Hol a színész úr? Hol a színészünk, elment? Egy Himnuszt énekeljünk már. Kezdjen bele. Menjen fel, és kezdjen bele. (Orbán Viktor, 2014)
2010-ben járunk, két éve létezik a Vidnyánszky Attila vezetésével megalakult jobboldali színházi szervezet, a Magyar Teátrumi Társaság, de már vége a Schilling Árpád-féle Krétakörnek, egy éve Eszenyi Enikő igazgatja a Vígszínházat, de még Zsámbéki Gábor a Katona direktora, még javában Ascher Tamás tölti be a rektori posztot az Színház- és Filmművészeti Egyetemen, Fáy Miklós kritikus pedig egyedül válogatja a 10. jubileumi POSZT versenyelőadásait. Majd egy évvel kétharmados megválasztása után a Fidesz–KDNP-kormány Kerényi Imrét nevezi ki „a tudatos nemzeti közjogi gondolkodás megalapozásával és ehhez kapcsolódva a magyar kulturális értékek megőrzésével és fejlesztésével összefüggő feladatok ellátásáért felelős miniszterelnöki megbízottak”. Az egykor szebb napokat látott rendező hamarosan ki is jelöli a hat év szocialista-liberális kormányzást váltó jobboldali kultúrpolitika krédóját, amikor egy nyilvános beszédében kijelenti:
most mi jövünk.
Az egri Gárdonyi Géza Színház igazgatói posztjára pályázó Blaskó Balázs színész pedig ehhez némi esztétikai útmutatót is ad, amikor az addigi elitista-nihilista színjátszás helyett meghirdeti a remény színházát.
A két állítással nagy vonalakban leírható a magyar színház elmúlt tizenöt éve: a hatalom politikai-ideológiai alapon uralta le a színházi intézményrendszert. Pintér Béla híres bonmot-ja, mely szerint az előző kormány pénz adott a kultúrára, a mostani meg témát, nem teljesen áll meg, mert a mostani is ad pénzt. Épp a napokban hangsúlyozta a kulturális miniszter, hogy az elmúlt évtizedben 650 milliárd forintnyi kulturális fejlesztés valósult meg Magyarországon, és a kormány az uniós átlaghoz képest (nyilván GDP-arányosan) kétszer többet fordít kultúrafinanszírozásra. És a kormány valóban nagyvonalúan támogatja: a kegyeltjeit. Az egész élén pedig ott az egykori beregszászi rendezőtehetség, Vidnyánszky Attila, akinek a kezében az évek alatt olyan mértékű egyszemélyi hatalom összpontosult, ami miatt Jordán Tamás néhány éve joggal nevezte őt a „mai színházi élet pápájának”.
Cikkünkben a Nemzeti Együttműködés Rendszerének fontosabb színházi történéseit foglaltuk össze.
A kultúrharc megkezdődik: Dörner, Csurka, Eperjes
Az egykori Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP) nagygyűlésein is gyakran megforduló színész-rendező, Dörner György a szélsőjobboldali párt alapítójával, az író-dramaturg Csurka Istvánnal adott be 2011-ben pályázatot az Új Színház vezetésére. Bár a szakmai bizottság tagjai szakmailag értékelhetetlen blöffnek nevezték a pályázatot (amiben többek között a Demszky-éra alatt „bordélyházi színvonalra süllyesztett” minőségről írtak), Tarlós István főpolgármester Dörneréknek szavazott bizalmat. A Dörner-Csurka tandem kinevezését még Vidnyánszky Attila is elhibázott döntésnek nevezte, kilenc budapesti színházigazgató – köztük Eszenyi Enikő és Mácsai Pál – pedig nyílt levélben tiltakozott.
Tarlós szerint azért döntött Dörnerék pályázata mellett, mert magyar darabokat, konzervatív és hagyományos előadásmódot ígértek, a szakma nagy része viszont biztos volt abban, hogy Eperjes Károly szerzett hozzá politikai támogatást. A 2012. február 1-jei hivatalos igazgatóváltás után három nappal Csurka István meghalt, Dörner György pedig 2022-ben a harmadik ciklusát kezdte meg az azóta jellemzően Jókai-, Herczeg Ferenc- és Wass Albert-műveket repertoáron tartó színház élén. Az Új Színház ügye volt az új Orbán-kormány kultúrharcainak első látványos fejezete.
Sérelmek meg a buzilobbi
Kerényi Imre 2014-ben, az Új Színházban tartott Keresztény Színházi Fesztivál beszélgetés-sorozatában már arról beszélt, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetemen muszáj történnie valamilyen változásnak, mert a dramaturgokon „az egyik harisnya kék, a másik zöld és egy picit szivárványos mindegyik”, majd szó szerint a „buzilobbival” való harcra szólított fel. Kerényi szavai után Kulka János nyílt levelet fogalmazott meg Orbán Viktornak, amelyben az elhatárolódását kérte az elhangzottaktól, majd maga a fogalom is mélyen beépült a színházi-, és különösen később az SZFE-ről szóló vitákba.
