Orbán Viktor kedvenc fagyija a puncs – derült ki a miniszterelnök tusnádfürdői beszéde után szombaton, amikor Orbán nézői kérdésekre válaszolt. Azt mondta, azért a puncsot szereti, mert ő már abban a korban van, „amikor az ember romantikázik, és visszavágyik a régi ízekre”. Ezzel jól össze is foglalta az idei tusványosi programadó beszédét, az is olyan volt, mint egy nagy gombóc puncsfagyi: néhányan szeretik, néhányan nem, de olyan nagyon senkit sem kavar fel. Ott kuksol rózsaszínen és hidegen a fagyiskocsiban, mindenki megszokta már, hogy ott van, nem zavar senkit, nincs benne semmi kockázat.
Ahogy ebben a beszédben sem volt, pedig jócskán van hagyománya annak, hogy tusnádfürdői programadó beszédeiben kockázatot vállal a miniszterelnök. Itt jelentette be, hogy illiberális demokráciát épít, itt kevertfajúzott, tavaly pedig nagyszabású fejtegetésbe kezdett az oroszokról és a háborúról, ami szerinte a mi piros pirulánk volt. Tavaly óta nagyon kifakult az a piros pirula, így jutottunk el idénre a puncsig.
A beszéd elején igyekezett megnyugtatni a legújabb közvélemény-kutatási adatoktól talán megrettenő szavazótáborát: azt mondta, belső méréseik szerint ha most vasárnap lennének a választások, akkor 80 egyéni választókerületben nyernének, és többségük lenne a parlamentben, de 2022-ben 87 választókerületben nyertek, jó lenne most sem alább adni. Megemlítette a Kneecap nevű ír raptrió kitiltását Magyarországról (bár ő rockbandának nevezte őket), reagált Majka kivégzős performanszára (a show-biznisz elfajult, mindenki pénzből él, de a pénz ennyire azért nem fontos), és bejelentette a Digitális Polgári Körök létrehozását azoknak, akik nem a Harcosok Klubjába való digitális harcosok, hanem inkább csak építeni akarnak.
Korábbi önmagához képest tényleg egy puncsízű szeretetgombócként reagált az aktualitásokra, semmi miszlikbe aprítás. A Digitális Polgári Körökkel ugyanakkor külön üzent is a választóinak: a Fidesz az utóbbi hetekben tudatosan építi a képet, hogy a Tisza Párt csak egy „digitális”, „virtuális” politikai erő, amilyen gyorsan erősödött, olyan gyorsan gyengülhet is, és úgy kell fellépni vele szemben, hogy erősítik a Fidesz jelenlétét a digitális térben. Ha ez tényleg így lenne, akkor az a Fidesznek lenne a legjobb, hiszen ez azt jelenti, hogy semmin nem kell változtatniuk, csak még néhány milliárdot elégetni az online kommunikációra.
Eközben viszont éppen Orbán új visszafogottsága jelzi, hogy valójában nagyon is igyekeznek változtatni és mutatni: ők nem agresszívak, hanem csak velük szemben azok az ellenfeleik, a Kneecap, az őket meghívó Sziget szervezői, Majka, a Fidesz szavazóit agyhalottazó Azahriah és legfőképp a tiszások. Orbán kifejezetten említette is az online térben szerinte tapasztalható „tiszás agressziót”.
A miniszterelnök ezután kezdett bele a szokásos világértelmezésbe, de korábbi beszédeihez képest nem mondott sok újat. Érezzük a háború előszelét, káosz uralkodik a világban, nagy átalakulások előtt állunk, migráció, blokkosodás, kínaiak, oroszok, amerikaiak, ukránok és persze: Brüsszel.
Ebben a nehéz helyzetben a magyaroktól stratégiai nyugalomra van szükség, béke, ki kell maradni a háborúból, haderőfejlesztés, önellátás, humánerőforrás-fölény, egyensúly a nyugati és a keleti szövetségi rendszerek között, csak a szokásos. Puncs.
Orbán nem adta fel azt sem, hogy érthetőbbé tegye az orosz álláspontot az orosz–ukrán háborúban. A tavalyi beszédében is megkísérelte elmaszatolni, hol is az igazság, akkor azt mondta, mindkét harcoló félnek „van tehát valamilyen igazsága, vélt vagy valós”. Tavaly is leírtuk: morális és nemzetközi jogi értelemben az ukránok igazsága valós, az oroszoké pedig a legjobb indulattal is csak vélt.
