Néztem a telefonomon, hogy 30 millió forintot buktunk a fesztivállal, közben meg jöttek oda gratulálni

Szinte csak kérdés maradt bennem a Fesztiválország vetítése után. Miért hagyja a levegőben a film a legérdekesebb témákat a fesztiválokról? Miért hasonlít egy idő után az egész egy felsorolásszerű katalógusra, amin az Ozora fesztivál például csak kis röhögcsélést kap néhány megszólalótól a szervezők megszólaltatása nélkül. A fesztiválszervezők olykor megrendítő történetei mellé miért kellett megérkeznie egy ponton egy influenszer szereplőnek, és miért kell megtudnom, hogyan csapolják az egyik szponzor sörét?

Az nem kérdés, hogy a magyar fesztiválkultúra elmúlt évtizedeinek kijárna egy film, és látszólag Csizmadia Attila rendezése, a Fesztiválország arra vállalkozik, hogy ezt a rendszerváltás óta zajló történetet közérthető formában feldolgozza, de valójában nagyon keveset tudunk meg ebben a másfél órában a témáról. A film eltáncol a kényes kérdések elől, a szponzorok szerepeltetésével, a csapongó szerkesztéssel sajnos inkább egy hosszú, valójában csak marketingfunkciót betöltő fesztiválos aftermovie-ra hasonlít.

Az időzítés miatt ebből a témából akár fontos kordokumentumot is lehetett volna készíteni, hiszen ahogy azt több megszólaló is felemlegeti a film végéhez közeledve, egy korszak ezekben az években véget ért az iparágban, és most jön egy új időszak, amikor átalakul, milyen fesztiválok és könnyűzenei események maradnak fenn. A Balaton Sound, a Volt, a Bánkitó megszűnése és a Kolorádó költözése miatt azt feltételeztem, hogy ez a téma szóba kerül a filmben, de a fesztiválválság feldobott és a levegőben hagyott lábjegyzet csak a film végén. Sem a Sound és a Volt szervezői, Fülöp Zoltán és Lobenwein Norbert, sem Schönberger Ádám a Bánkitótól nem beszél arról a filmben, miért hozták meg azt a nehéz döntést, hogy elengedik az éveken át szervezett rendezvényeiket, amire többen is a gyerekükként hivatkoznak a filmben.

Lehet erre azt mondani, hogy ennek a filmnek nem a jelenkori válság a fő témája, de akkor meg azt vártam volna, hogy a mából visszatekintve kiderül valami a hőskorszak hátteréről, vagy arról, hogyan lett a nyári, még kevés tapasztalattal összerakott, félamatőr eseményekből konkrét iparág itthon. A Fesztiválország ebből a szempontból ígéretesen indul, Gerendai Károly például arról beszél a film elején, hogy a rendszerváltás után mintha magukra hagyták volna a fiatalokat, ezért nyári tábor helyett szervezték meg az első Diákszigetet. Akkor viszont már látszik, hogy a kibeszéletlen ügyekről nem lesz szó a filmben, amikor Müller Péter Sziámi és Gerendai is elmondja, hogy az első években folyamatosan adósságokat halmoztak fel a Szigettel, de az már nem derül ki, hogy ebből hogyan másztak ki, egyáltalán hogyan lett ez egy jövedelmező vállalkozás, amit aztán egyre több szervező próbált lekoppintani vagy a saját képére formálni.

Jellemző az is, hogy a Művészetek Völgye tulajdonosváltása, modernizációja körüli konfliktus is kibeszéletlen marad, a korábbi szervező, Márta István annyit mond csak, hogy már nem részese a fesztiválnak, csak elnéz egy-két helyszínre. Arról, hogy ez miért van így, mi áll ennek a mondatnak a hátterében, nézőként az égvilágon semmit sem tudunk meg, miközben a film valószínűleg olyanoknak szólna, akik nem ismernek minden ilyen epizódot a magyar fesztiváltörténelemből.