2014-re amúgy is tökéletesen elmérgesedett a viszony a szakmai árok két oldalának befolyásos szereplői között, utoljára azonban ekkor még megtörtént az, ami ma már szinte elképzelhetetlen lenne: közönség előtt ült le egymással beszélgetni Vidnyánszky Attila és Oberfrank Pál Ascher Tamással és Schilling Árpáddal. A Katona József Színház Kultúrpolitika Veiszer Alindával című vitasorozatának egyik témája éppen a párbeszéd hiánya volt, és a feszült hangulatú esten Vidnyánszky Attila úgy fogalmazott: valóban szerencsés lenne, ha egymás fájdalmait, sérelmeit, vágyait, hitét tiszteletben tartanák – de kölcsönösen! „Mert az enyém sincs tiszteletben tartva, az én fájdalmaim nem egyenrangúak más fájdalmaival, és ez mérgezi meg a kutat”, mondta, és azt javasolta, hogy a változás érdekében egészen az alapkérdések tisztázásáig menjenek vissza. Ez persze nem történt, és nem is történhetett meg,
a NER első számú színházi emberének legendás sértettsége viszont állandó magyarázatot adott minden további térfoglalásához.
A Nemzeti
2010 egy hideg decemberi estéjén néhány tucat Jobbik-szimpatizáns a Nemzeti Színház épülete előtt követelte Alföldi Róbert igazgató menesztését, aki, ahogy egy képviselőjük fogalmazott, „nyíltan propagálja a homoszexualitást, az aberrációt”. A nemzeti érzelmű, illetve kereszténydemokrata képviselők egyrészt azt sérelmezték, hogy Alföldi Róbert helyet biztosított volna a Nemzetiben a román konzulátus egy eseményének, amit hazaárulásnak minősítettek. (Alföldi végül visszavonta a döntést.) Másrészt azt nehezményezték, hogy a nemzet színházában a meleg kisebbség társadalmi- és életproblémái jelennek meg, szerintük a szükségesnél jóval nagyobb arányban. És valóban, a Hamlet vagy a Bánk bán bemutatóit követően, valamint néhány nappal az első fideszes kétharmad megszületése után bemutatták a Nemzetiben Martin Sperr Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból című darabját, amelyben egy bajor kis falu korlátolt közösségében horgadt fel a gyűlölet egy, a saját neméhez vonzódó fiatalember ellen.
Alföldi Róbert még mindig alig két éve vezette az intézményt, amikor a kormányzati körök felől már szivárogni kezdett a név, kit látnának szívesen helyette a direktori székben. A kritikai konszenzus szerint Alföldi Nemzetijének három legjobb éve pedig csak ezután következett, köztük olyan előadásokkal, mint az Andrei Şerban rendezte Három nővér, a Mohácsi János-féle Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe vagy a 2013-ban búcsúelőadásként bemutatott Mephisto a távozó igazgató rendezésében.
2012 decemberében Balog Zoltán miniszter hivatalosan is ismertette a Nemzeti Színház vezetésére kiírt pályázat papírforma eredményét: 2013. július 1-jével a debreceni Csokonai Színház akkori igazgatója, Vidnyánszky Attila töltheti be a vezérigazgatói posztot. Alföldi öt évének utolsó hónapjai a színház világában szokatlan jeleneteket hoztak: százméteres sorokat a jegyiroda előtt, és tízperces álló tapsokat szinte minden előadás végén. Az is kiderült, hogy az érkező direktor a szokásjogtól eltérően egyetlen előadást sem ment át az új repertoárba, és már az sem számított, hogy Alföldi rajongói levelet őrzött egy lelkes, Nemzetibe járó történésztől, Schmidt Máriától.
Miután az új vezető felszenteltette a színházat, a repertoárt döntően a saját régi és új rendezéseivel töltötte fel. Az előző éra harminchét színészéből tizennyolc maradt Vidnyánszkynál, mostanra közülük öten dolgoznak még a társulatban. Az új igazgató a Nemzeti feladatának azt tartotta, hogy
„mindent megtegyen a szellemileg egészséges új nemzedék fölneveléséért, melynek múltja nem gúny tárgya, hanem ihletforrása, alkotó energiáit pedig a magyar kultúra évezredes kontextusában tudja kiteljesíteni”.
És bár Vidnyánszky Attila érezhetően a kurzuselvárásoknak is próbált megfelelni, az orosz színházi iskolán nevelkedett, a befogadó asszociációs képességére támaszkodó és a legkevésbé sem konzervatív rendező sok esetben alaposan próbára tette a Nemzeti új nézőit. A társulat távozó tagjaként Udvaros Dorottya is arról beszélt tavaly egy interjúban, hogy számos előadás a 20-25-ös minimumot sem érte el a Nemzetiben, helyette jó, ha 8-10 alkalommal játszották őket. Vidnyánszky dominanciáját a színházán belül egy másik számsor mutatja: 2023-ban a nagyszínpadon futó tizenöt előadásból tíz a saját rendezése volt, négy három külföldi rendezőé, és ment még egy mesemondó est is.
