Semjén Zsolt és a „nonverbális összeomlás” – mit mond a tudomány a testbeszédelemzésről?
„Leleplező jelek” – mondja a youtuber, aki a Semjén Zsolt hétfői parlamenti felszólalása során látott testbeszédet elemzi. A miniszterelnök-helyettes ebben a felszólalásában indulatosan reagált a Szőlő utcai javítóintézetben történtekkel kapcsolatban róla terjedő pletykákra.
A Testbeszéd nevű csatorna youtubere azt mondja, hogy Semjén felszólalása a „totális pánik nonverbális jelgyűjteménye”, nonverbális összeomlásról is beszél, és mozdulatról mozdulatra végigveszi, hogy Semjén a testbeszéde alapján milyen érzelmeken megy keresztül. Igaz, azt mondja a végén: nem tudja 100 százalékos biztonsággal megállapítani, hogy Semjén hazudik-e, vagy sem, de azt igen, hogy nem egy jogtalanul megvádolt, magabiztos ember reakcióját mutatja.
Az ilyen és ehhez hasonló videók alapján azt gondolná az ember, hogy vannak olyan egyetemes nonverbális jelek, amikből egyértelműen lehet következtetni az elemzett személy lelkiállapotára és érzelmeire. A legtöbben tényként kezelik például, hogy az orrvakarás, a szemkontaktus kerülése, a fészkelődés, a babrálás vagy az idegesség, vagy a hazugság egyértelmű nonverbális jelei. Testbeszédelemzők ilyen jelzések alapján szedték szét Amber Heard tanúvallomását a Johnny Depp elleni perében, Meghan Markle Oprah-interjúját, Kevin Spacey megmozdulásait, de rendszeresen használják true crime rajongók is gyanúsítottak elemzésére.
Pedig a testbeszédelemzés egyáltalán nem egzakt tudomány, sőt, sokan áltudománynak tartják, annak ellenére, hogy bűnüldözési szervek is rendszeresen használják – gyakran katasztrofális következményekkel.
Kutatások ráadásul kimutatták, hogy az emberek általában a véletlennél nem jobbak a nonverbális jelek felismerésében, és ezek a jelek sem univerzálisak, rengeteg mindenre utalhatnak.
A testbeszédelemzésnek alapvetően két megfontolandó tényezője van: az egyik az, hogy mennyi mindenről árulkodik valójában a testbeszédünk, a másik pedig az, hogy ha ennek van bármi tudományos alapja, akkor mennyire vagyunk képesek ezeket a jeleket felismerni. A témában zajló kutatások legtöbbször a testbeszéd arcmimikai részét vizsgálják, ezen belül pedig azt, hogy mennyire lehet ebből a megtévesztést felismerni.
Utóbbival kapcsolatban leginkább úgy tűnik: semennyire, legalábbis az átlagember nem találja el nagyobb eséllyel a hazugságot, mint az igazmondást. Ez a kutatás például azt vizsgálta, hogy milyen stratégiákat és viselkedéseket alkalmaznak olyan emberek, akik tiltott tárgyakat rejtegetnek (ez esetben csempésznek), és hogy ezek felismerhetők-e átlagos megfigyelők által nyilvános helyeken. Kiderült: a viselkedési jelek – mint az idegesség, a viselkedés kontrollja, a feltűnőség – nem megbízható indikátorok a csempésztevékenység felismerésére. Az, hogy a megfigyelők az idegesség jeleit használják ilyenkor, téves ítélethez vezethet, különösen azoknál, akik természetüknél fogva idegeskedőbbek.
A hazugság felismerésével kapcsolatos kutatások nagy része arra koncentrál, hogy azonosítsa azokat a jeleket, amik megkülönböztetik az őszinte és a megtévesztő viselkedést. Ezen kutatásokból ugyanakkor nem kifejezetten következik az, hogy ezeket a viselkedéseket automatikusan fel lehet használni annak megállapítására, hogy valaki hazudik-e, vagy sem. Kétségtelen, hogy bizonyos viselkedések valószínűbben fordulnak elő hazugság esetén, mint igazmondáskor, ennek ellenére eddig nem azonosítottak egyetlen olyan viselkedésmintát sem, ami mindig vagy általában megjelenik, amikor valaki hazudik.
