Amikor Sztálinnak Lenin halála után nem tetszett, ahogy Nagyezsda Krupszkaja viszonyul az aktuális pártvonalhoz, megfenyegette, hogy amennyiben nem alkalmazkodik, mást fog kinevezni Lenin özvegyének. Magyar Levente, a Külügyminisztérium államtitkára, külügyminiszter-helyettes 2025. szeptember 26-án a Párizsi Politikai Tanulmányok Intézetében előadást tartott egyetemistáknak a magyar kormány külpolitikájáról és annak hátteréről. Az ezt követő beszélgetés során hangzott el egy azóta sokat idézett mondata, amely szerint Ukrajnának igazán nem kellene, hogy gondot okozzon a békekötés, hiszen területének csak „egyötödét” kellene feláldoznia, szemben Magyarországgal, amely területének kétharmadáról mondott le a trianoni békével.
Szó szerint ezzel zárta a kérdést: „Fájdalmas volt? Persze, hogy fájdalmas volt. Most Ukrajnának a területeinek egyötödét kéne feladnia. Nem akarom megmondani, hogy mit csináljon Ukrajna, csak azt mondom, hogy a mi tapasztalataink alapján a béke néha fájdalmas. A kérdés az, hogy mi a fontosabb. Az ország életképességének a megőrzése, vagy ragaszkodni néhány ezer négyzetkilométerhez.”
„Béke kell bármi áron” – zárta Magyar a beszélgetést.
A szöveg értelmezése segíthet annak megértésében, hogy Magyar Levente valójában melyik ország külügyminisztériumát szolgálja. Legalább ennyire fontos azonban az, hogy tisztában legyünk azzal, hogy hogyan hamisítja meg az alapvető tényeket.
Az általa felállított analógia sajátossága, hogy 1918-ban Magyarország már csakugyan elvesztette a háborút, így valójában a békekötésnek nem volt alternatívája – ahogy erre az államtitkár célzott is. Ukrajna viszont még egyáltalán nem vesztette el a háborút. A hasonlat tehát csak akkor értelmezhető, ha kívánatosnak vesszük, hogy ez megtörténjen. A magyar kormány már máskor is érzékeltette, hogy ebből indul ki, de ennyire nyíltan ezt ritkán tette közkinccsé.
Ugyanerre jutunk akkor is, ha a hasonlat tágabb kontextusát vizsgáljuk. Magyar Levente szerint az a béke a kívánatos állapot, ahol a győztes mindenféle korlátozás nélkül kényszerítheti rá akaratát a legyőzöttre. Hiszen ez történt 1919-1920 között is a Párizs környéki békerendszerben (az egyszerűség kedvéért így nevezem a továbbiakban a háború vesztes országaival kötött szerződéseit). Az, hogy már a győztes oldal kortársainak egy része is kontraproduktivitása miatt katasztrófának értékelte ezt, a miniszterhelyettest nem zavarja, hiszen épp ugyanezt a katasztrófát tartja most kívánatosnak: „béke kell bármi áron”. A Párizs környéki békék megágyaztak egy új világháborúnak. Winston Churchill mondta, amit ő a francia Foch marsall szájába adott, hogy „a béke valójában csak fegyverszünet húsz évre”. A jóslat igaznak bizonyult, és Hitler hatalomra jutása is összefüggött azzal, hogy ez a béke nem volt fenntartható.
A külügyminiszter-helyettes álláspontja tehát valójában az, hogy Ukrajna veszítse el minél gyorsabban a háborút, és kössön békét, tekintet nélkül azokra a politikai és morális problémákra, amelyeket egy, a trianonihoz hasonlóan fenntarthatatlan békeszerződés okoz. Azt, hogy Magyar Levente valójában az orosz külpolitikai célok gátlás nélküli ügynöke, eddig is sejteni lehetett, most már viszont nyilvánvaló.
A veszélytelen Oroszország
A külügyminiszter-helyettes eszmefuttatásának amoralitása másutt is tetten érhető. Szerinte „az EU versenytársaihoz képest mindennap veszít versenyképességéből, politikailag pedig egyre inkább diktatúrához hasonlít” – végül is logikus gondolat: ha valaki Oroszországot akarja veszélytelennek láttatni, akkor a vele szemben álló szövetségi rendszert kell veszélyesnek neveznie. Magyar Levente nyíltan semmibe veszi azokat az orosz provokációkat, amelyekkel Nyugat-Európa rendszeresen szembesül. Az, hogy Oroszországban a rendszerrel kritikusokat fizikailag megsemmisítik, az, hogy gátlástalan titkosszolgálati műveletekkel destabilizálják az EU országait, számára nem probléma. Morális botrány az a nyegleség, amellyel a kérdést elintézte: „Mi nem osztjuk ezeket a nézeteket [amely szerint Oroszország célja a Baltikum, majd Európa elfoglalása], de majd a történelem eldönti, hogy kinek volt igaza.”
