A háta közepére kívánta a tábort. Dehát mi mást csinált volna abban a másfél hétben? A szokásosat: fulladozott volna a lakótelepi hőségben, délelőtt a lehűlni nem tudó betonfalak miatt már reggel felforrósodott lakásban a tévé, a szünidei matiné előtt, délután pedig odakint, a megkülönböztethetetlenségig egyforma paneldobozok körül, hátha ismerősbe botlik. Ez soha nem következett be, nem értette, hová tűnnek ilyenkor a többiek. Jó, őt is levitték falura, a nagyszülőkhöz egy-egy hétre, de az egész nyarat mégse lehetett másutt tölteni. Persze a lakásban sem. Végtére is, kimondva és leírva nem hangzott rosszul: táborozás, Balaton, kirándulások, közösség. Utóbbira vágyott a legkevésbé. Néhány barát, cimbora kell, de nagyobb közösségben rendszerint elkapta a szorongás. A szülei mesélték utóbb, hogy amikor annak idején kézen fogva vezették reggelente óvodába, az épülethez közeledve izzadni kezdett a tenyere. Most se vonzotta szikrányit sem, hogy tíz napig egy szobányi méretű faházban lakjon, öt másik kiskamasz lábszagú társaságában, kitaposott cipők, koszos alsók és a hazulról hozott szendvicsek rothadó maradékai között.
A tábor hegyoldalban volt, fák között, lefelé húsz perc, visszafelé negyven a Balaton. Egyik oldalánál kezdődött az erdő, ahol mindjárt az érkezés másnapján akadályversenyt tartottak az alkalmi őrsök között, a táborvezető pajtás még odahaza, előzetesen megcsinálta a beosztást, ezzel se menjen az idő. A lombok a tábor területén is bőséges árnyat adtak, bár ő rettegett a kullancsoktól (is), évekkel később tudta meg, hogy azok jellemzően nem potyognak, inkább az aljnövényzetből másznak fölfelé. A másik oldalon nyaralók sorakoztak egymás mellett, egészen az országútig. A legközelebbiben nyugatnémetek laktak, egzotikus élményt jelenthetett számukra a szomszédos úttörőtábor, már persze ha élménynek nevezhető minden reggel kürtszóra ébredni. Különben is, a keletnémet rokonok – akikkel a magyar tenger partján randevúztak – már mesélhettek arról, milyen a pionírélet. Utólag visszagondolva azért pikánsnak tűnik, hogy míg a drótkerítés egyik oldalán a foltozott mackóalsó és a kinyúlt póló mellé vörös nyakkendőt viselő gyerekek őrizték a békét és építették a szocializmust, addig a másik oldalon D felségjelzésű Volkswagen parkolt, amelynek csomagtartójából soha nem fogyott ki a dobozos sör.
Az alkalmi vasfüggöny nem volt szigorú: egy pufók nyugatnémet kissrác a drótokba kapaszkodva bámulta rendszeresen a túloldali nyüzsgést. Mivel az iskolában pár hónapig tanult németül – szakkörnek titulálva egy, a válása után az NDK-ból hazatelepült, képesítés nélküli tanár tartotta péntek délutánonként –, a többiek fölbiztatták, próbáljon meg beszélgetésbe elegyedni a náluk pár évvel fiatalabb fiúcskával, hátha kapnak tőle képregényt vagy csokit. Nem sok ragadt meg benne a németszakkörből, különben se jutottak annál tovább, hogy der Stuhl, das Haus, na és persze die Pioniere, de ezúttal valahogy beugrott az is, hogy Wie heißt du? A kissrác nem volt barátkozós kedvében, hiába közelítettek a kerítéshez, és hiába próbált beszélgetésbe elegyedni vele, amaz egyszer csak kiabálni kezdett, hogy Du bist dumm, mire kijött a házból egy szakállas, atlétatrikós férfi, és morogva elvezette onnét. Azt nem lehetett tudni, azon méltatlankodik-e, amit a fia kiabál, vagy azon, hogy a proletárdiktatúra gyerekkommandójának tagjai zaklatják a csemetéjét.