Bár egyes embereknek vannak rájuk jellemző jeleik – olyan viselkedésminták, amik a hazugság során jelentkeznek –, ezek személyenként változnak, és nem mindenkinél fordulnak elő.
További bonyolító tényező, hogy a hazugsággal kapcsolatos verbális és nonverbális viselkedések nem izoláltan jelentkeznek.
Egy olyan kifejezőrendszer részei, ami számos információt közvetít, például érzelmeket, gondolatokat, érzéseket, szokásokat, társadalmi státuszt, egészségi állapotot, életkort és az egyéniség számos más aspektusát – nem mindenki ideges például, amikor sok ember előtt kell beszélnie, de van, aki szorongani kezd már attól is, ha ki kell lépnie az utcára. Van, aki egyébként is sokat pislog, és nála ez nem a megtévesztés jele, csupán egy szokás. Akad, aki jobban gesztikulál, akad, aki szinte semmit.
A hazugok és az igazmondók viselkedését az egyénre, a helyzetre, az elmondott állításra, a beszélgetőpartnerrel fennálló kapcsolatra, a helyzet tétjére, valamint a helyzetből kinyerhető előnyökre vagy büntetésekre vonatkozóan kell értékelni. Emellett figyelembe kell venni a viselkedések közötti következetességet és a viselkedés hitelességét is.
Egyre inkább úgy tűnik, hogy nincs univerzális testbeszéd
Az elképzelés, hogy a testbeszéd és az arckifejezések egyetemesek, már Charles Darwin műveiben is felbukkant. Az 1960-as években Paul Ekman és Wallace V. Friesen ezt a gondolatot vitték tovább, és azt vizsgálták, hogy a megtévesztéshez kapcsolódó érzelmek – például a szorongás, a félelem vagy akár az öröm, amit a sikeres hazugság lehetősége okoz – teljes elnyomása valóban lehetetlen-e. Ezt nevezték szivárgáshipotézisnek, ami szerint az elfojtott érzelmek akaratlan nonverbális jelekben mégis megjelennek.
Ekman megtévesztési szivárgásról szóló elmélete nagy hatással volt a populáris médiára is, és még egy nagy tévécsatorna sorozatát (Hazudj, ha tudsz!) is inspirálta, ami állítólag részben Ekman életén és munkáján alapul. Ugyanakkor Ekman állításait már a kezdetekkor erősen kritizálta a tudományos közösség.
Az úgynevezett univerzalitáshipotézis is többek között Ekmanhoz köthető, ez azt jelenti, hogy bizonyos alapérzelmek minden kultúrában azonosíthatók arckifejezések alapján. Ez azt feltételezi, hogy az érzelemfelismerés veleszületett képesség az embernél, független a nyelvtől vagy a kultúrától. Ha mindezt valósnak fogadjuk el, akkor a testbeszédelemzés valóban megállja a helyét – csakhogy már maga Ekman is érintette korábban, hogy mégis lehetnek kulturális különbségek az érzelemfelismerésben, és azóta több nagy kutatás is arra jutott: nem mindenki fejezi ki ugyanúgy az érzelmeit nonverbális jelekkel sem.
A téma másik ismert szakértője Aldert Vrij pszichológus, aki számos kutatásában foglalkozott a nonverbális jelekkel, főleg azokkal, amik megtévesztésre szolgálhatnak. Ő kiadott egy nagyobb összefoglaló tanulmányt is a témáról, amiben végigveszi a legnépszerűbb elméleteket és a megtévesztést leleplező testbeszéd kutatási történetét. Egy 2019-es tanulmányában azt írta: a megtévesztésre utaló nonverbális jelek, amiket eddig felfedeztek, gyengék és megbízhatatlanok, és az emberek közepes képességű hazugságfelismerők, amikor a viselkedésre figyelnek. Ugyanakkor Vrij és munkatársai jelentős kutatási eredményeket építettek arra a feltevésre, hogy a hazugság interjúhelyzetekben kognitívan nagyobb megterhelést jelenthet, mint az igazmondás, és ezt a különbséget ki lehet használni a hazugság felismerésére – ez viszont nem jelenti azt, hogy önmagában a hazugság egyértelmű jeleket adna, tehát ezt sem lehet általánosítani.
Mi a probléma tehát a semjénes videóhoz hasonló testbeszédelemzésekkel?
