Az uszoda öltözőjében háromnegyed háromkor már alig kapni levegőt, izzadt zoknik és felböfögött kóla szaga keveredik a dezodorfelhővel. Egy rakás tizenkét éves osztozik egyetlen fapadon, harminc magömléses, szőrösödő férfikezdemény lökdösődik a helyekért. Eltévedt könyökök a gyomrodban, a köntösöd a saras bakancsokkal összemocskolt csempén, így kezdődik az edzés.
Ülőhely itt alanyi jogon csak a főgecinek jár. Ez a fiú mindig a kezdőjátékosok közé tartozik, de soha nem ő a legtehetségesebb. Vannak néhányan, akik ügyesebbek nála, ők viszont szinte nem is részei már a csapathierarchiának, rájuk nem vonatkoznak az öltöző szabályai, mert a góljaikkal érvényesítik a létezésüket, és bár nincs bérelt helyük a padon, ha elég korán érkeznek, hogy lerakják rá a táskájukat, később senki nem mer izmozni velük. Mert ők tényleg győzni járnak az uszodába. A főgecinek a győzelem csak ürügy. Ahogy a tehetség is. Neki az a fontos, hogy övé legyen az egész kabinsor. A melegítőszalagoktól kezdve a tenyérellenállásokon át a csapat lelkéig.
Egy igazán jó főgeci tudja, hogy a diktatúra, amit felépített, bármikor összeomolhat, de tisztában van azzal is, hogy amíg a többiek erre nem jönnek rá, addig nem fog összeomlani soha. A rendszer alapja a következetes kíméletlenség. Ha elbaszol valamit, megtudod, hol lakik a magyarok istene. De az öltözői agresszió soha nem lép át egy bizonyos határt. Polgári családokból jönnek ezek a fiúk, budai kertesházakba eltört végtagokat hazavinni nem lehet. Viszont annyira mindennapos az erőszak, hogy saját anyanyelvet gyúrnak belőle maguknak, a fájdalomokozást használják szavak helyett.
A meccs legjobbját például szokás seggbe rúgni. Vagy a vállára küld mindenki egy-egy zsibbasztót, és minél jobban fáj az öklös, annál nagyobb a tisztelet. Az érzelmi kötődést hajhúzással, csipkedéssel, a bordák alá bedöfködött hüvelykujjakkal lehet jelezni, és pofont is csak a barátjának ad az ember. Ha viszont a tarkón csattan ugyanaz a tenyér, az provokáló gesztus. Ahogy a csöcsbimbócsavarás is meg a sípcsont rugdosása.
A főgeci ritkán üt. Van a csapatban négy-öt fiú, akik szorgos heremasszírozással és/vagy a buzizós poénjaikkal kivívták maguknak, hogy bármikor megpicsázhassák a kispadosokat meg a lúzereket, ők az erőszak alvállalkozói. Az érinthetetlenség kiváltságát rajtuk és a tehetségeseken kívül csak a protekciósok birtokolják még, akiket a papucsozástól az apjuk vagy a nagybátyjuk érmei, bajnoki címei védenek. A protekciósok fölé pajzsot emel a családjuk neve, a többieknél viszont ez a megszólítás jelzi az átlagosságot. A vezetéknév az öltözőben besorolás. Azt jelenti, hogy a kispadosokhoz tartozol, a felejthető játékosok láthatatlan tömegébe, a Mayerek, Irmesek, Kupferschmidtek közé. A keresztnév ellenben státusz. A csapat kollektív elismerését fejezi ki, amiért sorra nyered egy személyben a meccseket. Vagy azt, hogy a főgeci legbelsőbb körébe tartozol.
Aztán vannak még azok, akiket a kispadosok is szabadon csesztethetnek, őket is a keresztnevükön kell szólítani. De a lúzerek keresztneve máshogy keresztnév. Nem jó kiejteni a szádon. Ha mégis muszáj, fintorogva kezdesz bele, nem is mondod, kiköpöd inkább. Mert nem is teljes keresztnevek ezek, hanem a keresztnév becézésének kicsinyített verziói. Nem Gál, nem Kristóf, még csak nem is Krisi. Szimplán egy odaböffentett Krisike.
A Krisike vékony gyerek volt. A téli edzéseket elkékült szájjal vacogta végig, és a Laci bá folyton azzal basztatta, hogy úgy néz ki, mint aki most jött az InterCityvel Auschwitzból. Pedig Mosonmagyaróvárról költöztek fel Budapestre, és ha ügyes lett volna, senkinek nem jut eszébe leparasztozni. Csak hát a Laci bá mindig azt mondta, hogy olyan a vízben, mint a kivert fasz, és ezért a többiek megállás nélkül szekálták még a tájszólásával is. Például hogy az ő fitymája nem túrós, hanem turós.
Nem úszott rosszul egyébként, lehozta egy tíz alatt a százat, és ez a kispadra akár elég is lehetett volna. De az első edzésén sikerült úgy fölé lőnie egy ajtó-ablak ziccert, hogy a Laci bá még kurvaanyázni is elfelejtett a döbbenettől. Hát, fiam, ehhez tehetség kell, mondta néhány másodpercnyi hatásszünetet követően, ez olyan lövés volt, hogy hugyozás után jobbat rázok ki a pöcsömből.