2023. november 10-e mégis egyfajta cezúra a Vidnyánszky-vezette Nemzeti Színház történetében. Az aznap esti Rómeó és Júlia-előadáson Horváth Lajos Ottó és Szász Júlia lezuhantak a díszlet három méter magasan lévő erkélyéről és mindketten olyan súlyosan megsérültek, hogy hosszú hónapokig rehabilitációra szorultak. Az eset után három nappal beadta ugyan a lemondását az előadást is rendező igazgató, a miniszter azonban ezt nem fogadta el, miközben a kormányközeli sajtót elöntötték a jobboldali intézményvezetők „Attila, maradj!”-jellegű, az ötvenes éveket idéző marasztaló nyilatkozatai. Vidnyánszky tényleg maradt: karácsony előtt néhány nappal arról tájékoztatta a nyilvánosságot, hogy a belső vizsgálat „egyszemélyi felelősséget nem tudott megállapítani”, a színház egyébként is veszélyes üzem, ezért visszavonja a felmondását.
A baleset közelgő kétéves évfordulójakor a rendőrségi nyomozás még mindig nem zárult le, és gyanúsított sincs az ügyben. A két megsérült színésznek is csak egy év méltatlan procedúra után sikerült peren kívül megállapodnia az intézménnyel a kártérítésről, mivel a vezetés Horváth Lajos Ottó felelősségét firtatta volna a balesetben. Horváth és Szász a következő évadtól távozott a színházból, mellettük pedig további hat színész hagyta el a társulatot.
Volt tanára és jó ismerője, Szinetár Miklós 2020-ban mondta azt Vidnyánszky Attiláról, hogy bár tehetséges művésznek és szeretetre méltó embernek tartja, szerinte „aki ennyi állást tölt be egyszerre, miközben nagyon sok előadást is rendez, az megkérdőjelezi, hogy betölti-e azokat a hivatalokat rendesen”.
Vidnyánszky Attila pozíciói a NER tizenöt évében: a Magyar Teátrumi Társaság elnöke (2008–); a Színházművészeti Bizottság elnöke (2010); a Nemzeti Színház vezérigazgatója (2013–); a Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM) művészeti vezetője (2014–); a Kaposvári Egyetem művészeti rektorhelyettese (2013–2020), osztályvezető tanára, a Rippl-Rónai Művészeti Kar rektori megbízottja (2020–); a Színház- és Filmművészeti Egyetem alapítványának kuratóriumi elnöke (2020–), az SZFE osztályvezető tanára (2021–); a 10. Színházi Olimpia művészeti vezetője (2023); a Nemzeti Kulturális Alap Bizottságának tagja (2024–); a Kossuth- és Széchenyi-díj Bizottság tagja (2021–).
Háttérbázisok: MMA és Teátrumi Társaság
Az 1992-ben alapított, döntően jobboldali-konzervatív művészeket tömörítő kis egyesületet, a Magyar Művészeti Akadémiát (MMA) 2012-ben az Orbán-kormány az egyik legfontosabb kulturális bázisává emelte. A Magyar Művészeti Akadémia köztestületi státuszát még az Alaptörvénybe is beleírták, amivel a testület széles körű delegálási és vétójogot kapott, holott később az Alkotmánybíróság is kimondta, hogy a művészet szabadságát biztosító semlegesség és pluralizmus követelményeinek ez nem felel meg. Az MMA fontos szerepet kapott a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) működésében, ezzel együtt a kultúrában szétosztandó forrásokról szóló döntésekben, ezért az akkor Fekete György vezette testület ellen sokan felemelték a szavukat. A színházrendező–aktivista Gulyás Márton és csapata egy performansszal is megzavarta az MMA közgyűlését, ahol Gulyás a magyar kultúra Pozsgay Imréjének nevezte Fekete Györgyöt. Az MMA azóta is kivételesen kényelmes körülmények között végzi a munkáját: tagjainak közel félmilliós életjáradékot folyósít havonta, olyan értékes ingatlanokat birtokol, mint a Pesti Vigadó vagy a Műcsarnok, évente pedig tízmilliárdos nagyságrendű összegből gazdálkodik.
Amikor a hazai színházakat tömörítő egyetlen szakmai szervezet, a Magyar Színházi Társaság ellenében Vidnyánszky Attila debreceni igazgató 2008-ban megalapította a Magyar Teátrumi Társaságot, sokan nemcsak a két szervezet szükségtelenségét hangsúlyozták, de tartottak attól is, ez hivatalosan is kettéosztja majd a szakmát, mégpedig tisztán politikai alapon. Ez nem volt túl merész jóslás, hamarosan bal- és jobboldali színházcsinálókról kezdtek beszélni a tagság alapján. Az MTT-be mostanra már kilencven intézmény tartozik, szívesen is hivatkoznak magukra az előadó-művészeti szféra legnagyobb szakmai-érdekképviseleti szervezeteként.
