Már zajlik a magyar választási kampányt befolyásoló külföldi beavatkozás, csak épp nem abból az irányból, amelyet a kormányzati propaganda jelez. Donald Trump és Vlagyimir Putyin is nyíltan bejelentette, hogy Orbán hatalmon maradását támogatja. Míg azonban az erre irányuló amerikai törekvések eddig láthatóan nem elsődleges fontosságúak Trump számára, addig az orosz beavatkozások egészen konkrét intézkedésekben nyilvánulnak meg. A Political Capital elemzése.
„Demokratikus kormányzati rendszerben, versengő politikai erőkből létrejövő kormányzati rendszerben eddig erre a kérdésre nem találták meg a választ” – mondta Orbán Viktor a migrációval kapcsolatban október 19-én, a Harcosok Klubjának második, Zánkán tartott edzőtáborában. A miniszterelnök szerint a demokratikus rendszerek a gazdasági válsággal és a háborúval sem tudnak mit kezdeni, Magyarországon viszont az általa létrehozott kormányzati rendszer képes választ adni ezekre a kihívásokra.
Eltekintve most attól, hogy a magyar kormány valóban tudott-e választ adni a felsoroltak közül bármelyik válságra, Orbán kijelentésében az a legérdekesebb, hogy ilyen nyíltan először állította szembe a saját rendszerét a demokráciákkal. 2014 óta többször is beszélt már arról, hogy elutasítja a liberális demokráciát, illetve „illiberális államot” épít, de azt eddig indirekt módon sem ismerte el, hogy az ő rendszere ne volna demokratikus. Igaz, ezt a kijelentést nem is a nyilvánosságnak szánta.
Fogalmi kitérő
A liberális, illetve az illiberális demokrácia fogalma nem valamiféle ideológiai tartalom érvényesülését vagy hiányát jelenti (pl. menekültügyi-, LMBTQ- vagy más kisebbségi jogok), hanem a végrehajtó hatalom korlátozását vagy a hatalmi korlátok hiányát. Az illiberális rendszerek lényege, hogy fékek és ellensúlyok egyáltalán nem, vagy csak minimálisan korlátozzák a hatalmat, az uralkodó erő így (szinte) bármit megtehet, nem ellenőrizhető, nem elszámoltatható, és a választások során sem érvényesül az esélyegyenlőség elve. Az orbáni kommunikáció az elmúlt években következetesen próbálta mindezt elfedni azzal, hogy az illiberális jelzőt pusztán eszmei értelemben, a liberális ideológia ellenpontjaként használta. Úgy tűnik, a zánkai beszéd ennek a gyakorlatnak véget vetett.
Ebben a megközelítésben – ahogy korábbi elemzésünkben is írtuk – a 2026-os országgyűlési választásnak Magyarországon túlmutató tétje is lesz. A hasonló berendezkedésű országok vezetői ugyanis árgus szemekkel figyelik majd, hogy az Európai Unión belül illiberális rendszert kiépíteni képes Orbán hatalmon tud-e maradni. Sőt valószínűleg nemcsak figyelik, hanem lehetőségeik szerint segítik is Orbán választási győzelmét.
Mivel az orbánizmus mintaadóvá, az illiberalizmus egyik zászlóvivőjévé vált a világpolitikában, a jövő évi választás még az olyan nagyhatalmi vezetők számára is téttel bír, mint Donald Trump vagy Vlagyimir Putyin. Anne Applebaum könyvet, a Political Capital tanulmányt írt arról, hogy az autokráciák együtt dolgoznak azért, hogy hatalmon maradjanak, és együtt népszerűsítsék rendszerüket, Orbán pedig „az autokraták internacionáléjának” egyik kulcsembere.
Trump ennek megfelelően az izraeli–palesztin béketervről szóló egyiptomi békekonferencián hosszan méltatta Orbánt. „Viktor, fantasztikus vagy, oké? Tudom, hogy sokan nem értenek velem egyet, de csak én számítok. Fantasztikus vagy. Remek vezető. A legutóbbi választásakor támogattam, és 28 ponttal nyert. Szóval a következőn még jobban szerepelsz majd, […] 100 százalékban mögötted állunk” – mondta az amerikai elnök, és ezzel nyíltan letette a garast a jelenlegi magyar miniszterelnök mellett. (Hogy milyen számítás szerint nyert a Fidesz 28 ponttal, máig nem derült ki.)
