Cserna-Szabó András: Véres lesz az ősz

Böröndi csővé csavarta a Népszabadságot, közben a bögölyt követte szemével. Olyan csend volt az őrszobán, hogy a pőcsik zúgása valósággal úgy hatott, mintha traktor motorját indították volna be a szomszéd utcában. Hogy a picsába tud ilyen zajban aludni ez a Pergel? – kérdezte magától Böröndi. A hatalmas légy előbb a fröccsös poharára, aztán a hamutartóra, végül az íróasztalon heverő szolgálati fegyverre szállt. Böröndi hirtelen lesújtott az újsággal. A csapás azonban nem volt se elég gyors, se elég pontos, a bökcsi elrepült, Pergel pedig tovább hortyogott Böröndivel szemben. Lába az asztalon, feje oldalra bicsakolva. Ült elnyúlva a székén, és békésen szundított. Böröndi dühbe jött. Nem elég ez a kurva hőség, még ez a rohadt vérszívó is, gondolta. A szárnyas rovar ekkor Pergel homlokára szállt. Böröndi lábujjhegyen osonva megkerülte a két összetolt íróasztalt, megállt Pergel mellett, és a babócsot fixírozta. Az a fiatalabbik rendőr gyöngyöző homlokáról előbb a szemöldökére, majd a csukott szemhéján át az orrnyergére sétált ízelt lábacskáival. Arra készült, hogy ormányszerű szájszervével Pergel bőrébe harapjon. Böröndi felemelte a Népszabadságot, és kész volt arra, hogy egyetlen végső csapással vessen véget a bögöly életének és Pergel sziesztájának is. Ekkor azonban csörögni kezdett a telefon, az óriáslégy tovaszállt megint, Pergel pedig szundikált tovább. Böröndi visszament a helyére, leült, felvette a telefont.

– Böröndi – vakkantotta barátságtalanul a kagylóba. Azt gondolta, felnégyeli, aki most megzavarta a légyölésben.

– Szabadság, Huszár elvtárs! – kiáltotta Böröndi, azzal felpattant, és vigyázzba vágta magát.

– Igenis, Huszár elvtárs!

– Dehogyis, Huszár elvtárs!

– Az lehetetlen, Huszár elvtárs!

– Parancsára, Huszár elvtárs!

– Értettem, Huszár elvtárs!

– Így lesz, Huszár elvtárs!

– Erőt, egészséget, Huszár elvtárs!

Pergel óvatosan kinyitotta szemét, kíváncsian kikukucskált a szűk résen. Ugyan mi történhetett, hogy Böröndi vigyázzállásban telefonál? – kérdezte magától. Lassan levette lábát az asztalról, cigarettára gyújtott. Böröndi ekkor tette le a telefont.

– Mi a fasz van? – kérdezte Pergel.

– Mi a fasz? Megmondom én neked, cimbora! Amíg te az igazak álmát aludtad, onnan hívtak – szólt Böröndi, és jobb mutatóujjával a plafon felé mutatott.

– Fentről?

– Fentről bizony.

– A városból?

Böröndi mutatta, hogy még feljebbről.

– Megyei pártbizottság?

Böröndi mutatta, hogy még feljebbről.

– Onnan? – kérdezte Pergel hitetlenkedve.

– Onnan.

– Azt a kurva! És mit akartak?

– Nem fogod elhinni. Azt akarják, hogy találjuk meg Jézus Krisztust.