Az NKA előadó-művészeti kollégiumában a tagok egyharmadát az MMA, másik harmadát a minisztérium, a harmadikat pedig a szakmai szervezetek, köztük az MTT delegálja. A támogatások megítélésénél így bőven túlsúlyban vannak a kormányhoz közel álló tagok.
A tao balra el, az átláthatatlanság jobbról be
A MSZP–SZDSZ kormányzat idején, 2008-ban született meg az az előadó-művészeti törvény, amely a színházakat a profil, az előadásszám és a saját produkciók száma alapján kategóriákba sorolta. Az életre hívott VI-os kategória fedte le a teljes független előadó-művészeti szférát, az új támogatási rendszer pedig anyagilag is jelentős előrelépést jelentett a függetleneknek. A kulturális szakpolitikai döntésekbe egyre nagyobb beleszólást kapó, és a kőszínházakat az egyre szaporodó alternatívoktól féltő Vidnyánszky Attila javaslatára azonban 2010 után az igényelhető pályázati támogatást fokozatosan csökkentették, majd 2011-ben a törvényt átírták. Az új törvény gyakorlatilag megszüntette a demokratikus döntéshozatalt és a minimum támogatási keretet. Míg 2009-ben a függetlenek támogatására 1,3 milliárd forint jutott, 2012-ben ennek már csak a fele, 660 millió. A kategóriákat minősítések váltották fel: megszülettek a nemzeti minősítésű, a kiemelt és a minősítéssel nem rendelkező színházak, utóbbiba kerültek a függetlenek, a szabadtéri és a nemzetiségi színházak.
A kulturális tao-támogatás intézményét 2011-ben vezették be azzal a céllal, hogy a színházak extra támogatáshoz jussanak a hazai gazdálkodó-szervezetek társasági adójából, a megkapható támogatás plafonja pedig a szervezetek előző évi jegybevételének 80 százaléka volt. A színházi területre ezután évente több tízmilliárd tao-pénz ömlött, a jegyeladásokkal viszont számos szervezet trükközni kezdett. Az akkori Index számításai szerint csak öt színháznál 5,6 milliárd forint landolt, amelyeket kizárólag a tao megszerzésére alapítottak. A kormány viszont úgy döntött, nem bajlódik a csalók felszámolásával és szab gátat a visszaéléseknek, hanem 2018 novemberében úgy, ahogy volt, megszüntette az egész támogatási formát. Ez pedig összességében két dolgot eredményezett: megszűnt a támogatás addigi nagyjábóli automatizmusa, valamint a támogatások megítélésének átláthatósága.
A kormány ugyanis nem árulja el, hogy kik és milyen szempontok alapján döntenek a beadott pályázatokról.
Majd 2019 decemberében Kocsis Máté Fidesz-frakcióvezető a „Gothár-féle zaklatószínházakat” emlegetve jelentette be a parlamentben, hogy a kormánypártok megszavazzák a kulturális finanszírozás új törvénycsomagját. Ennek része lett volna a független színházak működési támogatásának megvonása és az NKA kiüresítése, és a kormány beleszólást kapott volna az önkormányzati fenntartású színházak igazgatóinak kinevezésébe is. Három nappal később, 2019. december 9-én több ezer ember gyűlt össze az Örkény Színház előtti Madách téren, hogy tüntessen „a szabad színházért és a kultúra függetlenségéért”. Ekkor hangzott el Pintér Béla emlékezetes beszéde, amelyben a kormányt megszólítva azt mondta: „Eddig is hozzánk jártatok, ha sírni vagy nevetni akartatok. (...) A kormánypropagandában elviselitek a hazugságokat, a színházban már ti sem.
Ha egy színház nem kormánykritikus vagy ellenzéki, akkor kurva unalmas.”
Az új kultúrtörvény véglegesen elfogadott változatában finomítottak valamennyit a korábbi terveken, és végül több, egymástól elkülöníthető színház-finanszírozási formát hoztak létre. Az addig is létező állami finanszírozású színházak mellett a Karácsony Gergely főpolgármesterrel kötött megállapodás értelmében létrejöttek az önkormányzati forrásból működő színházak, amelyekből Budapesten öt van: a Katona, az Örkény, a Radnóti, a Trafó és Városmajori Szabadtéri Színpad, amelyek fenntartója tehát a Főváros lett. A József Attila, a Madách, az Új Színház, a Vígszínház, a Budapest Bábszínház és a Kolibri maradtak fővárosi fenntartásban, azonban működésüket az állam biztosítja – ezek tehát ún. közös fenntartásúak. A közös modell érvényes a harminc vidéki színházra is, amelyek fő finanszírozója az állam, de emellett az egyes önkormányzatok is biztosítanak hozzájuk forrásokat.
