Visszaszerezhetőek az ezermilliárdok az államilag felpumpált magántőkealapoktól, szigorú vizsgálatok jönnek
A NER-es magántőkealap rosszul csengő szitokszó lett Magyarországon, természetesen nem alaptalanul. Bár az unió legtöbb országában vannak állami tőkebefektetési programok és ez a viszonylag pontosan szabályozott kollektív befektetési forma nagyjából problémamentesen működik, nálunk az Orbán-kormányok alatt féktelen kreativitással eltérítették ezt a struktúrát: a rendszer kedvezményezettjei egyrészt arra használták, hogy bizonyos folyamatokat elrejtsen a közvélemény elől, másrészt arra is, hogy az állami befektetések és a magángazdagodás keveredjen.
Miután a Tisza Párt nagyon megnyerte a választást, a gazdaságban sok minden kártyavárként kezdett összeomlani, és az egyes ágazatokról, így a tőkealapokról is ömleni kezdtek a kritikus információk az újságírók irányába. A magántőkealapok gyors átalakításának hívei szerint fontos változtatások jönnek, vizsgálatok várhatók és sokkal nagyobb transzparencia lesz a hazai magántőkealapok körül.
A szektor megmozdult
Az elmúlt napokban több fontos hír is napvilágot látott e szegmensről. Varga Mihály, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnöke a HVG-nek nyilatkozva arról beszélt, hogy a 2027 júliusától hatályba lépő, uniós szintű, új pénzmosás-megelőzési szabályok miatt a tényleges tulajdonosi nyilvántartás rendszerének koncepcionális átalakítására van szükség. Varga arra is utalt, hogy a sajtó jó közelítéssel tippelte meg eddig is, hogy melyik tőkealapnak kik a tényleges tulajdonosai. „Transzparenciára van szükség, az MNB is arra fog törekedni” – mondta.
A Transparency International (TI) Magyarország pedig egy döbbenetes adattal jelentkezett, kutatásuk szerint
minden eddigi becslésnél több, összesen 2645 milliárd forintnyi közpénz talált gazdára magántőkealapokon és egyéb típusú tőkealapokon keresztül 2026. március végéig.
A TI kiemelte, hogy a tudomására jutott információk szerint a fő haszonhúzók a Tiborcz István résztulajdonában álló Gránit Alapkezelő, a Nagy Szilárdhoz (Nagy Márton volt gazdasági miniszter testvéréhez) kötődő Trustify (amivel részletesen ebben a videóban foglalkoztunk), illetve az állammal ezer módon összefonódó 4iG-s világ voltak.
Azonnali reformot!
Több olyan szakemberrel is tudtunk beszélni, akiknek erős véleményük van arról, mit is kellene tenni a magántőkealapokkal, amely fogalom sajnos erősen összekeveredett a piacon mindennel, ami tőkebefektetés vagy állami hátterű, innovációt segítő program.
Haszonics Balázs, a Hungarian Venture Capital and Private Equity Association (HVCA) érdekvédő szervezet elnöke szerint nagyon fontos, hogy az ágazatot ne csak a rossz sztorik alapján ítéljék meg, hiszen a cégek track recordja, de az ott dolgozó személyek szakmai múltja alapján is jelentős különbségeket lehet tenni.
Ráadásul nem ugyanaz a „magántőkealap” mint jogi forma, valamint a mögötte álló befektetési gyakorlat: előbbi egy szabályozási kategória. Az elmúlt időszakban ugyanakkor megfigyelhető, hogy a jogi formát egyes esetekben más célokra is használták, ami nem feltétlenül esik egybe a klasszikus, piaci alapú befektetési tevékenységgel.
Ha nagyon röviden összefoglaljuk a különböző piaci véleményeket, az tűnik konszenzusnak, hogy természetesen kár lenne a teljes ökoszisztémát kidobni, az államok a jól működő tőkealapos országokban (Izrael, Szingapúr, Észtország, Skandinávia, de akár Lengyelország vagy Románia is lehet példa) is költenek ilyen programokra, csak nagyon nem úgy, mint a NER évei alatt Magyarországon láttuk.
Oszkó Péter, volt pénzügyminiszter, a tőzsdén jegyzett O3 Partners vezetője szerint a régióban nem is működne állami pénz nélkül az iparág, hiszen nemcsak mi, de az egész Európai Unió nagyon le van maradva az Egyesült Államokkal szemben. Ugyanakkor az valóban pikáns, hogy az EU ugyanakkora összeggel hirdette meg a Scaleup Europe Fund programját, mint amennyit Magyarország egyedül költött el ennyit a magántőkealapokon keresztül.
