Leázott lichthofok és forradalom ütötte golyónyomok. Liftajtóba karcolt szív és szeméttárolóra fújt Iron Maiden-felirat. Ampullagyár, villamosremiz és földtörténeti léptékben bemutatott panelok. A Kiscelli Múzeum összeállítása az arctalan Budapestre fókuszál a cigarettafüstös függönyök mögött megbújó életek helyett. A Városi táj című kiállítás az 1974 és 1989 között eltelt 15 évet megállás nélküli haláltusaként jeleníti meg.
A régi rendszer új trendjei
A Kiscelli Múzeum oratóriumában és emeleti folyosóján látható Városi táj 1974–1989 című kiállítás a Kádár-korszak utolsó másfél évtizedének neoavantgárd, illetve szubjektív dokumentarista fotóiból válogat. A tárlat 13 fotós közel 160 munkáját mutatja be. Ezeken felül a kiállítótér molinóin felbukkannak a BUVÁTI, vagyis a Budapesti Városépítési Tervező Vállalat által megrendelt fényképek is. Ezek a Kiscelli Fényképgyűjteményének részét adó felvételek különböző építkezések és renoválások munkafolyamatait rögzítik, de izgalmasan simulnak a konceptuális megfontolásból készített képek közé.
A tárlat időhatárai közül az 1989 talán kevesebb magyarázatra szorul. Nemcsak politikatörténeti váltópontot jelöl ugyanis, hanem nagyjából az analóg–digitális kérdés felmerülésének ideje is. De mi történt 1974-ben? Márciusban Harold Wilson munkáspárti kormányt alakított Londonban, április 25-én pedig megdöntötték a portugál diktatórikus rezsimet. Augusztusban lemondott a Watergate-be belebukott Nixon, egy hónappal később megfosztották a trónjától Hailé Szelassziét. Japánban megalkották a Hello Kittyt, az Egyesült Államokban megjelent a Dungeons & Dragons. Februárban kitoloncolták a Szovjetunióból a Nobel-díjas Alekszandr Szolzsenyicint, októbertől elkezdték sugározni Nyugat-Németországban a Derrick című bűnügyi sorozatot, az Eurovíziós Dalfesztivált pedig Waterloo című dalával az ABBA nyerte meg.
A Kádár-korszak Waterlooja viszont még messze volt. Zsoldos Emese, a kiállítás kurátora azért választotta a válogatás kezdődátumának ezt az évet, mert 1974-ben jelentkezett a fotózást formailag megújító fiatal nemzedék.
Trombita, gyárfüst, liftfirkák
Azonban nem ők, hanem a náluk pár évvel később induló Tarr Béla filmjének trombitái fogadják a tárlatra érkezőt. A Panelkapcsolat nyitójelenetében a leninvárosi emeletes házak alatt fúj indulót egy katonazenekar. Abból a szempontból ez a képsor kakukktojás, hogy nem a fővárosban vették fel a jelenetet, mégis annyira plasztikusan festi le a panellabirintushoz kapcsolódó érzéseket, hogy mindenképpen itt a helye.
A kiállítás első felének ugyanis kétségkívül markáns szereplői a lakótelepek.
Amíg a lakótelepi focipálya betonján körbesvenkel a kamera, egyre több ablakban jelennek meg a lakástulajdonosok. Benkő Imre a vetítés mellett elhelyezett lakótelepi fotóinak szereplőivel néznek farkasszemet, és mintha a hitchcocki dramaturgia kelet-európai parafrázisát kínálná ez a felütés. Az angol filmrendező tételét, miszerint nézz be bármelyik ablakon, és szörnyeket találsz, a Tarr Béla-jelenet és a pár Benkő-fotográfia úgy forgatja ki, hogy amennyiben egy magyar panel nyílászáróira irányítod is az objektívedet, megláthatod, milyen életek bújnak meg a cigarettafüstös függönyök mögött.
A Városi táj inkább a kulisszákra fókuszál az életképek helyett. Így izgalmasan lép párbeszédbe a templomtérben látható Árva című kiállítással, ami az ötvenes évek Budapestjének életébe nyújt bepillantást.
Drégely Imre liftfotója a külvárosi fiatalok zenei ízlésének lenyomatát őrzi. Az persze a rendszerváltozás környékén készült képről nem derül ki, hogy a Depeche Mode felirat került-e oda előbb vagy a karcolt szív, ami körülveszi, arról mindenesetre meggyőz a fotó, hogy a panelokat kívül-belül csinosítgatták, a saját ízlésükhöz alakították a telepen lakók.
Hajdú József nagytotálja földtörténeti léptékben mutatja meg a kőbánya- újhegyi panelokat. Petri György Lakótelep című versének soraihoz kapcsolódva tényleg „tízemeletes kilövősilók”-nak hatnak ezek az épületek. Hajdú felvételén szinte eltörpülnek a beomlott kerítéselemek, és így mintha a recsegő-ropogó, kifelé azonban erőt mutató rendszer végnapjainak lenne a metaforája ez a kompozíció.