Függetlenek: a szakadék szélétől az aljáig
2022-ben a Covid miatti nézőtéri korlátozások (ahogy az akkori vicc szólt: Ascher Tamás háromszékenként), majd az energiaár-válság hatásai súlyosan érintették a színházakat is, és még a szabadúszó művészek gyakori adózási formáját, a katát is eltörölte a kormány. A minisztérium által szétosztható
színházi többlettámogatások keretösszege eközben a 2019-ben szétosztott 37 milliárd forintról 2023-ra 6 milliárdra apadt.
Ekkortól látványosan folytatódott a független színházak anyagi kivéreztetése: idén például egyetlen forintot sem ítéltek meg az Előadó-művészeti szervezetek támogatási (korábban többlettámogatásnak nevezett) pályázatán a Pintér Béla és Társulatának, a tantermi színházat működtető Káva és Kerekasztal társulatoknak, a függetleneket összefogó Fügének és Jurányi háznak, a szociális problémákra fókuszáló Stereo Aktnak, vagy a k2-ből lett Apertúrának. 2025-ben a Független Előadó-művészeti Szövetségbe tartozó szervezetek 91 benyújtott pályázata közül mindössze 7-nek ítéltek meg valamilyen összeget, összesen 10,5 millió forint értékben.
Ezzel szemben a magyar előadó-művészet olyan formátumú szervezetei kapták meg egyenként ezt az összeget (vagy esetleg a dupláját-tripláját), mint a Simonpuszta Nemzeti Lovas és Hagyományőrző Egyesület (2021-ben 15 millió), vagy a kaposvári színház büféjét üzemeltető, az Elios Zrt. egykori résztulajdonosának érdekeltségébe tartozó KAP Kulturális és Gasztronómiai Kft. (2025-ben 20 millió).
A végletekig központosított és hűségi alapon működő támogatási rendszernek az elmúlt tizenöt évben több társulat is áldozatul esett: 2015-ben feloszlott a Bodó Viktor-vezette Szputnyik Hajózási Társaság, 2022-ben tizenkét év után megszűnt akkori formájában a k2 Színház, 2023-ban a Szabó Réka alapította kortárs táncszínházi társulat, a Tünet Együttes, 2024-ben az Alföldi Róbert színészi-rendezői munkájával megtámogatott Kultúrbrigád, és idén a Szikszai Rémusz-vezette Vádli is lehúzta a függönyt. Közben a magyar színházrendezők középgenerációjának java, Bodótól Schilling Árpádon és Dömötör Andráson át Mundruczó Kornélig legkésőbb a 2010 évek végére külföldre helyezte át az alkotói bázisát.
A Fidesz-holdudvar igazgatói
A közös fenntartás értelmében pedig az állami támogatásáért cserébe az intézményeknek jelentős beleszólást kell engedni az illetékes minisztériumnak a színház működtetésébe, beleértve az igazgatói kinevezéseket. A fideszes vezetésű városokban már addig sem okozott különösebb gondot, hogy kormányhoz hű vezetőt nevezzenek ki helyi színházigazgatónak, de innentől szinte kizárólag a Fidesz-holdudvarba tartozó, esetleg magához Vidnyánszky Attilához kötődő személyek lettek vezetők: Cseke Péter például Kecskeméten, Besenczi Árpád Zalaegerszegen, Bakos-Kiss Gábor Győrben, Herczeg T. Tamás Békéscsabán. A budapesti színházaknál is látványos a lista. A miniszterelnökkel közös futballmúlttal rendelkező Nemcsák Károly 2011 óta vezeti a József Attila Színházat, az Elk*rtuk producere, Kálomista Gábor 2017 óta a Thália Színház ügyvezető igazgatója, az állami ünnepségeket rendező Szente Vajk pedig az új zene- és táncszínházat, az Erkelt kapta meg.
A gyógyszerész végzettségű Hankó Balázs kulturális és innovációs miniszter pedig annak ellenére nevezte ki januárban Zalán Jánost a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház élére, hogy Zalán a társulat szavazásán csak egyetlen szavazatot kapott, és a tagok szinte egyöntetűen egy másik pályázót támogattak. Zalán korábban azt a Pesti Magyar Színházat igazgatta, amelynek a gazdálkodása miatt büntetőfeljelentést tett ugyanez a minisztérium. Hankó azonban a jelentős szakmai tiltakozás és szolidaritási tüntetés ellenére sem visszakozott, és azzal érvelt, hogy nem fogja beengedni a színházba a „brüsszeli mainstreamet”. Így végül Zalán maradt, hatvan munkatárs pedig elhagyta a Kolibrit.
