November hatodikától látható a magyar mozikban Kollarik Tamás és Szabó Attila filmje, amit Bölöni László életéről forgattak. A BEK-győztes futballistával és későbbi elismert edzővel ennek apropóján beszélgettünk. Az alkotók tizenkét ország ötven városában jártak, hogy minél teljesebb képet adhassanak Erdély legendájáról. Mi is átbeszéltük vele életének legfontosabb pontjait.
Kicsi gyerekkoromat állandó jelleggel töltötte ki a labda. Marosvásárhelyen születtem, onnan Dicsőszentmártonba költöztünk, az ottani udvarunk nekem egy stadiont jelentett. A képzeletemben meccset játszottam egy szintén képzeletbeli ellenféllel szemben. Ahogy a pincéből kijöttem a lépcsőn, az volt a játékoskijáró. Passzoltam a kerítésnek és a kútnak, ha felrúgtam a labdát a háztetőre, az olyan volt, mint egy beívelés. Volt egy feljáró, nagyjából akkora, mint egy kézilabdakapu, természetesen az volt a kapum, oda rúgtam a gólokat. A mesevilágomban leálltam veszekedni a bíróval. Mivel nem volt tévé – nemhogy nekünk, még a kirakatban sem –, ahol közvetítéseket nézhettem volna, nem tudtam az ellenfelet megszemélyesíteni.
Csernavoda mellett, a dunai homokban, emlékszem, hogy játszottam a korán elhunyt édesapámmal. És apám mellett, aki amolyan intézői feladatokat látott el pár lejért, nyilván kint voltam a dicsői negyedosztályú meccseken. Egyszer villanyfényes meccsre is elvitt Marosvásárhelyre. Külföldi csapat, talán csehszlovák volt az ellenfél. Úgy passzolnak, mintha kézzel adnák, ezt mondták nekem előtte, ezért is volt óriási a csalódásom, mert nem láttam azt a minőséget, amit egy 6-7 éves forma gyerek elképzelt.
Amikor egy dicsői kölyökcsapattal ott voltunk tehetségfelmérő tornán, azt megnyertük a stadionban. Ott voltam a legjobbak közt, és az öltözőtől bal kézre eső kapura rúgtam egy gólt, egy jól elkapott lövéssel, még ifiként. Azt a kaput ifikapunak neveztem el magamban. Ez a labda a másik kapuba ment, azt Adamache-kapunak neveztem el. A Brassó ellen játszottunk már a román élvonalban, Stere Adamache válogatott kapus volt, az 1970-es vb-n szerepelt Mexikóban. Ez egy mérges lövés volt. Kicsikét messze voltam a kaputól, 30 méterre, integettem, hogy induljon be a társam, de csak nem indult, én pedig kis kivárás után megtoltam a labdát, és dühből rálőttem. A felső sarokba akadt be a suhintásom.
Ezzel a maximumot értük el, semmi esetre nem lehettünk volna bajnokok, a Dinamo a szezon közben hét ponttal vezetett, három lett a vége. Nem volt irányított a bajnokság hajrája, nem kellett pontokat veszítenünk. De való igaz, nagyon jó csapatunk alakult ki, ami négy-öt éven át magas szinten teljesített, 1975-ben, amikor második lettünk, a Dinamót felülmúltuk a közönségünk előtt. Csodálatos galeri jött össze kitűnő játékosokkal, akik egyben kitűnő emberek is voltak. Volt egy idősebb mag, akik könnyen öleltek magukhoz egy tehetséges fiatal csoportot. Fazakas Árpit, Kanyaró Attilát és jómagamat. A klub nem volt olyan merész.
A foci sohasem tizenegy ember. Az a tizenegy, aki a pályára ment, jó volt, a háttér, hogy eséllyel harcoljunk az első helyért, az nem teremtődött meg.
A szövetséggel való kapcsolat, az anyagiak, a vonzóerő, hogy a sikerek miatt még több jó játékos akarjon odajönni hozzánk fejlődni, nem volt mintaszerű. A második hely is nagyszerű eredmény.
Koponyám volt, de otthon volt. Hogy magammal vittem volna, azt nem gondolom, mert annál drágább dolog, nem jó, ha baja esik. Az orvosi egyetemre könnyen bejutottam, de állandó lemaradásban voltam, ezért mindenhová könyvvel mentem, ahol csak lehetett, a csontok latin nevét tanultam. A tanulás a testvéremmel, a családunkban alapvető dolog volt. A gimnáziumi osztályban az első kettőben benne voltam, édesanyám pedig úgy tekintett rám, ha a testvérem ott van az egyetemen, akkor nekem is ott a helyem. Nem a klub miatt, hanem a válogatottság miatt kerültem örökös lemaradásba. A klubfoci mellett el tudtam volna végezni a szemesztereket, ahogy a társaim. A téli felkészülés viszont úgy zajlott, hogy az edző megfogott, elmentünk Dél-Amerikába egy hónapra, január elején összepakoltam, február elején visszatértem, eközben a vizsgaidőszak letelt, én pedig loholtam a többiek után a tananyaggal.