Ebből is látszik, hogy a hazai nagyságrend egyrészt irreális, emellett az uniós döntéshozatalok nagyon transzparensek, de az, ahogy a közpénzek sűrűsödtek az iparágban amúgy egyáltalán nem elismert szereplők felé, nem befektetési szakértelemtől, csakis politikai bizalomról szólt.
Mi az, ami világít?
Oszkó Péter szerint az nonszensz, hogy vannak száz százalékban állami pénzből működő alapok, amelyeket egy magánpiaci alapkezelő kezel. Az sem sokkal jobb, ha nagyon domináns az állam szerepe a befektetők között, és azt legfeljebb az alapkezelő kis saját forrása egészíti ki.
A nyugati mintákban, például az Európai Beruházási Bank csoportjába tartozó luxemburgi European Investment Fund (EIF) gyakorlata szerint az alap csak legfeljebb 30 százalékban ad tőkét és a többit az alapkezelőtől független magánbefektetőktől várja. Ha ettől olykor eltér, akkor valami nagyon pozitív társadalmi cél szükséges, ilyeneknél a közösségi forrás olykor felmehet 50 százalékra. De mindenképpen az a hitelesebb, ha a magánalapkezelő olyan múltbeli eredményekkel rendelkezik, amire tud független pénzt is behozni, hiszen ez azt mutatja, hogy őt mások is megbízhatónak tartják.
Ilyen kritériumok mentén lenne érdemes szétszálazni a hazai mezőnyt, a simlis szereplők sajnos rengeteg pénzt vittek el. De azt a kevés állami pénzt, ami valóban eljutott az innovatív cégekhez, nem érdemes kivenni a rendszerből, mert az tovább rontana a hazai cégvilág innovatív lehetőségein.
Haszonics Balázs szerint az ágazat komoly szereplőire amúgy az jellemző, hogy nemcsak a szűk magyar piacon, de a régióban is keresnek befektetést. Mindez fordítva is igaz, vagyis a magyar startupok is egyre inkább nemzetközi pályán indulnak. Ez természetes módon együtt jár a nemzetközi befektetők megjelenésével, valamint a finanszírozási körök méretének és minőségének növekedésével. Míg korábban a dealekben a magyar befektetők domináltak, az arány egyre inkább eltolódik a külföldiek felé.
Amit lehet vissza!
Térjünk rá részletesebben a rossz gyakorlatokra, és azok felszámolási lehetőségeire. Több forrásunk is mondta, hogy az állam által tőkealapokba pakolt 2645 milliárd forint nagyobb részét vissza kellene venni. A teljes összeg vélhetően csak a nagy állami befektetők (vagyis az MFB és az Exim) mérlegében vannak, de az még nem mind elköltött pénz.
A kettő közül az MFB a sokkal nagyobb tétel, de amit egy korábbi érában az Exim csinált, az egészen kirívó volt. A GB & Partners kezelésére bízott óriási összegeket úgy, hogy a cégnek nem volt jó reputációja, ráadásul magas alapkezelői díjat szedtek, sőt, az egész összeget azonnal lehívták, de nem csak akkor, amikor jó befektetést láttak. A piac szerint ez volt az ágazat NER-es érájának állatorvosi lova.
Mint az egyik távozó gazdaságpolitikustól hallottuk, a Nemzeti Tőkeholding a jelentős tőkevesztés miatt vizsgálatot is folytat jelenleg. Sőt, mint hallottuk, a közeljövőben nagyon sok vizsgálatra lesz szükség, mind a két nagy állami intézménynél, vagyis az Eximnél és az MFB-nél, mind a kedvezményezett alapkezelőknél.
A 2645 milliárd forintból az ágazat becslése szerint csak 2026-ban mintegy 500 milliárd forintot szórtak még ki a választás előtt.
Hallottunk olyan esetet, hogy az egyik alapkezelő a választási eredmény után konkrétan reparálta a helyzetet és visszautalt forrást. Az új erők abban bíznak, hogy az kizárt, hogy ennyi idő alatt ezek a csapatok megfelelő befektetéseket találtak volna, vagyis legalább a ki nem helyezett pénzek azonnal visszaszedhetők.