Kulturális tárcavezetők a NER tizenöt évében:
- Réthelyi Miklós orvos, anatómus (2010–2012, Nemzeti Erőforrás Minisztérium)
- Balog Zoltán református püspök (2012–2018, Emberi Erőforrások Minisztériuma)
- Kásler Miklós orvos, onkológus (2018–2022, Emberi Erőforrások Minisztériuma)
- Csák János közgazdász, üzletember (2022–2024, Kulturális és Innovációs Minisztérium)
- Hankó Balázs gyógyszerész, egészségügyi szakmenedzser (2024–, Kulturális és Innovációs Minisztérium)
A látványpékségek: MITEM, Déryné és Színházi Olimpia
2014-ben Vidnyánszky Attila nagy álma valósult meg azzal, hogy „a világszínház legjelentősebb képviselőit” láthatja vendégül Magyarországon, így született meg a Madách Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM), amelyen – saját statisztikájuk szerint – a kezdetek óta 45 ország 143 társulatának 319 előadása fordult meg. És a bőkezű állami dotációnak köszönhetően tényleg megfordult a MITEM-en néhány világsztár produkciója: például Romeo Castellucci olasz-, Anatolij Vasziljev orosz- és Michael Thalheimer német rendező előadása, és fellépett a Sorrentino-filmek hőse, Toni Servillo is.
2023-ban ráadásul Magyarország rendezhette meg a Színházi Olimpiát, amihez a kormány közel 7 milliárd forint támogatást adott – ez még a Nemzeti Színház igencsak bőkezű, évi 3,5 milliárd forintos büdzséjének is éppen a kétszerese. Ezért is nevezte Dömötör András rendező a grandiózus eseményt aránytalan zsibvásárnak és látványpékségnek, sőt
„limuzinbérlésnek pár kétesen euforikus órára”.
A Nemzeti Színház égisze alatt és a vezérigazgató kezdeményezésére 2020-ban elindult a Déryné Program is, azzal a céllal, hogy „minőségi színházi kultúrát vigyen művészeti és kulturális szempontból hátrányos és hiányos vidéki helyszínekre”. A program indulásához rögtön egymilliárd forintot adott a kormány, a program vezetője pedig az a Kis Domonkos Márk lett, aki korábban a Váci Dunakanyar Színház vezetői székéből egy összeférhetetlenség miatt indult belső vizsgálat után távozott (Kis szerint minden törvényesen zajlott). A színházi országjárás lényege, hogy a kiválasztott produkciókat olyan településekre utaztatják, amelyek befogadóként regisztráltak a programba, a nézők pedig maximum 200 forintot fizetnek a jegyükért, a költségek túlnyomó részét így a program fedezi.
A Dérynéhez csatolt Lázár Ervin Program pedig a fiatal generációk nemzeti identitástudatának erősítését tűzte ki célul, és vállalta, hogy egy évben legalább egyszer minden magyar 1-8. osztályos általános iskolás diákot ingyenesen minőségi kulturális élményhez juttat.
Kis magyar színházi MeToo
Hollywood nagy hatalmú producere, Harvey Weinstein nők ellen elkövetett erőszakos ügyei miatt 2017-ben világszerte elindult a MeToo-mozgalom, amelynek hatása a magyar nyilvánosságba is begyűrűzött, csak nálunk a színházi világban ütött nagyobbat. Sárosdi Lilla színésznő 2017. október 19-én a Facebook-oldalán arról írt, hogy a Vígszínház köztiszteletben álló volt igazgatója, Marton László rendező húsz évvel korábban szexuálisan zaklatta őt. Marton először rágalomnak nevezte Sárosdi állításait, néhány nappal később viszont már nyolcan jelezték, hogy a rendező őket is zaklatta, és kiderült, hogy egy kanadai színház 2015-ben szintén emiatt szakította meg a kapcsolatot a rendezővel. Marton végül egy közleményben úgy kért bocsánatot, hogy a vádat nem ismerte el, a Vígszínház pedig hamarosan elbocsátotta. Ezután nem sokkal a korábbi igazgató, Kerényi Miklós Gábor (KERO) is távozott az Operettszínházból, miután tucatnyi férfi állította, hogy a rendező kéretlenül fogdosta, esetleg elfenekelte őket.
Két év múlva a Katona József Színház adott ki közleményt arról, hogy egy meg nem nevezett munkatársuk több esetben is erkölcsi határokat átlépő módon viselkedett a színház dolgozóival. Gothár Péter rendező másnap a nyilvánosság elé lépett, bocsánatot- és etikai vizsgálatot kért maga ellen a Színház- és Filmművészeti Egyetemen is. Az SZFE bizottsága szerint az egyetemen a rendezővel szemben nem merültek fel vádak, de ahogyan a Katona, ők is felbontották Gothárral a szerződésüket. Ez volt az első olyan színházi abúzus-eset, amelybe mint látni fogjuk, már a kormányzat is szívesen belekapaszkodott: a parlamenti Fidesz-frakciótól az Origo címlapjáig hónapokon át a „balliberális színház” ügyét harsogta,
a Katona jellemzésére bevezette a „zaklató színház” fogalmát, megágyazva ezzel az SZFE elfoglalásának.