Putyin még ennél is erőteljesebben kiállt Orbán mellett a Valdaj klub idei rendezvényén. Szerinte ugyanis a magyarok többsége magyar akar maradni, és támogatni fogja Orbánt, majd hozzátette: ha nem akarnak magyarok maradni, akkor támogassák Ursula von der Leyent, de akkor Ursula von der Leyenek lesznek.
Ezzel az üzenettel igencsak egybecseng Orbán idei kötcsei beszéde. „Lehet választani az európai útvonalat, de nehogy azt higgyék, hogy az önálló választás marad, mert ha azt egyszer választjuk, onnan többet lejönni nem tudunk. […] A másik lehetőség, hogy kitartunk a saját, magyar programunk és modellünk mellett, ezt javasolja, ajánlja a Fidesz meg a KDNP. Ez munkaalapú állam, közös piac, de nemzeti gazdaságpolitika, kimaradás a háborúból, kimaradni a közös adósságból, Ukrajnának tagság nem, csak stratégiai partnerség, nemzeti energiapolitika, a migráció elutasítása, nincs vegyes társadalom, van viszont gyermekvédelem, újraszervezzük a V4-et, és speciális kapcsolatokat ápolunk az USA-val, Kínával és Oroszországgal. Vagyis ezt úgy összegezhetem, hogy béke, közös piac, saját gazdaságpolitika, saját pénz, függetlenség. Ez a 2026-os választás politikai szerkezete” – jelentette ki ebben a miniszterelnök.
A szuverenitására máskor oly büszke magyar miniszterelnök, kormány és az úgynevezett Szuverenitásvédelmi Hivatal azonban valamiért nem tartja a magyar választásba való beavatkozásnak az orosz és az amerikai elnök teljesen egyértelmű Orbán melletti állásfoglalását, szemben Ursula von der Leyen bizottsági elnök bármely nyilatkozatával, amelyekben egyébként az uniós intézményekre jellemző módon kifejezetten tartózkodik attól, hogy beleszóljon a tagállamok belügyeibe.
Ráadásul amerikai és orosz részről sem pusztán nyilatkozatokról van szó. Mindkét nagyhatalom használ erősebb eszközöket is a magyar választás befolyásolására, bár ebben igen nagy különbség van az amerikai és az orosz vezetés eddigi lépései között.
A Trump–Orbán barátság korlátai
A Fidesz és az amerikai Republikánus Párt mára uralkodóvá vált trumpista szárnya között régóta van nyílt együttműködés például kampányok, közvélemény-kutatások vagy a közös eszmék nemzetközi terjesztése (például Conservative Political Action Conference – CPAC) terén. Ez a globalizált politikai környezetben természetes, de ha más viszonylatban történik ilyen – például ha egy ellenzéki párt mellett kampányol a saját európai pártcsaládja, vagy ha egy civil szervezet, sajtóorgánum külföldi pályázatot nyer –, a kormánypártok részéről menetrendszerűen érkeznek a „külföldi ügynöközős” vádak.
Az amerikai–magyar viszony mégsem tekinthető kiszámíthatónak. Hiába úszott felhőtlen boldogságban az Orbán-kormány Trump megválasztásakor, Ukrajnában nem tört ki egy nap alatt a béke, nem lett nálunk „békeköltségvetés”, nem érkeztek Magyarországra jelentős amerikai beruházások, egyelőre a budapesti békecsúcs sem jött össze. Valójában az amerikai adminisztrációnak a vízummentesség újbóli bevezetésén és a kettős adóztatás elkerüléséről szóló egyezmény visszaállításának ígéretén túl nem volt olyan konkrét lépése, amely Magyarország érdekét szolgálta volna (Rogán Antal levétele a szankciós listáról sem sorolható ebbe a kategóriába). Orbán örülhet viszont annak, hogy a rendszerével szembeni nyilvános amerikai kritikák elnémultak, és hogy az amerikai elnök lépten-nyomon dicséretekkel halmozza el.
Ám a Trump és Orbán közötti jó személyes viszony ellenére is élnek még az amerikai diplomácia azon „hagyományos” prioritásai, amelyek szembemennek a magyar kormány politikájával és pártpolitikai érdekével. Tökéletes, baráti modorban és széles mosolyok között, de az új amerikai adminisztráció is világossá tette, hogy Magyarországnak hinnie kell a Nyugatban, le kell válnia az orosz energiáról, meg kell emelnie a védelmi kiadásait, egyensúlyba kell hoznia az amerikai exportot és importot, korlátoznia kell a Kínával való együttműködést, és bár nem „mikromenedzselik” szövetségeseik belpolitikáját, nem engedik az ellenzéki hangok (teljes?) elnyomását – ezt jelezte az is, hogy nem voltak hajlandók kiadni László András USAID-ügyi kormánybiztosnak a megszűnt ügynökség magyar partnereire vonatkozó adatokat.