Olyan döbbenetes esetről is meséltek a forrásaink, hogy egy csókos csapat valós külső befektető nélkül kapott egy csomó pénzt az MFB-től, és az állami bank azzal a adta oda a 35 milliárd forintot, hogy a magánoldal hozzátesz még 15 milliárdot. Ám azt ők úgy tették be, hogy az MBH-tól ekkora balloon hitelt vettek fel, vagyis a kifutásig sem kamatot, sem tőkét nem, vagy legfeljebb elenyésző mértékben kell törleszteni. Ilyesmit láthattunk a Trustify egyes bizniszeinél is:
Természetesen azzal, hogy az államot új erők képviselik, az olyan struktúrák, mint amikor a 4iG-t az Óbudai Egyetem alapítványa vagy a Széchenyi Tőkealap finanszírozza, segítheti azt is, hogy az állam bizonyos részesedések felett aktívabb kontrollt gyakoroljon – hallottuk. Vagyis e forrásunk szerint egy erős állam használni is tudja majd ezt a helyzetet.
Oszkó Péter szerint ugyanakkor a jól működő struktúrákban nem az állam hoz befektetési döntéseket az innovatív cégekbe történő befektetésekről, vagyis nem az lesz a megoldás, hogy egy állami alapkezelő kezel majd befektetéseket. Nem kellenek pusztán állami pénzzel feltöltött magánkezelésű alapok, az állam inkább amolyan „alapok alapja-befektető” legyen. Az sosem jó ugyanis, ha az állam közvetlenül a céltársaságba fektet, mert egy állami tisztviselő nem kockázatot vállal, hanem csak saját kockázatot minimalizál, azt nézi, hogy neki ne legyen baja a döntéséből Olyan szereplőket kell kiválasztani, akik tudnak és mernek kockázatot vállalni.
Elszámoltatás, transzparencia
A társadalomban óriási igény van a felelősök elszámoltatására, az esetleges bűncselekmények feltárására, és ez forrásaink szerint is fontos. Azt azért el lehet mondani, hogy a magántőkealapok befektetői inkább csak a társadalom és a sajtó előtt maradtak fedettek, de valójában nem maradhattak teljesen titkosak, hiszen a letétkezelő, a Magyar Nemzeti Bank, illetve a különböző hatóságok láthatták, hogy kinek a pénze van egy-egy alapban és ki gazdagodott a befektetésekkel. Csakhogy 16 év alatt annyira bebetonozódott a Fidesz, hogy sokan már nem is tudták elképzelni, hogy változhat a hatalom, úgyhogy most nagyon ideges rohangálás, lepapírozás zajlik.
A befektetési szakma – tapasztalatunk szerint – ezért most kicsit attól is fél, hogy annyira felháborító volt a sok visszaélés a magántőkealapokkal, hogy túl széles lehet a kollektív befektetések üldözése, vagyis kiönthetjük majd a fürdővízzel a gyereket is.
Egyik szakértő forrásunk szerint a múlttal való szembenézésben az első és legfontosabb lépés az lenne, hogy haladéktalanul minden információ legyen nyilvános azokról a magántőkealapokról, ahová az állam is rakott pénzt. Ezen elképzelés szerint azonnal és kötelezően nyilvánossá kellene tenni, hogy melyik magántőkealap milyen állami forrásból mennyi tőkét kapott.
Nagyon sok esetben ugyanis az a gyanú, hogy az állam telerakta pénzzel az ilyen magántőkealapokat, de a döntések magánszereplőknél voltak, és magánkörök nemtelenül gazdagodtak.
Az eltorzított hazai programok annak fényében különösen visszataszítóak, hogy ez nem volt jellemző Lengyelországra, vagy Romániára sem, ahol a lengyel PFR fejlesztési alap, vagy a BID Romania román fejlesztési bank az európai EIF-fel együtt, annak sztenderdjei szerint vezettek le programokat. Megint érdemes a 4iG-ra és annak az állammal kötött zsíros üzleteire utalni: amikor az európai védelmi ipar éppen egy vonzó sztárszektor, akkor miért nem gyűjtött az állam maga mellé magánbefektetőket? – merül fel joggal a kérdés.
Ráadásul a befektetési szakma szerint Európa az alapok szabályozásában élenjáró. A 2004-ben megreformált befektetési alapokra vonatkozó szabályozás, az UCITS (Undertakings for Collective Investment in Transferable Securities), magyarul ÁÉKBV (Átruházható Értékpapírokkal Foglalkozó Kollektív Befektetési Vállalkozások) szabályozása, vagyis az Európai Unió keretrendszere kifejezetten jó minőségű anyag lett, ezt követték még az ázsiaiak is. Azt, hogy ezt sok Btk-s ügyre is használták, tragikus, de ahogy egyik forrásunktól hallottuk, „ha késsel rabolnak, attól még nem érdemes mindenhol betiltani a késhasználatot.”