2020 márciusában, a Covid-lezárások első hazai napjaiban a Vígszínház tizenöt korábbi dolgozója, köztük Stohl András, Lengyel Tamás és Kovács Patrícia egy nyilvános levélben arról írtak, hogy Eszenyi Enikő igazgatót verbális erőszak és agresszív vezetői kommunikáció jellemzi. A levélhez később többtucatnyian csatlakoztak aláíróként, napok múlva pedig már a meglévő tagok közül Börcsök Enikő és Halász Judit is lelki terrorról beszélt. Eszenyi „a maga és mások méltóságának megőrzése érdekében” visszavonta az épp akkor beadott igazgatói pályázatát, és befejezte a munkáját a Vígben, amelynek ekkor már közel negyven éve az egyik legmeghatározóbb tagja volt. Ő azóta sem kért senkitől bocsánatot.
A független színházi szféra legfontosabb érdekvédelmi ernyőszervezete, a Független Előadó-művészeti Szövetség (FESZ) Biztonságos terek néven 2019-ben közreadott egy viselkedési kódex nevű javaslatot, és többek között a Vígszínház is összeállított egy etikai kódexet. A hatalmi visszaélések problémáját a művészi-alkotói közegekben azonban mégsem sikerült megnyugtatóan kibeszélni, sem pedig megfelelő bejelentési és panaszkezelési mechanizmusokat beépíteni a szervezetekbe. Ahogyan az is sokatmondó, hogy a szakmából máig sokan úgy gondolják, hogy a súlyos betegséggel küzdő Marton László halálát egyenesen Sárosdi Lilla kiállása okozta.
Ebből einstand lesz: az SZFE és a kaposvári színészképzés
A Gothár-ügy kirobbanása után az SZFE ellen indított kormányzati szőnyegbombázás miatt 2019 decemberére sokakban megfogalmazódott a gyanú, hogy „ebből einstand lesz”. 2020-ban addig soha nem tapasztalt módon pörgették fel az egyetemre erőltetett modellváltást, Semjén Zsolt egy májusi éjjelen benyújtott, majd gyorsan elfogadott törvényjavaslata szeptember 1-jétől az állami fenntartású Színház- és Filmművészeti Egyetemet alapítványi fenntartás alá rendelte. Az alapítvány ötfős kuratóriuma augusztus végén benyújtotta az új alapító okiratot, mire a minden jogkörétől megfosztott egyetemi vezetés (élén a megválasztott, de ki nem nevezett Upor László rektorral) és a szenátus lemondott.
A hallgatók ezután radikális ellenállásba kezdtek, szimbolikusan elfoglalták a Vas utcai épületet, barikádot állítottak, és csak azokat engedték be, akiket ők akartak. Változatos tiltakozásaik, a Titkos egyetem csendes mozgalmi dalától az ismert művészekből álló őrségen át a több kilométeres, civilekből álló élőláncig az elmúlt tizenöt év hatalommal szembeni megmozdulásainak legmegindítóbb pillanatait adták. De Cate Blanchett, Helen Mirren és Peter Brook tiltakozása sem volt elég ahhoz, hogy a hatalom meghátráljon, a súlyosbodó járványhelyzetben pedig a hallgatók 70 nap után feladták az egyetemfoglalást. Szarka Gábor gépesítettlövész-ezredes ezután még közel három éven át maradt az egyetem kancellárja.
2021-ben Robert Wilson, a világ egyik legnagyobb hatású színházrendezője egy előadással meghívást kapott Vidnyánszky Attilától a MITEM-re, Wilson elfogadta a felkérést, de a honoráriuma felét a távozó oktatók és hallgatók egy részéből létrejött FreeSZFE kezdeményezésnek adományozta. A közleményében azt írta:
nem ért egyet az oktatási és művészi függetlenség kizsigerelésével, sem azzal, ha egészségtelen módon túl sok hatalom koncentrálódik kevesek kezében.
Pedig ekkor már épp tíz éve volt annak, hogy Vidnyánszkyt címzetes egyetemi tanárrá nevezték ki a Kaposvári Egyetemen, majd az egyetem művészeti karának tanszékeit intézetekké keresztelték át. Minden valószínűség szerint amiatt, mert a rendező-oktatónak semmilyen tudományos képesítése nem volt, így a szabályok szerint tanszékvezető sem lehetett. Vidnyánszky hamarosan el is foglalta az intézet igazgatói székét, ígérete ellenére pedig hamarosan kirúgta mások mellett az addigi tanszékvezető Csáki Judit színikritikust és Mohácsi János rendezőt. A kaposvári színházi tanszék azóta a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem (MATE) igazgatása alá került, a tanszék vezetője pedig az a Kéri Katalin, aki korábban Kéri Kitty néven volt ismert színésznő.