Nagyot röhögött akkor a csapat. Azzal a röhögéssel lett a Gál Kristófból Krisike, és az öltözőlogika szerint az igazi nevét csak a főgecitől kaphatta vissza. Akinek talán pont ezért nem volt szüksége különleges névre. Mert az összes többi név fölött ő diszponált.
Az Udvarhelyit egyszerűen Udvarhelyinek szólították, mintha csak egy sima kispados lenne. Úgy is nézett ki. Cingár fiú volt, és alacsony, de hihetetlenül gonosz. Gondosan eljátszotta, hogy irtózik az erőszaktól, félig becsukott szemmel, félig elfordulva figyelte, mit művelnek az áldozataival az udvari gorillák, de végtelen kreativitással eszelte ki a jobbnál jobb megalázásokat, innen lehetett tudni, hogy igazából élvezi a bántalmazósdit. Sose fogyott ki az ötletekből, a régi kínzásokat állandóan újragondolta. Például a gatyázást. Ami nála nem azt jelentette, hogy hátulról felrántod a másik Speedóját. Ő elöl fogott rá a nadrágra, a faszodnál, és csavart is rajta egyet, mielőtt felhúzta a seggedbe, hogy ne csak a gumi vágjon, a heréid is morzsolódjanak össze.
De a legjobb ötlete a szeretetturmix volt. Igazi csapatrítusnak számított, hogy a hétvégi bajnoki után az Udvarhelyi odamegy valakihez, és elveszi a kulacsát. Aztán hétfőn visszahozta teletöltve. Csak nem árulta el, hogy mit rakott bele. Néha sima vizet, néha limonádét, de általában inkább romlott húslevest vagy cukros tejjel felöntött Gatorade-et. Ebből kellett innia szerencsétlen kiválasztottnak, ha megszomjazott edzés közben. Márpedig megszomjazott, mert a hétfői menü mindig szárazföldizés volt, lépcsőzés a lelátón vagy gimnasztika az uszoda bordásfalas tornatermében. És annyira fingatós volt az a két óra, hogy nem lehetett kibírni a csábítást. Még a legelszántabbak is tettek egy próbát a szeretetturmixszal.
Voltak, akik már az öltözőben a szájukhoz emelték a kulacsot. Mások kivárták a Laci bá egyik lebaszós monológját, és akkor estek túl az első kortyon, amikor nem figyeltek a többiek. És volt olyan is, aki mosolyogva gyűrte le a citromos-borsos hagymalevet, mintha sima kóla lenne, hogy legalább az undor látványát megtagadja a csapattól. Azt viszont nem merte senki megpróbálni, hogy egyáltalán ne igyon a kulacsból. Vagy mondjuk kérjen egy kortyot valaki máséból. Pedig nem volt kimondva, hogy ilyesmit nem szabad. Csak sejteni lehetett, hogy jobban jársz, ha inkább kortyolsz egyet a kotyvalékból, és színlelsz hozzá egy kis öklendezést is, mert akkor legalább nem itatja meg veled az öltözőben az Udvarhelyi az egészet.
Ezért lett olyan éles csend a tornateremben azon a hétfőn, amikor a Krisike, a szeretetturmix-lottó aktuális nyertese, másfél óra hasprésezés után a magasba emelte a kezét. Nem ivott addig egy kortyot se, cserepesre száradt már a szája szerencsétlennek. A hangja is vékony volt, alig tudott megszólalni. De azért valahogy kinyögte. Elnézést-bocsánat, Laci bá. Kimehetek pisilni?
Mint félig lecsavart kupak alól a szénsav, úgy szisszent ki a csapatból a feszültség. Tekergették a nyakukat a fiúk, nézték, ahogy a Krisike félszegen feltápászkodik. Látszott rajta, megbánta rögtön a bátorságot. Azon tépelődött, vajon ha most azonnal benyakalja a szeretetturmixot az utolsó kortyig, legalább a verést megúszhatja-e. De végül elindult inkább. Nem gáncsolta ki senki, és ezen talán ő is meglepődött egy kicsit. Óvatosan nyitotta az ajtót, csendesen csukta maga mögött, majd sprintelni kezdett.
Nem volt sok lúzer a csapatban. Öten lehettek talán, és velük tényleg jólesett szívózni. Ha elsétált melletted az egyikük, nem is azért tetted ki elé a lábad, hogy mindenképp hasra essen, különösebb cél nélkül gáncsoltad ki, csak mert örültél neki, hogy nem te vagy ő. Úgy gyűjtögették ezek a srácok az életre szóló traumákat, mint más gyerekek az achievementeket az Xboxon, de nem csinált belőlük barátot a közös számkivetettség. Még annál is jobban megvetették egymást, amennyire a többiek megvetették őket.