Magyarországon ugyanakkor tényleg nagyon félrement minden, és a mostani helyzeten biztosan sokat segítene a sokkal nagyobb nyilvánosság, valamennyi magántőkealap újraszabályozása. Vagyis a befektetők teljes nyilvánossága ellen lehetnek érvek, de az egészen biztos, hogy minden alap valamennyi releváns információját azonnal közzé kellene tenni, ahová az állam tett be pénzt, de magánszereplők gazdagodtak. Oszkó Péter szerint sem indokolt a transzparencia hiánya. A magántőke-iparág nem maradhat zártkörű klub. Lehet, hogy az alapkezelők szeretnék megőrizni maguknak az információt, hogy kitől kaptak pénzt, de ez egy verseny, ha valaki jó hozamot produkál, nem mennek el tőle a befektetői, nem kell titkolnia, hogy kitől kapott forrást, vélte.
Természetesen az észszerűség és a kezelhetőség bizonyos gátakat szabhat. Ha az OTP a befektető, akkor végső haszonhúzóként nem kell több tízezer OTP-részvényest feltüntetni, de olyan szabályt lehetne hozni, mint a tőzsdén, hogy az 5 százalék feletti tulajdonosok valljanak színt. Ebben Magyarország lehetne progresszív, mert valójában más országokban sincs ekkora transzparencia, de el lehetne indulni ezen az úton
Vissza a pénzt – de mi legyen vele aztán?
Arról is érdemes lenne vitát nyitni, hogy a visszaszerzett állami tőkével mit kellene tenni. A költségvetés égető helyzete miatt mindig csalogató, hogy a visszaszerzett forrásokból a büdzsé tátongó lyukait tömje be az ország. De akár azon is el lehet gondolkodni, hogy Magyarország is létrehozhatná az akár 5-10-20 milliárd eurós kifolyatások visszaszerzése után a maga szuverén alapját.
Igaz, egy ilyen ötlet az MNB-alapítványok kínos ügye miatt sokaknál elindíthatja a vészcsengőt, de biztosan ki lehet alakítani azokat a garanciákat, hogy egy ilyen alap valóban a nemzet javát, és ne a működtetőinek a magángyarapodását szolgálja.
Persze ahhoz, hogy sok pénz összegyűljön, az is kell, hogy a haszonélvezők legyenek olyan kooperatívak, mint amikor Orbán Viktor kérése után a hazai üzleti körök a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány (KESMA) létrehozása után ingyen felajánlották a médiatermékeiket egy alapnak.
Itthon vajon lesz fogadókészség az önkéntes visszaszolgáltatásra? Egyik forrásunk szerint mindenesetre nagyon gyorsan kell lépni, különben nagyon fájdalmas lehet a reparáció. Legyen a példánk Szaúd-Arábia és Németország. A szaúdi történet ismert, a koronaherceg bedühödött a sok családi oligarchára, beterelte őket egy luxusszállodába és addig senki nem mehetett haza, amíg a vagyona egy részét fel nem ajánlotta.
Ennél demokratikusabb a kilencvenes évek Németországának a példája. A kiváló adós Németország AAA (triple A) minősítését automatikusan megkapták az állami hátterű Landesbankok is, így például a BLB (Bayerische Landesbank) és a WestLB (Westdeutsche Landesbank). Az állami bankok olcsón kaptak forrást, bátor, sokszor egyáltalán nem hozzáértő és gyakran korrupt vezetőik mindenfélébe belevágtak, többek között a subprime válság legrosszabb eszközeibe, a Forma 1-be, vagy hollywoodi filmekbe, nemzetközi bankvásárlásokba (például a magyar MKB-ba, de az osztrák Hypo Alpen-Adria is csődtömegnek bizonyult).
Az állam pórul járt, magánszemélyek gazdagodtak. Végül többeket elkaptak, a West LB csődbe is ment, míg a BLB-t iszonyatos áron megmentették. A német államnak mindenért helyt kellett állnia, de akire rá tudták bizonyítani azt, hogy nemcsak rossz döntést hozott, hanem valóban gazdagodott is a rossz döntésén, azt lecsukták.
A BLB kockázatkezelési igazgatóját, Gerhard Gribkowsky volt BLB-s bankárt például több mint nyolc év börtönbüntetésre ítélték, amiért 44 millió dollár kenőpénzt fogadott el Bernie Ecclestonetól, a Forma-1 elnökétől, utóbbi végül 100 millió dollár megfizetésével elérte, hogy ellene ne emeljenek vádat.
A hazai vizsgálatok és vagyonvisszaszerzés erősségéről, későbbi eredményeiről ma még korai beszélni, ugyanakkor azt teljesen biztosan tudjuk, hogy a magántőkealapok nagyon érdeklik az új erőket, és információink szerint az NGM távozó vezetői is azt a stratégiát választották, hogy mindenben együttműködnek, a kikért dokumentumokat pedig átadják.