Falak, falak és harmadszor is falak
A Kádár-korszak utolsó másfél évtizedét megállás nélküli haláltusaként jeleníti meg a Kiscelli Múzeumban látható összeállítás. Ebből a szempontból is sokatmondók Halas István Nagy Imre újratemetésének reggelén, a Szépművészeti Múzeum bejáratánál készített képén az oszlopcsarnokra erősített fekete drapériák. Szilágyi Lenke ugyancsak a Hősök terén, a királyszobrok talapzata alatt fényképezte az Európa Kiadó tagjait, akik díszletelemeknek hatnak a fotón igazi hős helyett. A tárlaton megjelenő nyomasztó, súlyos oszlopok, falak és egyéb épített elemek között másutt is statisztának tűnnek az emberek.
„Ez a város egy távoli bolygó / Itt élni nem rossz és itt élni nem jó” – énekli az Európa Kiadó frontembere, Menyhárt Jenő. A föld alatti régiót azonban nem csak az underground színtér előadóival hozza játékba a kiállítás, a Kiscelli falain látható válogatásnak a vertikális egyébként is fontos viszonylata. Látunk aluljárók felé igyekvőket és józsefvárosi gangokat. Vezetékek keresztezte eget és építési területeket. Az omladozó vakolatok és a forgalmas sugárutak megmutatják, miképpen lakta be a Kádár-kor Budapestje a korábbról rá hagyott díszleteket, a századeleji bérházakat vagy a még régebbi közösségi tereket. (Ezzel összecseng, hogy az eredetileg a trinitáriusok kolostorának készült épületegyüttesből kilépve a III. kerület panelrengetegét látjuk magunk alatt.) A birtokbavétel és átalakulás szempontjából a legerősebb szimbólum számomra Szilágyi Lenke Lépcsőház című felvétele, amelyen munkásmozgalmi büszkeséggel feszít egy kakas, háttérben napsütötte lépcsőház és omló vakolat. Akár alternatív, szatirikus Sztálin-portréként is értelmezhető a kép.
Portré, arcok nélkül
Vegyük számba, milyen portrét fest a fővárosról a kiállítás! Nos, a Városi táj szerint Budapest leázott lichthofok és forradalom ütötte golyónyomok, falfirkák és cégérek városa. Csúszós macskaköveké, teli szatyroké és üres konyakospoharaké, Algács Józsefné papucskészítőé és Kreutz József bádogosé. A B.A.F. parókaszaloné. Kő pingpongasztaloké, rakétamászókáké és ködbe futó hidaké. A Párizsi udvar breakeseié és fölállványozott homlokzatoké. És, ha elfelejtenénk, hát Szerencsés János sorozata emlékeztet rá, hogy a medencék és a szökőkutak városa is. A padoké és a kőből készült virágtartóké, a díszkutaké és a parkoké.
Ezen a szakaszon mintha levegőt venne a kiállítás, hiszen aztán ampullagyár és villamosremiz, lenfonó és betonsiló következik. A tárlat által kínált városportrén csak elvétve látni arcokat, a fotókon felbukkanó emberek zömmel az urbánus táj szövetébe simulnak. Vékás Magdolna 1982-es képén például nem szerepelnek a Budai Ifjúsági Parknál gyülekező őszinte, kőkemény rockerek. A koncerthelyszín feljárója uralja a képteret, ahol gyomnövények ütötték fel a fejüket.
Színekkel csak Flesch Bálint, Jokesz Antal és Tímár Péter képein találkozunk a tárlaton. Az idő által kikezdett falak pedig, amikre, ha fürdőruhareklámot festettek, vagy Ady-plakátot ragasztottak is, kellően fojtogatónak és levegőtlennek láttatják a főváros különböző részleteit. Disztópikus dekorációnak, amelyet a szigorú geometria ural.
Az üres Budapest
A kiállítás zárószekciójához tökéletesen passzol Tar Sándor A gyár, ahol élünk című szövege, ami érzékletesen foglalja össze a szocializmus átalakulás- vagy inkább tönkremenetel-történetét. „A gyár, ahol élünk, valami más lett, vagy másé, nem is tudjuk pontosan, azt sem, hogy szabadok vagyunk, élhetünk, demokrácia van, ezt mindenki mondja, kereshetünk szabadon egy másik gyárat, ahol majd élünk napi nyolc órát, meg egy óra oda, egy vissza, ha szerencsénk van, az tíz, nyolcat aludni is kéne, az tizennyolc, marad hat arra, hogy megsejtsük, a lányunk valószínű kurva lett, a fiunk néha napokig nem jön haza, és valami az asszonnyal is van, olyan bágyadt mostanában, máskor meg ideges, Rózsika például sokkal megértőbb, el lehet vele beszélgetni.”
Az idézett szövegben felsejlik a feleségtől Rózsika felé való kacsingatás, és az egész kiállításnak fontos hívószava a mozgás és az elmozdulás. A tárlat elején nyüzsgő várossal találkozunk, míg az utolsó szekcióra jószerivel kiürül Budapest.
Kerekes Gábor manipulált nagyításain elolvad az architektúra és kontúrjaikat vesztik a Kádár-korban tömegeknek munkát adó üzemek, amelyek legtöbbje a rendszerváltozás környékén amúgy is bezárt. Itt sincsenek emberek. Legfeljebb egy-egy árnyék, ákombákom graffiti. Ja, és a falak. Igen, a falak. És a Kerekes Gábor által készített záróképen egy néma trombita.
A Kiscelli Múzeum Városi táj – 1974–1989. Progresszív fotók Budapestről című időszakos kiállítása június 30-ig látogatható.
