A pszichológust az elején majdnem otthagyom. Arra célozgat, hogy mivel többet keresek a férjemnél, nem érezheti, hogy szükségem van rá. És hogy a hálószobából ki kellene vinnünk az asztalomat, mert így a munka és a szexualitás tere összekapcsolódik. Nem akartam mondani, hogy hát igen, mert ez már munka nekünk. És azt is mondta, hogy helyet kellene csinálnunk annak a gyereknek. Ezt az egyébként alig gesztikuláló férfi nagy kézmozdulatokkal jelezte: ki kellene söpörni az életünkből azt, ami felesleges, és hagyni megérkezni az új életet.
A negyedik ülést az utolsó pillanatban mondtam le, így ki kellett fizetnem. Már kiléptem az ajtón, de képtelen voltam elindulni. Hosszan kerestem a megfelelő kulcsot, amikor megtaláltam, nem találtam a kulcslyukba. Visszamentem a lakásba, még annyi erőm volt, hogy a pszichológusnak megírjam, rosszul vagyok, nem megyek. Összeroskadtam a földön. A testemet ütöttem, ökölbe szorított kézzel. Te szar, te szar, akkora egy szar vagy, ezt üvöltöttem. A hasamat püföltem, a combomat, a csípőmet, két kézzel, akkora egy szar vagy, egy hatalmas szar, nem tudsz te semmit, te szar.
Legszívesebben nem mentem volna többet. Mindig ezt csinálom; ha úgy érzem, bántanak, elmenekülök.
Az ötödik ülésre elmentem. A rendelő félemeleten van, a liftből fél emelettel lejjebb vagy feljebb lehet kiszállni. Most lejjebb szállok ki, és felfele megyek. Csöngetek, a pszichológus hosszan a szemembe néz, amikor kinyitja az ajtót, korábban szinte csak rám emelte a tekintetét, és már el is kapta. Kér még pár percet. Miután leülünk, hosszan hallgatunk. Ebből a hallgatásból néha elkalandozom. A könyvgerincekről olvasom a címeket; A csodálatos csecsemő; A transzgenerációs trauma és terápiája; Alvás, álmok, bioritmusok. A délutáni prezentáción gondolkodom. Kiszámolom, mennyibe kerül a pszichológus négy hónapra. Mennyibe kerül egy perc. Megköszörüli a torkát. Gondolom, meg kellene vizsgálnom, miért nem jöttem a múltkor, kezdek bele. Ha már eljöttem, és ezt az alkalmat is kifizetem, akkor történjen is valami, gondolom. Nem bírtam jönni, mondom. Úgy éreztem, maga bánt engem. Hogy folyamatosan hibáztat. A pszichológus kérdőn néz rám. Tizenöt-húsz évvel lehet nálam idősebb. Apámnak fiatal, páromnak öreg. Az ujján nincsen karikagyűrű. Sose nősült? Vagy elvált? Meleg? Kopaszodik, de szexin. Hibáztatnám, kérdez vissza hosszabb hallgatás után. Azt mondja, túl sokat keresek, és a hálószoba legyen üres, és csináljunk teret a gyereknek, sorolom. Hogyan is gondolhattam, hogy gyerekünk lehet, ha ennyire elcseszett az életünk. Ha mindent rosszul csinálok. Hümmög, bólogat. Szó szerint nem tudnám felidézni az előző üléseinket, de arról meg vagyok győződve, hogy ilyesmiket én nem állítottam, mondja. Ha nem tévedek, sokat kérdeztem öntől.
Kérdezett, aztán arcokat vágott, mondom neki, de máris megbánom. Hogy mondhatom azt valakinek, hogy arcokat vágott, akivel magázódunk? Elnézést, azt akartam mondani, hogy a metakommunikációjával a rosszallását fejezte ki. Már megint nem válaszol, csak néz. Megőrülök. Pontosabban én úgy éreztem, hogy a rosszallását fejezi ki, teszem hozzá. Úgy érzem magam, mint egy tanár bácsinál, aki a hallgatásával akar rávezetni a helyes megoldásra. A tollával felém mutat, és kicsit rázza. Talán azt akarja jelezni, hogy jó úton járok? Most, hogy mondja, valóban nem mondta, hogy gond, ha jól keresek. Csak firtatta, hogy melyikünk mennyit visz haza. És a hálószobánkról is talán csak annyi szó esett, hogy leírtam a berendezést, és megkérdeztem, hogy ön szerint ez elhibázott-e. De ön nem mondott erre semmit! Nem mondta azt, hogy Borbála, nem ezen múlik. Hanem csak nézett, olyan rosszallóan! A tollat maga előtt tartja, kifelé köröket ír le vele, és közben bólogat. Jó, én értem, támadásnak veszem azt is, ami semleges, pontosabban, ami nem bátorító. De ha a földön fekszik valaki egy vértócsában, és maga csak ott áll, és bólogat, az felér egy támadással, mert nem segít neki. Maga most a földön fekszik egy vértócsában, kérdezi. Igen, a földön fekszem egy vértócsában. És aki csak úgy elmegy mellettem, vagy kérdéseket tesz fel, hogy vajon hogy történhetett, hogy én abba a vértócsába kerültem, az nekem nem segít, sőt az még több vért fröcsköl rám. És mit kellene tennie, aki látja magát a vértócsában? Nem tudom. Feküdjön mellém a vérbe.
