül is ugyanúgy ragyogott, mint a megyeszékhelybeli üzlet polcán. Hogy legyen értelme a létezésének, elhatároztam, túladok rajta. Fura érzés volt kigondolni a búcsú stratégiáját, mert nem volt még focicipőm, amelytől két használat után váltam volna meg. Egyszer ugyan mutatkozott rá esély, amikor egy nem különösebben csinos csukát nyolc hónapig kellett szekrénybe zárnom, miután az első benne játszott meccsen úgy nyaklott meg a bokám, mint a kátyúba ragadt lovas kocsi kereke. Ami viszont azután következett, nyugodtan nevezhető baráti színvonalú sikertörténetnek. Most azonban úgy éreztem magam, mint aki filmtervpályázaton a kezdő snittel indul.
Áll a házunk előtt egy transzformátor, amelyre időről időre kikerül egy-egy használaton kívüli tárgy, porszívó, hátizsák, fésű, melynek hamarosan akad gazdája. Fiatalos küllemű cipőmnek nem ilyen sorsot szántam.
A megoldás kézenfekvő volt. Tanár vagyok, célszerű tehát a tanítványaim között elhinteni a lehetőség magvát, hogy mindössze hatezer forintos áron juthatnak futballcipőhöz, amelyet másfélszer használt a tulajdonosa. Diákjaim nem elenyésző része vagy focista, vagy szívesen futballozik, és átkozott negyvenegyes lábam is alkalmas méretnek látszott körükben. Merthogy ez okozta a vesztem, a mágikus negyvenegy, amely a cipőhöz mérten legalább negyvenegy és félnek tűnt, ami a rendeltetésszerű használatot illetően nem elhanyagolható különbség. Palira vettek volna a cipővel, amelynek belsejében félreérthetetlen formában tüntették fel lábam általam ismert méretének számát?
A megkérdezett tanítványok egyike sem gondolkodott cipőkínálatának bővítésén. Kérésemre, melyet könyörgésnek éltem meg, de igyekeztem a tanárokra jellemző határozott hangnemben megfogalmazni, néhány játékostársukat is megkérdezték. Senki sem ajánlkozott, hogy vinné. Éreztem, ingyen sem tudnám elpasszolni.
Ki marad, ha a barátok cserben hagynak? A család.
Testvérem kitűnő futballista, de negyvenkettes a lába. Ajánlatom számára holmi gyerekkori sérelmek megbosszulását jelenthette volna, amire nem szolgált rá. Kapóra jött azonban a keresztfiam, aki akkoriban épp lejött a néptáncról, apja nyomdokain haladva elfogult Real Madrid-drukker vált belőle, ráadásul – ez a csattanó – igazolt focista. Mint kiderült, időközben igazolt kézilabdás lett.
Végül rájöttem, hogy haszontalan dolog fölösleges köröket futni, jó lesz a gyerekünknek. Ha lesz majd. És ha a születése után eltelik tíz év.
De mi van, ha nem lesz focikedvelő? Netán nála jóval idősebb keresztfiam példáját követi, és a kézilabdának hódol?
Ott egye meg a fene az egészet! Legyen azé, aki megtalálja a jövőben! Pár évszázad, otthonunk összeomlik, gyom virít alóla, de ez a cipő kurvára itt lesz. Anyaga kitűnő, formája szép, színe ragyogó: ahogy régész örül avar kori ásatáson ló és lovas csontjának, úgy csap majd valaki a levegőbe, ha ásója beleakad a Kipsta márkájú, csaknem épségben megmaradt csodafegyverbe. Kezdődhet a tudományos ökölharc, a nagy ívű ötletelés: vajon mire használták. Konferenciákat rendeznek, tanulmányokat írnak róla. Talán tanítják is az iskolákban.
Egyelőre türelmesen vár a sorára.
Három éve szemezünk a garázsban. Akár a vitrinben, lapul a fűnyíró és a téli gumik szomszédságában.
A sarokban meg szövi hálóját a pók, zizegnek benne a pórul járt legyek.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