Szégyelltem egy kicsit magam, hogy míg mások előrelépnek, én addig lemaradozok, úgy éreztem magam, mintha megbuktam volna. Le kellett nyeljem ezt a pirulát, és egyenes derékkal továbbmenni. Szellemileg képes lettem volna a két helyen egyszerre helytállni, de a gyakorlat más volt, mert nálam a futball volt az első helyen, és a válogatott edzőtábora kihagyhatatlan. Nyolc év alatt aztán elvégeztem az egyetemet, fogorvos lettem. Nem azért maradhattam bent és kaptam diplomát, mert válogatott voltam, és mert azt hiszem, hogy tudtam viselkedni, vagy mert a tanárok is jártak futballmeccsre (Seres Lajos nélkül nem kezdődhetett el a mérkőzés). Az összes vizsgát letettem.
Tehát vittem magammal csontokat, koponyát nem hordoztam, de nem zárom ki, hogy azt is láthattak nálam. Belső szerveket, szívet, vesét is fogtam a kezemben, hogy közelről tanulmányozzam, ez a hivatással együtt járt, és egyszer véletlenül nálam maradhatott.
Ellenálltam a nehézségeknek, így erősebbé váltam. Most elsősorban nem a sorsomról beszélek, hogy a nagyapámat eltették láb alól a románok. Én nem voltam az a játékos, aki elfektet két védőt, majd ziccerbe hozza egy társát, vagy maga fejezi be a támadást. Az én képességem nem ez volt. Hanem lehet, hogy ez az ellenállás: csak azért is megcsinálom, előrelépni mindenáron. A stressz mindig ott van. Jó, ha van, feltölt adrenalinnal, enélkül nem lehet meccset játszani. Bizonyos mértékben az is benne van az ellenálló képességben, hogy lássad és értsd a játékot. Stefan Iovan, a Steaua jobbhátvédje mondott egyszer egy érdekes dolgot:
„Fene tudja miért, de ha Bölöni játszott, akkor mindenki jobb volt.”
Átláttam hamar, mit tegyünk, mikor nincs nálunk a labda, és ha nálunk van, és mi kell ahhoz, hogy veszélyessé váljunk. Eközben az sem ártott, hogy váratlan meglepetés ne érjen bennünket. Észbelileg tudtam irányítani a többieket. Ez az ellenálló képesség tolt előre, és ezzel toltam előre a társakat is. Vezérelt akkor is, amikor már 36 évesen Belgiumba kerültem. Otthont teremteni, talpon maradni egy olyan világban, ahol ott a pénz, amire mindenki hajt. Az edző sokat van egyedül, sokat van a gondolataival, ekkor is kell ellenállás, kitartani valami mellett. Miközben ott van egy másik gondolat, és mi van, ha éppen az a jó, és az visz előre? Mi van, ha akkor nyerünk, azzal leszünk sikeresebbek, ha változtatok? Valahogy így tudnám érzékeltetni.
A játékost. Vitathatatlanul. Szebb is volt. Nagyobb sikereket értem el, ott volt a kezemben a BEK-trófea. Már csak pusztán ezért is jobban élveztem a játékospályafutást. Könnyebb, lezserebb játékosnak lenni, fiatalabb is voltam. Nagy dolog volt a nyugati nehéz futballban megvetni a lábadat, ami tele van buktatókkal.
Be tudtam törni edzőként, és meg tudtam maradni több mint harminc éven át, és egy olyan szinten ragadtam meg, ahol már számít az ember, ahol már van érték. A csúcsok csúcsa edzőként nem jött össze, de egy francia bajnokságban szerepelni különféle csapatokkal, bajnoknak lenni Belgiumban, Katarban dolgozni nem egyszerű. Áldozatokat kellett hozni, és a feleségemnek, Klárának is, aki színésznő volt, de ahogy Belgiumba mentünk, neki az egyenlő volt a feladással. BEK-et nyerni, Szuperkupát, mint edző, nem tudtam, ezzel számot vetettem. Mondjuk, amit elértem, ahhoz képest nem kevés, hogy nem is akartam soha edző lenni. Majd a hamarosan megjelenő könyvemben megírom részletesebben, miért nem. Csak aztán olyan helyzetbe kerültem, hogy a klubom csődbe ment, a kényszer pedig nagy úr. Könnyű lett volna visszafordulni, hazamenni. Nem tanultam még meg elég jól franciául, ám ott volt a lányom, rá is kellett gondolni, időt kellett nyerni, hogy életet nyerjek.