Minden reggel – egy órával vagy többel is a szobatársak előtt – azzal ébredt, hogy megint eggyel kevesebbet kell a hazamenetelig aludni. Pedig a lakótelepi betonmeleggel és panelszürkeséggel szemben itt tényleg megvolt minden, amit az iskolában előzetesen beharangoztak: strandolás, túrázás, vetélkedők. Reggel fel-, este levonták a csapatzászlót, takarodó után nem lehetett elhagyni a faházat, a nyakkendőt folyamatosan viselni kellett, és mindenkinek „Előré!”-vel kellett köszönni – legalábbis a tanárok jelenlétében. A nagyok, a hetedik-nyolcadikosok kilógtak cigirágót és jégkrémet venni a közeli közértbe, és amikor az aktuálisan kijelölt őrök félszegen a jelszót kérdezték a kapunál, röhögve félretolták őket. Késő esténként megzörgették azoknak a faházaknak az ablakait, ahová a lányokat szállásolták el. Ő az ilyesmikben nem vett részt, ellenben a táborzáró ceremónián kiváló közösségi munkájáért kapott egy könyvet. Ezen nagyon csodálkozott. De azon is, hogy Dékány András Robinson utolsó kalandja című regényének egyik oldalán pár sor piros filctollal alá volt húzva.
Az utolsó napon már senki nem ügyelt a formaságokra, nem csupán a másnapi hazautazás miatt. Nem tudni, kitől indult a hír, talán valamelyik tanár kotyogta el, mindenesetre az ebédnél az eljövendő nyolcadikosok arról dumáltak, hogy a tévé este leadja a világhírű koncertet. Pont aznap tartották, amikor ők a Balaton partjára érkeztek, egy csomó világsztár lépett föl Angliában és Amerikában, az éhező Afrika megsegítéséért. Kit érdekel ilyenkor a jutalomkönyv és a tábortűz? Azt, hogy mennyire különleges esemény, a hétfői rendkívüli adásnap is jelezte. Az se hűtötte le a kedélyeket, hogy valaki bennfentesen közölte, ez nem is az egész koncert lesz, annak a közvetítése egy teljes napot venne igénybe, ráadásul egyes országokban élőben ment, ha nem akkor jöttek volna táborozni, otthon nézhette volna a jugó tévén, náluk időnként tisztán bejön. A táborvezető pajtás nem erőltette a tábortüzet, bár a beszariak közül néhányan időnként odamentek, majd rövid téblábolás után azt mímelték, hogy sétálni indulnak, és visszalógtak az étkezőbe, ahol a tanárok többsége ott ült a lábakon nyugvó tévé előtt, és úgy tett, mintha nem venne észre, hogy mögöttük nyomakodnak a napokig hordott pólóktól testszagú úttörők. Ő is odaállt közéjük, de a többiek hátától nem látott jószerivel semmit, ráadásul nem is ismerte azokat, akik a képernyőn voltak, pedig azt mondták, lesz majd Madonna, a Duran Duran, Tina Turner és az Opus. A lába fájt a pipiskedéstől, a szűk helyen alig kapott levegőt, mégse mozdult, úgy érezte, ezúttal nem maradhat le semmiről.
Aztán jött a hír, hogy a nyugatnémet szomszédoknál is lehet nézni a műsort, ez nagy megkönnyebbülést jelentett, mégis eljöhetett. Ezúttal ők kapaszkodtak a drótkerítésbe, a szakállas férfi talán szándékosan hagyta nyitva az egyébként szűk nyaraló ajtaját és fordította úgy a tévét, hogy ők is lássanak valamit. A kissrác nem mutatkozott, talán nem engedték ki. Csak pálcikaembereket látott a távolban a képernyőn ugrálni, valaki azt mondta, ez a Queen. Kezdett fáradni, arra gondolt, most bemehetne a faházba és kialudhatná magát, amíg nem jönnek a többiek – az elmúlt tíz napban nem sokat aludt, a szobatársak késő éjjelig vihogtak, ő meg mindig korán ébredt. De azt is tudta, hiába feküdne le, folyton az járna az eszében, hogy majd becsörtetnek a többiek, és úgyis felébresztik. A fáradtságtól szédülve maradt. A kerítés egyik oszlopának dőlve hallgatta, ahogy mellette arról beszélgetnek, hogy lesz majd Paul McCartney is, de kit érdekel, már öreg, elmúlt negyvenéves, és különben is, Michael Jackson sokkal híresebb.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