Ezért aztán nem lepett meg senkit, hogy amikor az edzés végén az Udvarhelyi beslattyogott az öltözőbe, már ott várta térdre kényszerítve a Krisike, és nem a hivatásos verőlegények készítették őt elő, hanem a saját kaszttársai. Nyikorgott a vizes papucs az Udvarhelyi lábán, unottan lóbálta a kulacsot. Megállt a Krisike fölött, és elmosolyodott. De nem tűnt gonosznak ez a mosoly, inkább szomorúság volt benne, a kupakot is olyan lassan csavarta le, hogy érezze mindenki, ő ezt a fiút nem akarja bántani. Narancslé volt benne, százszázalékos, mondta ugyanezzel a bánatos egykedvűséggel, de most még felhúztam neked a zuhanyban egy kis fehérjével.
Ahogy az Udvarhelyi odanyújtotta neki a kulacsot, a Krisike elfingotta magát. Egyetlen, hullámzó röhögés lett akkor az öltöző. De a sírásra elhalkult a csapatjókedv. Mert ilyet még nem látott senki. Könnyeket ebben a világban csak a medenceparton lehetett ejteni, vereség után az ilyesmi egyenesen férfiasnak számított. De ha máskor engedted ki a zokogást, az a gyengeségedet mutatta, és lejjebb lökött a ranglétrán. Tudta ezt a Krisike, ezért dönthetett úgy, hogy nincs vesztenivalója, ha egyszer elkezdte, abba se hagyja már. Meg hát nem is sírás volt ez, annyira belehergelte magát. Ordított, mint a sakál, nyelte a saját takonybuborékjait, és magzatpózban fetrengve csimpaszkodott az Udvarhelyi lábán.
Nehéz volt nézni. Többen elfordultak, mások nevetgéltek zavarukban, én azok közé tartoztam, akik csak pislogtak döbbenten. Nem értettem, hogy lehet valaki ennyire félelmetesen gyenge. Meg nem nagyon volt világos az se, hogy ő most akkor miben bízik tulajdonképpen. Szánalmasnak láttam, de nem sajnáltam egyáltalán, megérdemli, valami ilyesmit gondoltam. Ha gondoltam bármit egyáltalán.
Inkább az Udvarhelyit figyeltem, mert neki viszont meg se rezdült az arca. Csak a szeme húzódott összébb. És olyan sokáig hallgatott, hogy ebben a nagy csendben még én is megértettem. Hogy a Krisike talán direkt csinálja. Mert tudja, akár ellenáll, akár nem, úgyis meg kell innia a szeretetturmixot. Csak egy döntése maradt, aminek a kimenetelében nem lehetett teljesen biztos.
Amikor ezt végiggondoltam, körbenéztem, és nem undort láttam a csapattársaimon. Mintha valami tiszteletszerűség lett volna a szemükben. De az Udvarhelyit nem kellett félteni. Összerakta pillanatok alatt ő is, hogy ez a nyomorult az egész rendszert teszi nevetségessé a bömbölésével. Annyira vakmerően gyáva volt a Krisike, hogy értelmetlenné tett minden további erődemonstrációt. Az Udvarhelyi tudta, ha most még durvábban megalázza őt, azzal igazából csak saját magát alázza meg. De azzal is tisztában volt, hogy ha ma nem iszik senki a szeretetturmixból, akkor holnaptól nincs szeretetturmix. És ha holnaptól nincs szeretetturmix, akkor nincsen többé semmise.
Szóval végül odanyújtotta neki a kezét. A Krisike meg először észre se vette, annyira belevadult a bőgésbe. Aztán bizalmatlanul, gyanakodva szipogott. Még abban a mozdulatban is benne volt ez az óvatos nemértés, ahogy belerakta a tenyerét a másik fiú tenyerébe. Az Udvarhelyi felsegítette őt, mosolyogva lecsavarta a kupakot a kulacsról, és nagyot kortyolt belőle. Böfögött egy öblöset, csak utána kezdett röhögni. Hosszan röhögött, hangosan, mintha a Krisikét nevetné ki. De egy kicsit azért saját magát is.
A Krisike meg visszanevetett. Mohón nyúlt a kulacs után, nagyokat nyelt belőle. Aztán megtörölte a száját. Az Udvarhelyi pedig kedvesen megpofozgatta az arcát, és szinte csak úgy mellékesen biccentett a többiek felé, mintha azt mondaná neki, hogy tessék, leszel szíves akkor most az újdonsült hatalmadat kihasználva továbbadni a gecis narancslevet valamelyik hülyének. Taknyos a pofád, Kristóf, tette még hozzá, de már oda se nézett. Elheveredett az öltözőpadon, és törölgetni kezdte a lábujjközét a köntöse csücskével.
Olvasnál még? Vagy inkább hallgatnál? A Volvo, a Telex és a Margó Irodalmi Fesztivál együttműködésében szeptember végétől vasárnaponként egy új kortárs novella jelenik meg nálunk. A Volvo támogatásával született anyagokban az adott szerzővel – Háy Jánossal, Halász Ritával, Borda Rékával, Marton Krisztiánnal és Krusovszky Dénessel – készített interjút is olvashatsz. A már megjelent írásokat és hangos verziójukat itt találod.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