Nem tudom erre a választ, a jövő eleve kifürkészhetetlen. Az biztos, hogy a Real Madridot úgy is elvállalnám, hogy pénzt sem kérek érte, de ez csak vicc.
Simogatta az önérzetemet, mert itt tényleg fontos volt, hogy nem akárki mondta. A gól pedig hab volt a tortán. Nem voltam igazán támadó felfogású játékos, én egy ilyen 6-os, 8-as szerepben játszottam, a középpályán tudtam kiteljesedni. Ha a statisztikát nézem, minden negyedik meccsen ettől még gólt rúgtam. Az nem rossz még egy szélsőtől sem, én pedig nem voltam az. Egy meccsen nagyjából három alkalom adódhat, annyit lehet kiharcolni, hogy kapura rúghassak. Zoffnak épp bement. A játék átlátása, a gyors döntések, hogy másokat kényelmes helyzetbe hoztam, ebben alkottam inkább nagyot. Ha már megengedem magamnak a dicséretet. Bár sokkal jobb volt, ha nem magamat kellett értékelni, hanem más mondta el a véleményét.
Részben vicces. Ez tényleg egy tipikus, hamisítatlan székely gondolat volt, egy idősebb bácsi mondta. Az ország akkor legismertebb sportriporterét, a román Szepesit, vagyis Cristian Țopescut meghívták Csíkszeredába egy közönségtalálkozóra. Azt várta mindenki, hogy ő közvetítsen. A közönség feltehetett kérdéseket a beszélgetés végén. Egy székely ember felállt, és azt mondta, kéri szépen, hogy Bukarestben mondja meg az újságíróknak, hogy Attila hunjai is ott voltak a pályán, nélkülük ez a nagy győzelem nem sikerülhet. Minden benne van ebben a mondatban. A riporter művelt ember volt, nagyon is értette, mire gondolt a józan paraszti logika.
Ugyanaz az ember lettem volna, hogy milyen eredménnyel, az kérdés, a saját árnyékomat nem léphettem át. A mi időnkben egy elv volt: ahol születtél, ott játszol, máshol nem megy, ezt tudomásul kellett venni. Nem volt olyan szabály, hogy én, mivel magyarul beszélek, ezért magyar mezt kaphatok. A schengeni határok már sok mindenre gyógyírt jelentenek, de akkor még kétévente kaptunk útlevelet. Mi Erdélyből máshogy láttuk a világot, de még Nagyváradot is. Csillagvárosi csávóknak láttuk őket, mert máshogy gondolkodtak. Jólesik, ha Nyilasi Tibor úgy gondolja, hogy a magyar válogatott bal oldalán játszhattam volna. Alig találkoztunk, alig beszélgettünk, és mégis nagy segítséget nyújtott ő és Martos Győző nekem, hogy ki tudjak menni Belgiumba '87-ben. Ők már külföldön voltak. Letehette volna a telefont Nyilasi, de inkább segített. Valami lettem volna Magyarországon is, de ki tudja, mi.
Megnéztem néhányszor, és a legfontosabb, hogy mi az, amit nyújtunk. Sokkal jobban is tudtunk volna játszani, tagadhatatlan. Egy alapjátékos hiányzott, de erre nem lehet fogni. Az a tény, hogy nem kaptunk gólt Spanyolországban egy spanyol csapattal szemben, 120 percen keresztül, komoly érdem. Mert így nem veszíthettünk. Érződött egy bizonyos ideig egy nagyobb spanyol dominancia, de ezt a jelenlétet egy idő után leállítottuk, és egy szintre kerültünk velük. Az utolsó nagy lehetőségek már előttünk adódtak, volt esély, hogy a tizenegyesek előtt megnyerjük a finálét. Gól nélküli döntő lett, akkoriban ez előfordult.
Elkísért sokáig, látja, most is erről beszélünk. Túlgondoltam, ha egy szóval akarom mondani, mi történt. Hogy igazán jó tizenegyesrúgó legyek, ahhoz túlságosan sokat gondolkodtam, a kapus fejével is. Mindent tökéletesre akartam.
Egy kicsi arrogancia benne kell legyen egy rúgóban, utólag így látom.
Tipikusan az a helyzet volt, amikor a hosszabbítás után mindenki be van tojva, tapintható a feszültség. Nagyon vékony a mezsgye a megdicsőülés és a második hely közt. Voltak, akik hivatalból rúgtuk, Pițurcă és én. Voltak, akik elbújtak, nem vállalták, és volt az a két fiatal srác, az egyik lökdöste a másikat, hogy gyere, mi menjünk. Lăcătuș és Balint. Ha Lăcătușé két centivel feljebb megy, nem gól, kijön a kapufáról. Balint gátlások nélkül rúgta, az eszményi büntető volt. Előfordulhat, hogy mondtak is valamit Jenei Imrének, miért szeretnék ők rúgni.