Böröndi nem hazudott. A telefon túlsó végén a főelvtárs a következőkről számolt be. 1957. július 12-én – tehát két nappal korábban – arról tájékoztatták, hogy az ország több helyén is „felütötte fejét a rémhír”, miszerint Jézus Krisztust éppen az ő falujuk (mármint Böröndi és Pergel falujának) határában látták. Huszár elvtárs közölte, a csepeli posztógyár párttitkára szó szerint lejegyezte, mit beszéltek a fésűsfonodai üzemrészben a munkások: „Megjelent a Jézus, meztelenül, nagy szakállal az égből ereszkedett le. Annyira csúnya volt, hogy megijedtek tőle, rendőrt hívtak, aki odament és megbilincselte, de a bilincs lepattant a kezéről. A Jézus nyugodtan állva kijelentette, hogy száraz volt a tavasz, vizes a nyár, véres lesz az ősz, és télire nem marad ember.” És – Huszár elvtárs szerint – szinte ugyanilyen jelentések érkeztek szerte az országból. Tucatnál is több helyről. És minden jelentés ugyanezt a falut jelöli meg Krisztus újbóli feltűnésének helyszíneként. Böröndi hiába kötötte az ebet a karóhoz, hogy ez lehetetlen, már csak azért is, mert az ő falujukban csak két rendőr áll állományban – ő és Pergel –, tehát ha valakik, akkor ők biztosan tudnának az ügyről. De nem tudnak! Huszár elvtárs ragaszkodott ahhoz, hogy kerítsék kézre a provokátort, most azonnal, mert ő az ország teljes közvéleménye előtt kíván példát statuálni, már csak a további hasonló eseteket megelőzendő is.

Böröndi és Pergel még aznap nagy erőkkel kezdték meg a nyomozást. A következő napokban ötvennél több embert hallgattak ki – a legkisebb eredmény nélkül! Senki nem hallott semmiről. Még a kocsmáros, a doktor és a tanító se. Ezután nekiálltak a falu lakosainak aktáit egyenként átnyálazni. Kire illik rá a személyleírás? Négy nappal később Böröndi egyszer csak felkiáltott:

– Megvan, cimbora! Megvan a rohadék!

– A Krisztus?

– Az e! Idefigyuzzá, kérlek alássan, elvtárskám. Monori Imre. 53 éves…

– Jézusnak kicsit öreg.

– Kussoljál! Téeszjuhász. Nem párttag. Katolikus. A háború előtt cirkuszban dolgozott. Lehet, hogy szabadulóművész! Tehát simán kibújhatott a bilincsből. Azt írja az akta, Amerikában is járt. Világos, beszervezte a CIA, és most provokál. Két éve költözött a faluba, ide házasodott. Felesége Cserna Magdolna a kenyérgyárból.

– A Magdi? – kérdezte Pergel.

– Ismered? – nézett rá rosszallóan Böröndi.

– Osztálytársam volt az állattenyésztési technikumban, de mindketten abbahagytuk. Végül sütőnő lett…

– Minket most az asszony nem érdekel, csak az ember – szakította félbe Böröndi a kollégáját.

Böröndi és Pergel azonnal kimentek gépkocsival a téeszbe, letartóztatták Monorit, és bevitték az őrsre. Monorira teljes mértékben ráillett a személyleírás: ronda volt, vézna és borostás. A téeszelnök elmondása szerint Monori papíron juhász, a gyakorlatban inkább amolyan mindenes, oda vezénylik, ahol kell még egy ember. A szövetkezeti munkatársai szerint Monori nem a legjobb munkaerő, aminek az az egyik oka, hogy idült alkoholista. Arról viszont senki nem tudott, hogy Imre meztelenül szokott rohangálni a határban.

Böröndi és Pergel kinyitották az ablakot, mert Monori annyira büdös volt, hogy nem lehetett kibírni. Főként trágya-, izzadság-, dohány- és pálinkaszag.

– Mi is megisszuk a magunkét, de ez valami förtelmes – jelentette ki Böröndi, és még az sem érdekelte, hogy a nyitott ablakon bejön a légy.

– Marhabögöly – pontosított Pergel –, avagy Tabanus bovinus.

– Ez most mindegy! – jelentette ki Böröndi.

Monori mindent tagadott. Soha nem volt szabadulóművész, vallotta. A cirkuszban a vadállatok ketreceit takarította. Valóban élt hat hónapig Amerikában, ott turnéztak a truppal még a harmincas években, de nem kereste meg őt a CIA, sőt azt se tudja, mi az. Alig emlékszik az egészre, szerelmi bánata volt, és be volt rúgva feszt. Égig érő házak, kirúzsozott nők, hatalmas autók, nagyjából ennyi rémlik, mondta Monori.

Böröndi beszámolt az ügy felgöngyölítéséről Huszár elvtársnak, aki nagyon meg volt elégedve.