Kérdéses tehát, hogy e ballasztok ellenére, illetve Trump hektikus politikájának és üzletember mentalitásának ismeretében miként válthatja politikai vagy gazdasági aprópénzre Orbán Viktor személyes jó kapcsolatát Trumppal a jövő évi választáson. A bizonytalanságot jól szemlélteti az orosz olajra kivetett amerikai szankciók ügye is. „Kért mentességet. Nem adtunk neki, de kért. Viktor a barátom” – mondta Trump legutóbb, amikor egy újságíró arról kérdezte, mi a válasza arra, hogy a magyar miniszterelnök mentességet kér az orosz olajra vonatkozó amerikai szankciók alól.
Ez gyors egymásutánban már a második olyan lépés volt, amellyel az amerikai elnök kellemetlen helyzetbe hozta barátját. Először a budapesti békecsúcsot mondta le, majd pedig már a hivatalos amerikai látogatása előtt elutasította a magyar kormányfőt, aki épp azért utazik Washingtonba, hogy mentességet kérjen.
Trump esetében persze soha nem lehet tudni, hogy tartja-e magát a kimondott szóhoz, így a pénteki találkozó során Orbán akár meg is győzheti őt, de addig idehaza inkább magyarázkodnia kell. Ha pedig Trump esetleg mégis mentességet ad, a kérdés újra az lesz, hogy a döntéséhez meddig tartja magát – és hogy milyen árat fizetünk érte cserébe. Ez utóbbi adott esetben fokmérője lehet annak is, mit ér meg a kormánynak az orosz (energia)kapcsolat.
Nem vitás tehát, hogy az amerikai elnök segíteni akarja Orbánt, de az sem, hogy ennél sokkal fontosabb politikai prioritásai vannak, amelyek felülírhatják baráti szándékait. Azt tehát gyakorlatilag biztosra vehetjük, hogy a választás előtt érkeznek majd a támogató üzenetek Trumptól, J. D. Vance alelnöktől és a Trump-holdudvar más prominenseitől, de hogy ezeket gyakorlati lépésekkel is megtámogatják-e, az még kérdéses.
Putyin és Orbán: túl a barátságon
Az amerikai elnökhöz képest Putyin hozzáállása direktebb a magyar választáshoz, mivel számára a tét is nagyobb. Az orosz befolyásnak minimum 45 éves történelmi és máig mélyen gyökerező geopolitikai vetületei vannak Magyarországon, amelyek 2010 óta még tovább erősödtek.
A magyar kormányzati elit jóval érdekeltebb az oroszenergia-importban, mint maga az ország: a magyar importárak nem alacsonyabbak, mint a többi EU-s tagállamban, és az infrastrukturális és technológiai lehetőségek is adottak a leváláshoz. Hiányzik viszont a szándék. Ennek feltehetően van nemzetgazdasági oldala: bár csökkenő mértékben, de a Mol sokat keres az orosz és a nyugat-európai olaj árkülönbségén, aminek nagy részét elvonja az állam, hogy javítsa a költségvetés helyzetét. Feltehetően van személyes gazdasági oka is, legalábbis erre utalnak az orosz–magyar energiakereskedelmet intéző rejtélyes közvetítőcégek, amik lehetővé teszik, hogy a forgalomból akár orosz és magyar érdekcsoportok is részesülhessenek. És végezetül lehetnek politikai okai is.
Ráadásul Magyarország az EU egyik legsebezhetőbb országává vált az orosz titkosszolgálati műveletekkel szemben is. Míg az EU tagállamainak túlnyomó többsége sorra utasította ki a diplomatákat az ukrajnai háború kitörése után, Magyarországon ez nem történt meg. A „kémbank” néven ismertté vált Nemzetközi Beruházási Bankot is csak az előző amerikai adminisztráció nyomására utasították ki Budapestről, és olyan ügyek maradtak bármiféle következmény nélkül, mint a magyar Külügyminisztérium „szerverbotránya”.
Az EU-ban egyedülálló az is, hogy a Kreml-párti narratívák a kormányzaton és a kormányzati irányítású médián keresztül dominálják a közbeszédet. A magyar média kormányközeli koncentrációja a kormány Putyin-pártiságával kombinálva nagyban hozzájárul az álhírek és dezinformációk terjedéséhez. Mindez hosszú távú hatást gyakorolt a magyar lakosság külpolitikai orientációjára is, leginkább az Ukrajnával, illetve Oroszországgal kapcsolatos attitűdöket illetően.