A külügyminiszter-helyettes horizontján tehát semmilyen kérdőjel nem merül fel azzal kapcsolatban, hogy meg lehet-e állapodni Oroszországgal a „békéről”. Mindeközben neki is tudnia kell, hogy az orosz „békefeltételek” valójában nem négy orosz többségű (de már 2022 előtt is többségében Ukrajnához tartozni akaró) megyéről, hanem a teljes Ukrajna és az önálló ukrán kultúra megsemmisítéséről szólnak. Putyin maga több alkalommal nyilvánvalóvá tette azt, hogy önálló ukrán nép és kultúra nem létezik. Leszögezte, hogy Ukrajnának nincsen joga szuverén módon eldönteni, milyen szövetségi rendszerhez csatlakozzon. Ráadásul ez a történet nem áll meg Ukrajna határainál, mert Putyin többször is beszélt arról, hogy célja az orosz világhatalmi státusz visszaállítása, és az orosz érdekszféra újbóli bővítése. Magyar Levente szerint azonban mindez nem jelent veszélyt Magyarországra. Az, hogy az orosz politika okozta veszéllyel kapcsolatos érvekre a külügyminiszter-helyettes még csak reagálni sem hajlandó, abból a nihilista álláspontból következik, amely a mindenkori tényeket kizárólag rövid távú aktuálpolitikai felhasználásuk alapján ítéli meg.
Amikor a külügyminiszter-helyettes a „történelem” kifejezésre hivatkozik, akkor ugyanis nem a történettudományt érti ezalatt, hanem azt, amit párttársai ezzel a jobb sorsra érdemes tudományterülettel művelnek. A NER-ben nem történettudományra, hanem alkalmazott ún. „történetírásra” (valójában pártpropagandára) van szükség és igény. Valahol megértem ez a szemléletet. A múltat a historikus is a mából nézi, a ma nyelvén szólaltatja meg, és valahol a ma problémái azok, amelyek a múlt vizsgálatára sarkallják. A historikust azonban köti a tények vétója – ahogyan ezt Reinhart Koselleck német történész megfogalmazta. Ezzel a kifejezéssel arra utalt, hogy az interpretációk száma nem végtelen, a források megszabják, hogy mi az, amit biztosan nem mondhatunk. Így például nem mondhatjuk, hogy Horthy Miklós vagy a szlovák kormány nem akart belépni a II. világháborúba, de a németek erre kényszerítették, mert az ezzel kapcsolatos források teljesen egyértelműen ennek ellenkezőjét mutatják. Orbán Viktor mégis a tényektől egyáltalán nem zavartatva magát, a legutóbbi szlovák-magyar miniszterelnöki találkozón erről beszélt.
Történelmi tények a Nemzeti Együttműködés rendszerében
Az, hogy tények általi kötöttségek a NER számára nem léteznek, Magyar Levente előadásából is kiderült. Számára a magyar történelem ugyanis szintén nem a múlt tényeiről, hanem a NER aktuális propagandájának alátámasztásáról szól. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a gondolatmenete, hogy „a törököket sikerült kiűzni, de ezután egyből nyugatról szálltak meg minket” – hozzátéve azt is, hogy a Habsburg-uralom alatt germanizálni [sic!] próbálták az országot és annak lakosságát. Értem én hogy a digitális polgári körök szintjén így hangzik a NER propaganda, de eddig azt hittem, hogy az ilyen fogalmazást egy felelős magyar politikus átengedi a NER emésztőrendszerének végén elhelyezkedő szervezeteknek.
Bármennyire is tetszetős egyeseknek ez a narratíva, utalnom kell arra, hogy Magyarországot nyugatról 1526 és 1715 között nem szállták meg. A végvári harcok terheinek jelentős részét a magyar katonaság viselte, a mindenkori Habsburg-király a magyar államiságot fenntartva uralkodott – de éppenséggel jóval több pénzt költött el itt, mint amennyit Magyarországról beszedett. Békeidőben semmilyen „megszálló” katonaságot nem kellett állomásoztatnia Magyarországon. A Habsburg-uralkodók nem akarták „germanizálni” az országot, már csak azért sem, mert a Habsburgok magukat soha nem „németnek” tekintették, hanem nemzeti eszmék felett álltak.
Az ugyan igaz, hogy igen nagy létszámban telepítettek Magyarországra német lakosokat, de ennek alapvető oka az volt, hogy életformájuk és gazdálkodási szokásaik miatt tőlük lehetett várni a legtöbb befizetett adót. Az ország török uralom alól felszabadult része szinte teljesen üres volt, magyar telepesek nem álltak rendelkezésre, emiatt kellett németeket telepíteni Magyarországra. A „germanizálás” annyira jól sikerült, hogy hiába volt 1910-ben az akkori országterületen mintegy kétmillió személynek német családneve, közülük kevesebb mint egymillió vallotta magát német anyanyelvűnek, de ennél is kevesebb vallotta magát német nemzetiségűnek. Valójában a XIX-XX. században Magyarország a németek legnagyobb temetőjének bizonyult, amit minden statisztikai adat igazol. Például az, hogy a trianoni területen 1920-1941 között a magát német nemzetiségűnek valló lakosság száma 30 százalékkal csökkent. Ez a folyamat ráadásul a városokban már a XIX. század közepén elindult.
Mindez azonban Magyar Leventét és társait semennyire sem zavarja. Nihilista szemléletükben nincsenek tények, hanem csak narratívák, és a győzelem azé, aki saját verzióját hangosabban tudja előadni. Így gondolta ezt a magyar politikai elit is sok alkalommal. 1920-ban és 1945-ben aztán találkoztak a realitással. Jó lenne megspórolni egy újabb ilyen kataklizmát.