Idén Orbán mintha csak erre akart volna válaszolni, nyilvánvalóvá tette, hogy nem morális vagy nemzetközi jogi szempontból kell vizsgálni szerinte a helyzetet. „Az orosz–ukrán konfliktust a nyugati politika a demokrácia–autoriter rendszerek tengelyén írja le. Nem tudom, hogy ezt el is hiszik-e, vagy csak mondják, de az biztos, hogy a valósághoz nincs semmi köze, vagy ha van is köze, ebben az ügyben, háború ügyében egyáltalán nem releváns” – mondta a miniszterelnök.
Szerinte ugyanis minden a Nyugat és Oroszország közötti erőegyensúlyról szól, amire a felek egzisztenciális kérdésként tekintenek, azaz amikor a nyugati szövetségi rendszer „Ukrajnát nyugathoz akarta vonzani, vagy legyünk megengedőbbek, elfogadta Ukrajnának ezt a törekvését”, akkor nem számolt azzal, hogy Oroszország ezt egzisztenciális fenyegetésként éli meg, és támadni fog. Emellett Orbán szerint „csak az amatőrök gondolják”, hogy természetes dolog, ha egy ország ahhoz a szövetségi rendszerhez csatlakozik, amelyikhez csak akar.
Orbán itt megint az erő jogán menti fel Oroszországot a háború megindításának felelőssége alól, és ezzel ugyanazt a gondolati szaltót veti, amit Orbán Balázs is a magyar nagystratégiát megalapozó könyvében, azaz hogy más elvárásokat támasztanak a keleti nagyhatalmakkal szemben, mint a nyugati szövetségi rendszerrel szemben. Utóbbitól elvárják, hogy igazságosan, a morál alapján álljon, előbbieknél viszont szerintük teljesen természetes, hogy nem ilyen alapon politizálnak.
A miniszterelnök az EU vezetőinek rossz helyzetfelismeréséről beszélt a legtöbbet. Szerinte az EU kapcsolata az amerikaiakkal és a kínaiakkal is megromlott, a mesterséges intelligencia fejlesztésében az EU semmit nem ér, az EU felvállalta a „progresszív és woke ideológia” támogatását, és eldöntötte, hogy háborúzni fog Oroszországgal Ukrajnában, és hogy ezt a háborút meg akarja nyerni. Orbán szerint ez a fő ellentét, a magyarok ugyanis nem akarnak háborúba menni, ezért akar az EU kormányváltást Magyarországon.
Orbán azt mondta, tudna beszélni arról is, hogy a magyarok mit tehetnek ez elleni, de ezt inkább „zárójelbe tette”, és helyette rátért a magyar nagystratégiára, amiről tavalyi tusványosi előadásában beszélt először. A lényeg: 1920-ban legyőztek bennünket, azaz szentesítették a világháborús vereségünket, és az ellenségeink döntöttek rólunk. „Úgy döntöttek, hogy Magyarország kicsi lesz és szegény.” A nagystratégia lényege pedig az, hogy ezt megváltoztassuk, azaz Magyarország legyen nagy és gazdag. Ezután Orbán pontosított: a nagyságot inkább átvitt értelemben használta, nem területi értelemben.
A nagystratégiával kapcsolatban hat fontos kérdést tett fel:
- Honnan lesz ember?
- Honnan lesz nyersanyag, energia?
- Honnan lesz tőke?
- Honnan lesz tudás?
- Hogyan fogjuk megvédelni magunkat?
- Hogyan érjük el, hogy ne tudjanak kihagyni bennünket a nemzetközi döntésekből?
Aztán ezek közül csak az elsőről beszélt, annyit, hogy nem migrációból lesz ember, hanem a családpolitikai sikerekből. Szerinte nem szabad hinni a családpolitikával kapcsolatos „EU-s statisztikáknak”, miszerint nem is Magyarország költi a legtöbb pénzt családpolitikára, mert igenis Magyarország költi. Igaz, a legújabb statisztikák nem azt kérdőjelezik meg, hogy valóban sokat költ-e az állam családpolitikai intézkedésekre, hanem hogy tényleg van-e az egésznek eredménye.