Oroszország számára tehát fontos Magyarország, de nem önmagáért, hanem az orosz birodalmi gondolkodás átfogó céljai felől nézve. Ahogy ennek egyik talán legjobb magyar ismerője, Buda Péter biztonságpolitikai szakértő fogalmazott: a magyar kormány „a Nyugattal szembeni hibrid háború eszköze Oroszország kezében”. Az orosz vezetés ugyanis hagyományosan nem a Nyugat (benne az EU és a NATO) katonai legyőzésével, hanem annak megosztásával akarja céljait elérni.
Orbán pedig egy NATO- és EU-tagállam vezetőjeként komoly szerepet játszik abban, hogy az euroatlanti intézményrendszer gyengüljön. Az EU-t aktívan akadályozza és rombolja belülről „a bot a küllők között” szerepfelfogással, amelyet ő maga vállalt fel büszkén. A NATO-t a kölcsönös bizalom aláásásával és az orosz hírszerzés helyzetbe hozásával veszélyezteti a magyar kormány: az orosz dezinformáció terjesztése, az orosz fenyegetés alábecsülése, Ukrajna támogatásának ellenzése, az orosz hírszerzés tevékenységének lehetővé tétele NATO-területen, illetve az orosz hírszerzés és a magyar kormány között látszólag kialakult politikai együttműködés joggal ébreszthet kétségeket a szövetségesekben Magyarország szándékai és elkötelezettsége iránt.
Ezért van tétje a magyar választásnak a putyini stratégia szempontjából, és Putyin nyílt Orbán melletti kiállásán túl ezért történt az elmúlt hónapokban több olyan intézkedés orosz részről, amely egészen konkrét beavatkozásnak látszik.
- Bár az ukránok ellenségként való beállítása a magyar kormánypárt kampányában belpolitikai célokat is szolgál, egybecseng az orosz háborús retorikával. Ezt rendre meg is erősítik orosz részről, például azokban a Szergej Lavrov külügyminiszter által adott interjúkban, amelyek az utóbbi hónapokban egyre gyakoribbá váltak a kormányzati irányítású médiában.
- Augusztusban az Oroszországi Föderáció Külföldi Hírszerző Szolgálata, az SZVR azt írta egy közleményben, hogy Brüsszel le akarja váltani a magyar kormánypártot, a Tisza Pártban pedig ukrán befolyás érvényesül. Az MTI kommentár nélkül lehozta a külföldi befolyásolásra szakosodott orosz titkosszolgálat közleményét, ami jelentős szintlépés a választásba való beavatkozás terén.
- Egy orosz hamiszászlós művelet is indult, amelyben a magyar kormányközeli médiát is igyekeztek felhasználni, akár a tudtukon kívül. Eszerint orosz források azt állították, hogy Ukrajna „lezuhant orosz drónokat akar felszerelni robbanószerekkel, hogy aztán európai célpontokra irányítsa őket és ezért Oroszországot hibáztassa”. Mindezt Marija Zaharova, az orosz külügyminisztérium szóvivője is megerősítette a Pesti Srácok egy cikkére hivatkozva. Az ilyen orosz dezinformációk pedig szintén befolyásolhatják a hazai választást, főleg úgy, ha a magyar külügyminiszter közben olyan kijelentéseket tesz, miszerint „Fel kell készülni arra, hogy Ukrajnából minden eddiginél durvább provokációk fognak érkezni. A legdurvább, legsötétebb provokációk, hogy belerángassanak minket a saját háborújukba.”
Nem nehéz elképzelni, mi történne akkor, ha a fenti lépések bármelyikét valamelyik uniós intézmény vagy tagállam hajtaná végre: az Orbán-kormány erre hivatott szervei azonnal a magyar szuverenitás megsértését kérnék számon, berendelnék az adott ország nagykövetét, hazahívnák a kinti magyar nagykövetet, folyamatosan lennének az üzengetések Orbán és Szijjártó, illetve az EU-s szövetséges kormány között, készülnének a propagandatartalmak az adott ország élhetetlenségéről és veszélyességéről, akár gazdasági nyomás nehezedne az adott országból érkezett itteni cégekre.
Ám ha mindez orosz részről történik, akkor mély hallgatás tapasztalható. Talán épp arra szolgál a hangzatos szuverenitásvédelem, hogy a valódi beavatkozást elfedje, amire pedig minden bizonnyal lesz még példa jövő áprilisig, mivel az orosz vezetésnek elemi érdeke az Orbán-kormány hatalomban tartása.