*
Csúnyán nézni rá. A férjével szemezni, és elcsábítani. Kitenni elé a lábamat, hogy elessen. Bekiabálni neki, hogy te tehén. Nem átadni neki a helyet a villamoson. Fellökni a villamoson. A munkahelyen kifúrni őt jó projektekből, úgyis mindjárt elmegy szülni. Alkoholt önteni az italába. Egy tűvel kipukkasztani a hasát. Kitolni a széket, hogy ne férjen el mögöttem. Mérget önteni az italába. A túlnépesedésről beszélni előtte. Sötétben leütni és kirabolni. Elsietni mellette úgy, hogy kicsit meglököm. Bulizós képeket küldeni neki, és azt írni, hogy sajnálom, hogy nem tudtál jönni, de közben örülni, hogy nem volt ott. Azt kívánni, hogy legyen végig hányingere. Azt kívánni, hogy legyen beteg a gyereke. Kibeszélni a többiekkel. Azt feltételezni, hogy rossz anya lesz. Azt gondolni, hogy én jobban megérdemelném, mint ő. Azt gondolni, hogy ha valakinek lelki oka lehetne, hát az ő. Nem kérdezni őt arról, hogy hogy van. Egy késsel felvágni a hasát. Szusit rendelni a közös vacsorára. Megijeszteni egy cikkel, ami az influenza és a terhesség kapcsolatáról szól. Tincsenként kitépni a haját. Vasárnap reggel hétkor felébreszteni egy hívással. Az ultrahangképen kirajzolódó arcról azt gondolni, hogy ronda. Ezt meg is mondani neki. Egy baseballütővel csapkodni a testét. Megszólni mások előtt, mert nem öltözködik csinosan. Lenyúzni róla a bőrt. Azt gondolni, hogy lehetne sokkal szebb alakú a hasa. Körfűrésszel felmetszeni a hasát, és a gyereket ellopni.
*
Maga mutogat nekem pinákat, legszívesebben ezt mondanám a pszichológusnak, de félek, nem értené. És ilyet mégsem mond az ember a pszichológusának. Vagy csak a pszichológusának mond ilyet az ember. Vajon ismeri ezt a viccet? A vicceket sose tudom rendesen megjegyezni, de a csattanókra emlékszem. A viccben egy pszichológus mutogat ábrákat a páciensnek, aki mindegyikre rámondja, hogy pina. A negyedik után a pszichológus levonja a következtetést, hogy a páciens túl sokat gondol a szexre. Mire a páciens felháborodva közli a pszichológussal, hogy de hát maga mutogat nekem pinákat. Anyám mesélte mindig ezt a viccet, én csak feszengtem, hogy milyen közönséges. Nem hittem, hogy az a nő leszek, akinek ez a vicc jut az eszébe. A pszichológus elővesz egy újabb kartont, és megint tele van petevezetékkel és spermiummal és magzati körvonalakkal. Nem tudom elképzelni, hogy ne mindenki ezeket lássa meg az ábrákban. Hiszen ezek vannak ott! A pszichológus persze nem mond semmit, csak bólogat, miközben jegyzetel. A golyóstoll serceg a papíron, most legalább nem mutogat vele. A hetedik ábra környékén érzem, hogy nagyon elfáradok. Próbálok belelátni mindenfélét a petéken
kívül; tigrist, angyalokat, virágokat. Persze lehet, hogy ezekkel is leleplezem magam.
Az ábrák az ultrahangképekre emlékeztetnek. Pacák és foltok. De azokon nehezebben látom a női szerveket. Néha úgy érzem a nőgyógyásznál, hogy az van ott, amit ő belelát. Lehet, hogy az ultrahangkép a nőgyógyászok személyiségtesztje?
A következő ülésen annyit mond a pszichológus, hogy a testen, a testemen, a testi működésemen van a fókuszom, hogy szorongásokkal teli és nagyon intenzív most a viszonyom a testemmel. Kösz, ezt tudtam, gondolom magamban, de aztán megértem. Hogy lényegében lehajtott fejjel, a köldökömet bámulva élem az életemet másfél éve. És hogy ez nem magától értetődő. Én se foglalkoztam ennyit a testemmel korábban, és mások se foglalkoznak ennyit a testükkel általában. Még mond dolgokat, de ezután nem tudok a pszichológusra figyelni. Olyan jó lenne, ha leírná, és otthon napokig elemezhetném. Vagy ha adna egy pontszámot. A tesztem 60 pont lett. Vagy 730. De milyen skálán? Vagy csak annyit: maga egy remek
ember; vagy: maga személyiségzavaros; vagy: maga menthetetlen. Ez nem derül ki. De nagy baj nem lehet velem. Csak meg kell látnom a dolgokban azt, ami nem
a teherbeesésről szól. Ezt már én mondom magamnak lefelé a lépcsőn. Kettesével veszem a fokokat. Arra gondolok, hogy ebédelek egy jót, és ma nem nyitom meg a menstruációs alkalmazást, és egyetlen cikket sem olvasok a témában. Remek napnak ígérkezik.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