A román sportban általános jellemző volt, hogy kis megnyugvás után a fél tányér levessel is jól laktak. A kishitűség és a jóllakottság keverékét átéltem párszor. Azzal, hogy bent vagyunk, nem tettük meg, amit megkövetelt a haza. Mert van több. Jenei Imivel, Isten nyugosztalja, abban egyetértettünk, hogy fel kell hergelni bennünket, nehogy úgy menjünk össze egyik pillanatról a másikra, ha valami váratlanul alakul a pályán. Felpiszkálni az egót, hogy még nincs vége az útnak! Jenei ezt a küldetést nagyszerűen megoldotta. Úgy mentünk Sevillába, hogy megdöglünk a sikerért. Ettől még nem akkor játszottunk a legjobban, hanem az Anderlecht volt a csúcs, az elődöntőben 3–0-ra vertük meg a belgákat. Egy kicsit a román klubfocinak is ez a csúcs. Az egyének eltörpültek, nem volt olyan, hogy valaki csillogott, mert annak Bumbescu biztosan megfogja a torkát. Nem lehettél sztár, a csapat volt a sztár. Nem is kell sztárnak lenni, ha a csapat a sztár. Nagyon jó azt átélni, amikor a szívek egyszerre dobbannak. Azt pedig állíthatom, hogy mindenkiben ott volt a gladiátorszellem.
Tegyük kontextusba ezt a dolgot. Egy olyan kommunista országban, mint Románia, abban a kommunista világban, amit ma már hála a jó istennek nem ismernek, abban értük el a sikerünket. Olyan világban éltünk, hogy nem volt szabad nagyon örvendeni, sokszor károsnak tartották. Kiállni és zászlót lobogtatni képtelenség volt. Megfojtották az embert kevesebbért is. Kiölte az önfeledt örömet a játékosokból az a világ, mert az volt a cél, hogy te ne tudjál csak úgy örülni. Vigyázzba kellett állni ott még a nagy vezetőknek is, nemhogy egy futballcsapatnak. Az embertömeg, ami fogadott bennünket a repülőtéren, hidegrázós élmény a mai napig. Mivel nem voltak reflektorok, nem láttuk, csak hallottuk őket, csak sejthettük, hogy hömpölygő embertenger van a reptéren. A morajlás, a sikolyok, a felénk nyúló kezek áradata örökre felejthetetlen. A film archív részei nagyon jól visszaadják ezt a különleges atmoszférát. Egy kicsikét mindenkié volt az a győzelem. Spontán alakult az ünneplés, amit a kommunista rendszerek nem igazán szerettek, nekik az nem jó, ha sok ember verődik össze egyszerre egy helyen, még ha mámorban is jöttek össze, és elfelejtették azokban a pillanatokban a mindennapi nélkülözést.
Olcsó okoskodás ezt ennyi év távlatából megítélni. Persze, hogy mondta, nem cáfolni akarom, de az olyan beszéd volt, amilyennek lennie kellett ebben a helyzetben. Persze beszélt a sokoldalúan fejlett Romániáról, ahol esténként áramszünet volt, felmondta a szlogeneket, mint minden elnök. A lényege azonban, amit továbbvittünk belőle, hogy törekedjünk a siker megismétlésére, az jól hatott a sportolókra. És hát volt még egy döntő három évvel később az olasz Milan ellen, amin én már nem játszottam, de hogy az az igazi érték, ha még egyszer bebizonyítjuk, hogy képesek vagyunk rá, az egy jó gondolat. Rengeteg rosszat csinált az a rendszer, a meghurcoltatásból, gyilkosságból a családomnak is kijutott, de az a beszéd nem volt felháborító.
Egyre többen megismernek Magyarországon, talán még szeretnek is, az utóbbi időben érdekessé váltam. Budapesten az I. kerületben van egy lakásom, sokszor vagyok itt. Édesanyám is a fővárosban él, itt van a bátyám is. Felépítettem valamit Franciaországban, ott is van egy életem, ott él a lányom, az unokáim. Azt, hogy a hazám, pátosszal soha nem mondhattam ki, míg sportoltam. Megtartottam Marosvásárhelyen mindent. Ott vannak a gyökerek, az emlékek, a sírok, a múlt. Az a szűkebb hazám. Ahogy a filmben is mondtam, korrekt román állampolgár és becsületes magyar voltam, az is maradtam. Árulóztak a románok is, a magyarok is egy 2000-es román–magyaron, pedig csak a dolgomat végeztem, román kapitány voltam, és nyert a csapatom. A magyar kapitánysághoz egyszer álltam közel, 2013-ban, egy kicsit húztam az időt, nem engem választottak. Ma már magyar állampolgár vagyok. Hová megyek haza? Talán elhiszik nekem, fogorvosnak, hogy a gyökerek mennyire fontosak, azok nélkül nincs élet.
