A repülőn szinte végig rá gondoltam. Eszembe jutott a reptéri buszon is, de mióta ledobtuk a hátizsákokat az apartmanban, kevésbé érdekel. Jót tesz a hűvös ágynemű és a fáradtság. A hálószobában csak a klíma zúg, félálomban végre pár pillanatig nem gondolok Arankára.
Másnap már reggel nyolckor elviselhetetlenül meleg van, hamar elindulunk a tengerpartra. Juli a szűk utcákon az összes árnyékban heverő macskát lefotózza. Általában négy-öt nap után szokta hangosan is megjegyezni, hogy hiányoznak neki a saját macskáink. Pedig az itteniek egyáltalán nem emlékeztetnek rájuk. Vékonyak, hosszúak, háromszög alakú pofájuk van, és lustán, gyanakodva nézik a strandra gyaloglókat. A turistáknál jobban érdeklik őket a konyhaajtók. Hátha kidobnak nekik némi halmaradékot. Ha így folytatjuk a költekezést, az utolsó pár napban mi is ott várakozhatunk.
Juli azt mondja, idén magunkról is csináljunk képeket. Amin mindketten rajta vagyunk. Igaza van, tényleg nincs sok közös képünk. Mindig csak az épületek, a macskák és a táj. Juli évek óta próbál megtanítani rendesen fotózni, de soha nem jegyzem meg a tippeket. A harmadolóvonalakra viszont jól emlékszem, azt rengetegszer elismételte.
Délután a szomszédos nyugágyakra egy német család érkezik, a gyerekek azonnal a vízbe szaladnak. A vörös hajú anyuka leveszi a strandruháját, kék virágok vannak a bikinifelsőjén, hatalmasak a mellei. Fenyegetően hullámzanak, miközben kapkodva apró után keresgél a táskájában. Máskor érdekelne a látvány, de most erről is csak Aranka jut eszembe. Inkább feljebb emelem a térdemre támasztott könyvet, hogy mindent kitakarjon.
Hazafelé találunk a boltban vaníliapudingot, kecsketejből. Szerencsére nem is drága, gyors fejszámolás után úgy döntünk, belefér a mai keretbe. Vacsora után bontjuk fel az erkélyen. Ahogy a műanyag fólia ragasztása teljesen elold, a puding megremeg. Pont, mint a kék virágos fürdőruha a parton, vagy mint nagyanyám bal melle. Nagyanyám a bal mellét a hálószobájukban tartotta, az öltözőszekrény mellett. Egyik nyáron, gyerekkoromban az ajtó résén keresztül megláttam a nagy, szövetborításos szilikontömböt a hálószoba kisasztalán. Nem illett a politúros asztalhoz, a csipketerítőhöz és a kristályvázához. Bementem a szobába, hogy jobban megnézzem, de megtorpantam. Végül megböktem a nagy ballont, aztán elrántottam a kezem. Ugyanezen a nyáron lehetett, amikor megláttam nagyanyám bal mellének a helyét is. Bő, nyári mintás blúz volt rajta, és lehajolt, talán azért, hogy megigazítsa a hajamat, vagy letöröljön valamit az arcomról. Ott, ahol a blúza alatt mellnek kellett volna lennie, semmi sem volt, csak a megráncosodott bőr. Egy kicsi, iksz alakú sebhelyet láttam, pont, mint a mesékben a kalózok kincsestérképein. Hajózz el a szigetre, keresd meg a nagy pálmafát, fordulj dél felé, és tegyél tizenhárom lépést, hogy megtaláld. A semmit. Iksz jelölte a hiányt.
Ugyanez az iksz jutott eszembe akkor is, amikor Juli megkapta az első vizsgálat eredményét. Arankára is ekkor gondoltam először. Persze aztán gyorsan kiderült, hogy a hetvenes évek óta, amikor nagyanyámat műtötték, sokat változott minden. Nem jelöli majd iksz a semmi helyét.
Juli még egy hete, az utolsó vizsgálat után is azt mondta, nem hajlandó használni azt a szót. Ekkor neveztük el a csomót a bal mellében. Azt kérdezte, miért pont Aranka. Azt mondtam, azért, mert erről a névről egy öreg, csúnya, kellemetlenkedő alak jut eszembe. Egy igazi házmesterfeleség. Aki addig cseszegeti a többieket maga körül, amíg ők is öregek lesznek, csúnyák és kellemetlenek. Először csak egyetlen Arankával indul, aztán egyre többen lesznek Arankák. És mind az időjárásról vagy a fiatalokról panaszkodnak majd. Ezen nevetett, azt mondta, jó, akkor legyen Aranka.
Azóta próbálunk nem gondolni rá. Megpróbálunk nem gondolni rá, amikor kiderül, hogy a nyugágyhelyek nagyon drágák, vagy hogy kicsit sokba fog kerülni a vacsora, és azt számolgatom, hogy mennyit kell kölcsönkérnünk apámtól a helyreállító műtétre. És akkor sem gondolunk rá, amikor Juli naptejezés közben felszisszen, mert még mindig fáj a melle a biopszia után.
Juli azt mondja, hogy figyeljek a harmadolóvonalakra. Például ha az égre akarom irányítani a figyelmet, akkor a horizont az alsó harmadolóvonalra kerül. A maradék kétharmadban ott az ég. Mindketten épphogy harmincévesek vagyunk, ez is az alsó harmadolóvonalra kerülne. A következő vonalon ott lenne a hatvanadik születésnapunk, a kép felső harmadában pedig maradna még vagy harminc év.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