Leginkább az, hogy a nonverbális jelek nagyon megbízhatatlanok, és rengeteg mindenen múlhat az, hogy valaki milyen testbeszédet produkál. Nincs egyetlen univerzális testbeszéd, és a kulturális különbségeken kívül egyéni különbségek is léteznek. A blokkoló viselkedés (például a karok összefonása a test előtt) vagy az orrvakarás nem mindig kényelmetlenséget fejez ki, egyszerű önnyugtató reakció, ami számos helyzetben megjelenhet. Nincs tudományos bizonyíték arra sem, hogy milyen szemmozgás milyen érzelmet és mögöttes szándékot takar. Jelenleg úgy tűnik, hogy minimális univerzalitást lehet felfedezni az érzelmek és az arckifejezések között, vagyis az arcizmok egy alapvető kifejezéssablont képeznek, de ez aztán kultúránként más jelentést hordozhat.
Ezenkívül a testbeszédkutatásoknak módszertani korlátaik is vannak. Sok ilyen kutatás fényképekkel dolgozik, de a kritikák szerint ez pontatlanságokat okozhat, mivel az érzelmek soha nem vákuumban léteznek, mindig kontextusban kell őket értelmezni. Így az, ha valakinek megmutatunk egy fényképet egy ijedt emberről, könnyen vezethet félreértelmezéshez, hiszen nem ismerjük mellé a körülményeket.
Ha a bűnüldözésben ítélethozatalra használják, az katasztrófához vezethet
Bár egy testbeszédelemző videó viszonylag ártalmatlannak tűnhet, a bűnüldözésben is gyakran elemezgetik a nonverbális jeleket. Az Intercept például arról írt, hogy kiszivárgott dokumentumok bizonyítják: az amerikai bűnüldöző szervek használnak testbeszédelemzést a nyomozás során, méghozzá olyat, aminek hatékonyságát tudósok megkérdőjelezik.
A cikk megemlíti például Renee Elloryt, aki saját bevallása szerint annak az 50 hazugságvizsgálónak az egyike, akikről 15 ezer emberes merítésből tudósok megállapították: kivételes pontossággal képesek megállapítani valakiről, hogy hazudik-e, vagy sem. Bár az Ellory által említett kutatás valóban létezik (és szintén Ekmanhoz köthető, a kiválasztott embereket pedig „a hazugságdetektálás varázslóinak” nevezték el), Ellory bűnüldözési szakembereknek tartott tréningje már inkább tűnik áltudományosnak, mint valódinak.
A leírás alapján a képzés résztvevői megtanulhatták, hogyan lehet „felismerni a haragot, a megvetést és az undort, még mielőtt bárki megszólalna”, a tanfolyam céljai között pedig szerepelt például az, hogy a tréningezett tisztek megtanulják megkülönböztetni a valódi és a hamis érzelmi megnyilvánulásokat; „felismerni a rejtett érzelmeket”; azonosítani azokat a módokat, ahogyan a tudatalatti információt szivárogtat, amikor hazudik; és „elemezni a megtévesztésre utaló testbeszédet”. Ezenkívül tippeket adott pszichopatákkal való interjúkhoz; valamint segített „azonosítani azokat a kulcsfontosságú arckifejezéseket, amik veszélyt jelezhetnek”, jelentsen ez bármit is.
Joe Navarro volt FBI-ügynök még 2010-ben írt arról, hogy 1989 óta az Egyesült Államokban 261 esetben történt ítélet utáni DNS-alapú felmentés. Ezek olyan ügyek voltak, ahol a későbbi DNS-bizonyíték egyértelműen igazolta, hogy az elítélt személy nem követte el a bűncselekményt, és később felmentették. A 261 felmentett személy közül – 2010. október 30-i állás szerint – 17-et halálra ítéltek. Mindegyik esetben az ügyész, a bíró, de még fontosabb, hogy a nyomozó tisztviselők, akik ezeket az ügyeket elindították a jogrendszeren keresztül, azt hitték, hogy ezek az emberek hazudnak, amikor tagadták bűnösségüket.