A migrációra rátérve Nyugat-Európa lejtmenetéről kezdett beszélni, szerinte ugyanis a nyugati államok nem tudták megvédeni magukat a migrációtól. Statisztikákat sorolt a migrációs hátterű fiatalok arányáról az egyes országokban, és megjegyezte azt is, hogy a bécsi egyetemeken több muszlim diák van, mint amennyi keresztény. Szerinte ez a folyamat már visszafordíthatatlan, sőt Orbán úgy gondolja, 10 év múlva a magyar miniszterelnöknek már a nyugati határokat is védenie kell majd a migrációtól.
Aztán a nyugat-európai jobboldal egyik kedvenc szimbólumát hozta szóba, a 732-es poitiers-i csatát, ahol Martell Károly frank hadai legyőzték a mórokat. „Krisztus után 732-ben Poitiers-nél volt az utolsó olyan, nemzetek létét eldöntő konfliktus, mondjuk úgy, hogy a francia–német tengelyen és az attól északra eső területen, a spanyolokat meg a délolaszokat most hagyjuk ki, ahol a nemzetként való megmaradás összekapcsolódott a kereszténységgel. Ez 1300 évvel ezelőtt volt. 1300 éve nincs a nyugati világnak olyan élménye, hogy a kereszténység megőrzése és a nemzetként való megmaradás az összekapcsolódik” – fejtegette a miniszterelnök, a történészi konszenzushoz képest erősen túlbecsülve ezzel a csata jelentőségét.
Egyrészt ugye 732-ben egyáltalán nem léteztek még a mai értelemben vett „nemzetek”, másrészt pedig az arab seregek nem tartósan hódítani, hanem fosztogatni jöttek a Pireneusokon túlra (ahogyan két évszázaddal később a magyarok is Nyugat-Európába). Erejüket mutatja, hogy 721-ben Nagy Odo, Akvitánia hercege még egyedül vissza tudta verni őket. 732-ben éppen Nagy Odo fogadta hűbérurának Martell Károlyt a majordomus segítségéért cserébe. Milyen „nemzetről” beszélünk itt, a megosztott Frank Birodalom nyugati határain 732-ben? Megmondom: semmilyenről.
De ez mindegy, ha Orbán el is felejtette a történelmet, szerinte a mai nyugati vezetők meg azt felejtették el, hogy „ha elveszítik a kereszténységet, elveszítik a nemzetet”. A miniszterelnök szerint a kereszténység és politika összefüggésében három stációt kell megkülönböztetni. Az elsőben az európai nemzetek többsége élő hittel rendelkezett, ezt szorította vissza a szekularizáció – ami egyébként a modern nemzetállamok megjelenésével egyidejű és részben átfedő folyamat, de ez is mindegy, nem a történelemtudásuk miatt tartják az országok a miniszterelnököket. A második stációban az élő hit zsugorodik, de az ebből kinőtt keresztény kultúra koordinátarendszere marad. A harmadik stáció pedig a zéró kereszténység korszaka, ami Orbán szerint az azonos neműek házasságának elismerésével jön el, ez a „kultúrafeladási pillanat”.
Orbán ezt sem gondolta túl, olyan államokat taszított ezzel a „zéró kereszténység” stációjába, mint Brazília (a lakosság 72 százaléka keresztény), Görögország (a lakosság 90 százaléka keresztény) vagy Mexikó (szintén 90 százalék).
Kérdésekre válaszolva a puncs mellett beszélt még a többsebességes Európai Unióról is, szerinte ugyanis az EU csak „koncentrikus körökben” élhet túl, ahol mindenki az együttműködésnek azt a fokát választja, ami neki megfelel, ugyanis nem lehet olyan megoldást találni, amelyik minden tagállamnak ugyanannyira jó.
Orbán tehát igyekezett magához képest a lehető legkevésbé megosztó beszédet mondani, nem vállalt kockázatot, számára kedves témákat hozott szóba. Cserébe viszont szinte egyáltalán nem ismertette a bizonyos nagystratégiából következő konkrét javaslatait, azaz nem arról beszélt, hogy szerinte nekünk pontosan mit kellene csinálnunk, hanem hogy szerinte mások miért hülyék. A többi témában pedig marad a puncsfagyi.