A kezdeti időszak, főleg a Sziget és a Volt első éveinek bemutatása szerencsére legalább szórakoztató, továbbra is megunhatatlan például az a felvétel, amikor Tarlós István, akkori óbudai polgármester a Szigeten Gerendai mellett arról telefonál valakivel, hogy még a plébániától is hívták éjjel a zaj miatt. Szintén remek az a rész, amikor a politika és a Sziget kapcsolatát taglaló részben Torgyán Józsefet láthatjuk archív felvételen, ahogy a fiataloknak medencét ígér a Hajógyárira. A lelkesedésből csinált első fesztiválok bemutatását így elviszik a régi sztorik, például az, amikor Gerendai arról beszél, hogy miért és mennyiért lehetett 1997-ben idecsábítani a vadkeletre David Bowie-t, de a film második felében már egyre több a bosszantó aránytévesztés.

Értem, hogy ez a film szponzoroknak köszönhetően készült el, nincs benne Nemzeti Filmintézettől kapott támogatás, de azt már nem értem, hogy miért kell emiatt nézőként azzal szembesülnöm, hogy teljesen random módon, néha kontextus nélkül szólalnak meg emberek ezektől a szponzoroktól. Nem hiszem, hogy ez a megoldás bárkinek jó vagy komfortos, teljesen kizökkentenek a filmből az olyan jelenetek, amikor egy sörcsapoló beszél a tökéletes csapolásról, vagy amikor az egyik támogató saját rendezvénysorozata kap hosszú perceket, miközben a Campusról vagy a Kolorádóról egyetlen szó sem esik a filmben, az Ozoránál meg a már említett módon megmaradnak a megszólalók a sztereotípiák szintjén.

A készítők egy ponton azt is megmutatnák, hogyan milyen áldozatokkal jár egy fesztiválszervező életvitele, milyen tragédiák vezethetnek el valakit az életmódváltás felé, de ezeket a sztorikat zárójelbe teszi, amikor egy-egy ilyen érzelmes történetre érkezik egy-egy szponzorkép, vagy amikor ebből a hangulatból a film átvált arra, hogy mit tapasztalt első fesztiválozóként a tetkómodell-influenszer Virgínia a Szigeten, vagy mit gondol a fesztiválokról Ördög Nóra és Nánási Pál.

Eleve elég sietős néha a Fesztiválország második felének tempója, néha mintha a készítők is csak arra törekednének, hogy gyorsan letudjanak még egy fesztivált, mutassanak belőle egy-két képet, a szervező megszólalhasson és mehessünk is tovább. Pedig lehetne több élet, és konfliktus ebben a filmben, a megkérdezett zenészek például egy csomó sztereotípiát felsorolnak mondjuk a Jazzpiknikről, az Ozoráról vagy a Művészetek Völgyéről, de ezekre alig reagálnak a filmben a konkrét fesztiválok szervezői.

A jó sztorik, mondatok sincsenek kibontva a filmben: a Jazzpiknik egyik alapítója, Homola Szabolcs például elmeséli, hogy az egyik évben épp azt nézte a telefonján, hogy 30 millió forintot buktak a rendezvénnyel, és mennyire fura volt, hogy közben meg jöttek oda hozzá a csillogó szemű emberek gratulálni. Egy ilyen sztoriban sűrítve ott van a fesztiválszervezés minden nyűge és bája, de a film készítőit már nem érdekelte a sztori folytatása, mert nem tudjuk meg, ilyen helyzetben miért dönt valaki mégis a folytatás mellett, miért éri meg ilyen rizikós eseményt csinálni évről évre.

A Fesztiválországnak így olyan pr-film hangulata van, amiben minden megszólaló előre szólt, milyen kényes témáról nem akar semmit sem viszontlátni a filmben, miről nem beszél, ellenben minden egyes szponzorkérés belekerült a végső verzióba. Így viszont pont a lényeg veszett el a filmből. Elvileg a Fesztiválország missziója szerint a fesztiválokon keresztül mutatta volna meg a magyarok szabadságvágyát, ehhez képest ez a film azt mutatja meg, hogy ilyen keretek között nem születhet szabad alkotás egy amúgy izgalmas témáról.

A Fesztiválország szeptember 18-tól látható a mozikban.