Ezekben az esetekben a nyomozók mindegyike meg volt győződve – a vádlottak testbeszédéből és nyilatkozataiból kiindulva –, hogy ők az igazi elkövetők. „Ez az a rész, amin minden etikus rendőrtisztnek és minden állampolgárnak el kell gondolkodnia. A 100 százalékuk – az összes nyomozó ezekben az esetekben – képtelen volt felismerni az igazságot” – írta a volt nyomozó. Ez rávilágít arra, hogy mekkora probléma lehet az, ha a bűnüldöző szervek maguk kezdenek testbeszédelemzésbe – azon túl, hogy maga a nonverbális kommunikáció sem túl megbízható, egy-egy tréningen aligha lehet elsajátítani a testbeszédelemzés még elfogadható szintjét sem.
Baraczka Krisztina igazságügyi ideg- és elmegyógyász szakértő szerint mindezt pszichológusok is évtizedekig gyakorolják, mire megbízhatóan tudnak következtetéseket levonni arról, hogy valaki esetleg nem mond igazat.
„Kizárólag ezekből a nonverbális jelekből nem sok mindenre lehet következtetni, mert nem elég stabil és megalapozott a módszer. Jó segítség lehet ahhoz, hogy az érintett hazudik-e, vagy ha már tudjuk, hogy nem mond igazat, akkor eldönteni, hogy mekkorát hazudott. De ez nem tekinthető korrekt bizonyítéknak, mert vezérelni lehet a testbeszédet. Attól függ, hogy az illető mennyire járatos abban, hogy a saját kifejezéseit uralja” – mondta a Telexnek.
Egy tanulmány szerint annak ellenére, hogy amerikai rendőrök külön képzést kapnak az interjúk levezetésére, egy átlagembernél nem képesek jobban megkülönböztetni, hogy egy gyanúsított hazudik-e. A kutatás szerint bizonyos, jogszerű, ám megtévesztő kihallgatási taktikák ráadásul növelik annak kockázatát, hogy az ártatlanok beismerjenek olyan bűncselekményeket, amiket nem követtek el. Ezek a bírókat és az esküdteket is könnyen megtévesztik, akik nem képesek megkülönböztetni az igaz és a hamis beismeréseket.
Kóklerség
Megkérdeztük a Nemzeti Nyomozó Irodát, hogy itthon a nyomozások során alkalmaznak-e testbeszédelemzést. Azt írták: a technikával kapcsolatban a bűnügyi érdekeket szem előtt tartva nem áll módjukban információt közölni. Baraczka Krisztina azt mondta, hogy kijelölt igazságügyi szakértők szoktak testbeszédet elemezni, ők viszont több évtizedes gyakorlattal rendelkeznek.
A hagyományosan elemzett arckifejezéseken túl egyébként léteznek úgynevezett mikrokifejezések is, amik a szakértő szerint sokkal jobban árulkodnak a valódi érzelmekről. „Ezek mélyről jönnek, és reflex váltja ki őket. Nem feltételes reflex, de reflexszerűen változik a kifejezés, és nem is igazán lehet befolyásolni” – mondta. Azt is hozzátette, hogy a szakértők ezeket észreveszik, de videófelvételekről is lehet őket elemezni.
Kutatók többször aggodalmukat fejezték ki amiatt, hogy a testbeszédelemzés megbízhatatlansága miatt azok a gépi rendszerek, amiket ilyen elemzésekre tréningeznek, fals eredményeket hozhatnak. A mikrokifejezések ebben az esetben is árulkodóbbak lehetnek: egy 2018-as kutatás azt találta, hogy ezeket automata osztályozó rendszerek sokkal jobban tudják azonosítani, mint az emberek: ebben a kutatásban 74,17 százalékban értek el helyes besorolást csak nem verbális tulajdonságok vizsgálatával.
Ezeket a kifejezéseket azonban aligha veszik észre azok az önjelölt testbeszédelemzők, akik videókban próbálják fejtegetni az áltudomány határán egyensúlyozó szabályaik alapján az emberek viselkedését. Egy kutatás kimutatta, hogy az átlagemberek még akkor sem túl jók a mikrokifejezések felismerésében, ha előzetes tréninget kapnak, és az összesített pontosság kissé a véletlenszerű szint alatt volt még ebben a csoportban is. Ezeket tehát nagyon nehéz kiszűrni, így elég nagy bizonyossággal mondható: a testbeszédelemző videók konklúzióira nem érdemes túl sokat adni – Baraczka Krisztina megfogalmazása szerint az ilyen videók egyenesen a kóklerség kategóriájába tartoznak.