– Egy vallásos cirkuszművész. Szakáll, pártonkívüli, Amerika, CIA, kirúzsozott nők. Még egy-egy vízhólyag is van a két tenyerén, tudja, a kaszálástól, tisztára, mint a stigmák – nevetett Böröndi.

– Nagyon jó. Éppen ő kell nekünk – mondta a telefonba boldogan Huszár elvtárs. – Csak folytassák. A maguk dolga, hogy mindenre kiterjedő beismerő vallomást tegyen. Akkor én átveszem. Siessenek, ne totojázzanak, az ügy nem tűr halasztást! Böröndi elvtárs, ha nem basszák el, előléptetés vár magukra. Nem fognak megrohadni falun, ígérem! Annyit mondok, Szolnok… De még az is lehet, hogy Kecskemét!

Böröndi és Pergel az előléptetés mámorító reményében minden szakmai tudásukat bevetették. Ütötték, verték, rúgták Monorit. De az nem ismert be semmit. Leégették a mellbimbóját, letépték hat körmét, gumibottal csapkodták a heréit, de Monori nem tett vallomást. Meggyújtották a haját, eltörték két ujját, biciklipumpát dugtak az ánuszába, de Monori makacsabb volt, mint hét öszvér. Csak hallgatott, akár egy vértanú.

Huszár elvtárs már türelmetlen volt, mindennap kétszer hívta Böröndit, hogy mi van. Van-e fejlemény? Tizenkét nappal azután, hogy először beszélt Huszár elvtárssal, Böröndi kénytelen volt bevallani, hogy „elveszítették” Monorit.

– Hogyhogy elveszítették? Megszökött? – ordított Huszár elvtárs a telefonba.

– Megmurdált. Pergel öklözte a máját. Nem tehet róla. Nem tudta, hogy alkoholista. Pedig az utolsó pillanatban bevallotta – magyarázkodott Böröndi.

– Mit?

– Azt mondta, na jó, ha ez maguknak ennyire fontos, akkor én vagyok Krisztus.

Huszár elvtárs fél óráig őrjöngött. Böröndi már azt hitte, valami baja lesz az ezredesnek. Infarktust kap vagy valami hasonló. Végül Huszár elvtárs utasította Böröndit, hogy Monorit még ma kaparják el jeltelen sírba, teljes hírzárlat, senkinek egy szót sem. Valamint egy héten belül találjanak egy új Jézust, csikarjanak ki belőle vallomást, és küldjék fel neki Pestre. Ellenkező esetben baj lesz. „Ha egy hét múlva nincs nálam az ipse, lógni fogtok, gecik!”

Ez pénteken volt. Vasárnap Böröndi és Pergel még mindig az aktákat bújták. Kánikula, folyt róluk a víz, vedelték a pálinkát, az őrszoba tele léggyel. Nem találtak senkit, aki alkalmas lett volna provokátornak. Se egy szakállas, se egy ellenforradalmár, se senki. Még egy rendes klerikális se.

Késő délután valaki kopogtatott az ablak üvegén.

– Ki a faszom az? – állt fel Böröndi mérgesen.

Kendős öregasszony hajolt be a nyitott ablakon.

– Mit akar, Vargáné? Nem látja, hogy Pestnek nyomozunk? – kiabált Böröndi. Ideges volt, nem csoda, már látta magát lógni a kötélen.

– Rendőr elvtárs. Az uram mondta, hogy jöjjek ide.

– Na és?

– Monoriék szomszédjai vagyunk. Az Imre hazajött.

– Hogy érti, hogy hazajött? Hová haza?

Böröndi falfehér lett, egész testében remegett. Látta maga előtt a gödörben Monorit, ahogy nyitott szemmel fekszik, és ő lapátolja rá a földet.

– Hát a Magdikához. A Monori hazajött a feleségéhez, a Monorinéhoz. Kicsit koszos, kicsit büdös, de ő az. Az Imre.

Pergel lesöpörte az aktákat az asztalról.

– A kurva istenit! – szakadt fel belőle a keserűség, és öklével akkorát vágott az íróasztal lapjára, hogy az széltében-hosszában berepedt. Szabályos kereszt alakban. Éppen úgy fest, jutott eszébe Böröndinek, mint a szegetlen kenyér alja, mikor az anyja a nagykés hegyével bekarcolta.