Poszt-POSZT és az állami kitüntetések
A 2001 óta megrendezett Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) szakmai feladatait a kezdetektől a Magyar Színházi Társaság látta el, Vidnyánszky Attila azonban a 2000-es évek végétől rendszeresen kritizálta annak szellemiségét, mert szerinte annak programját „meglehetősen behatárolt ízlés, színházi és ideológiai irányvonal” alapján válogatják. Amikor 2011-ben egy szakmai beszélgetésen rendezése, a Mesés férfiak szárnyakkal című előadást közhelyesnek nevezte egy meghívott, Vidnyánszky egy széket felrúgva távozott. Már ekkor lehetett sejteni, hogy
a bútorral együtt egyszer repül majd a fesztivál is.
Erre azért még pár évet kellett várni. Egy ideig a két társaság paritásos rendszerben próbálta szervezni a válogatót, majd néhány küszködős és bojkottokkal tarkított év után végül 2019-ben a Magyar Színházi Társaság dobta be a törülközőt, és kilépett a tulajdonosi körből. A Covid második évében aztán Vidnyánszkyék bejelentették, hogy a POSZT elfáradt, ezért megszüntetik. 2024 óta a két színházi oldal újra tett egy bizonytalan lépést egymás felé, és megszületett az Országos Színházi Találkozó (OSZT), amelyet újra a világnézeti kiegyenlítettség szelleme vezérel, így került az idei versenyprogram válogatói közé L. Simon László költő-politikus, valamint a Színházi Kritikusok Céhének társelnöke, Papp Tímea.
A tizenöt év Kossuth-díjasainak tablója is árulkodó. A módszerrel, hogy a hatalom igyekszik főleg a „sajátjait” elismerni, más kormányzatok is szívesen éltek. Mostanra viszont a Fidesz-kormányoknak sikerült alaposan kiüresíteni a legfőbb művészeti állami kitüntetést. A NER első éveiben még olyan művészek kapták meg az elismerést, mint Reviczky Gábor vagy Pap Vera, sőt 2014-ben még Mácsai Pál is Kossuth-díjas lett. 2025-ben a magyar színházi szakmának már csak egyetlen alkotóját díjazták: a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház egykori színész-igazgatóját, a 86 éves Nemes Leventét. Az idei Kossuth-díjakról többek között Vidnyánszky Attila, Eperjes Károly és Marton Éva döntött.
Történtek azért reményteli dolgok is az elmúlt másfél évtizedben, sorolunk néhányat a teljesség igénye nélkül:
- a fiatal generációból olyan rendezők váltak mostanra meghatározó alkotókká, mint ifj. Vidnyánszky Attila, Tarnóczi Jakab, Hegymegi Máté, Szenteczki Zita, Bagossy Júlia, Kelemen Kristóf vagy Nagy Péter István;
- a három fővárosi művészszínházból kettő élén jövőre már női igazgató lesz, Székely Kriszta és Kováts Adél (aminek nem kellene számítania, mégis számít);
- vidéken is működnek kifejezetten minőségi és kísérletező színházak, például a Miskolci Nemzeti Színház, a tatabányai Jászai Mari Színház vagy az agglomerációs Budaörsi Latinovits Színház (nézzék meg ezt a fotót Kovalik Balázs friss rendezéséből);
- a határon túli színházak minden korábbinál erőteljesebben kapcsolódtak be a magyarországi kulturális életbe, és ennek még csak a kormányzathoz sem volt feltétlenül köze;
- az állam által kiéheztetett független alkotók legtöbbje még mindig nem adta fel, és remek produkciókat lehet látni tőlük például a Jurányiban, a Trafóban, a Szkénében vagy a Gólem Színházban;
- látványosan hasít a szintén független Loupe Színházi Társulás is, amely állami vagy önkormányzati támogatás nélkül játszik évi több mint 200-as előadásszámokat;
- a Freeszfe állandó helyet kapott a Fővárostól, ahol ősztől 200 diák kezdheti meg tanulmányait, Bodó Viktor pedig első rangú tanári gárdával alapított színészképzést (még ha az kérdés is, ennyi végzett alkotónak és színésznek lesz-e elég felvevőpiaca).
És hogy a két ellenoldali színházszakmai szervezet idén októberben megtartott, közös elnökségi ülése valóban volt-e annyira „előremutató”, hogy a közeledés hosszú távon is eredményes lesz, abban annak ellenére is nehéz hinni, hogy a résztvevők azt ígérték, folytatják a párbeszédet.
Ez a cikk a magyar kultúra elmúlt 15 évét vizsgáló sorozatunk harmadik része:
- elsőként az irodalom és a könyvkiadók helyzetével,
- majd a hazai filmiparral foglalkoztunk.
