A Fidesz a szemünk előtt végezte ki a legfontosabb témát, amiről a kampányban beszélni kéne

Van értelme szintlépésről beszélni az egymást követő Orbán-kormányok 16. évében? Valószínűleg nincs, régen kiüresedett az összes kifejezés, ami a rendszer durvulását próbálja megragadni. Maga az érzés is elkopott már, ami tünetként jelentkezik az újabb és újabb eszkalációs szinteken, amikről alkalmanként nehéz eldönteni, hogy éppen szándékos (és a gyakorlatban jelentéktelen) hergelés áldozatai vagyunk, vagy most tényleg valami súlyos dolog készül. Mostanra a kettő közötti különbség is elmosódott, nem nagyon létezik olyan fejlemény, amire nem a rezignált fejcsóválás a legkézenfekvőbb és leginkább adaptív reakció.

Ennyit a ventilálásról és a mentegetőzésről, mert valami (óvatosan azért azt mondom: egy szintlépés) csak megíratta velem ezt a cikket. Az ugyanis, amit most látunk a Fidesztől és csatolt részeitől a Tisza Pártra ráhúzott, döbbenetesen bizarr és ebben a formában nyilvánvalóan fabrikált „1300 milliárdos megszorító csomag”-ra felhúzott kampányban, a tágabb értelemben vett politizálás és közéleti diskurzus eddig nem tapasztalt sötétségi szintje. Persze van még hova durvulni, jöhetnek ki deepfake szexvideók politikusokról, elő lehet túrni és ki lehet találni mindenféle ocsmányságot az ellenfélről a következő öt hónapban. Tudjuk, hogy megy ez, láttuk a karaktergyilkosság összes formáját az elmúlt másfél évtizedben. A mostani kampány mégis érdemben más, és bizonyos szempontból még súlyosabb, mint az egyének kicsinálása. A „Tisza-terv”-ből építkező kommunikációs hadjárat nemcsak intenzitásában letaglózó, de egyszerre rombolja földig a magyarok közös valóságából még megmaradt – már eleve nem túl vaskos – szeletet, és teszi lehetetlenné az értelmes közéleti diskurzus folytatását, a mindenkit érintő ügyek megvitatását. Egyébként pont az utóbbi az, amiről a politikának szólnia kellene.

Mert miről is van szó? Miután a Fidesz idegközpontjában rájöttek, hogy Magyar Péter imidzse többé-kevésbé immunis a jól bevált lejáratási technikákra, át kellett állni valami másra. És mivel tudják, hogy a választást leginkább a gazdasági kérdések döntik el, miközben a gazdaság nem áll túl fényesen, mindenáron át kell nyomniuk az üzenetet: lehet még rosszabb. Bevett és gyakran sikeres módszer ez bármely fennálló rendszer vagy uralkodó ideológia képviselőjétől a kihívókkal szemben, mert az emberek többsége viszonylag gyorsan alkalmazkodik a fennálló körülményekhez (még ha azok nem is optimálisak), a felfordulástól viszont tart.

Az viszont nem mindegy, milyen formában gyakorolják „a lehet ez rosszabb is”-technikát a hatalom képviselői. Alapszinten a nem tökéletes, de legalább már bejáratott, működő rendet és világképet szokták szembeállítani a riválisok veszélyesnek, felforgatónak mondott ideológiájával (pl. „Igen, tényleg nem jó, hogy nagyok az egyenlőtlenségek a kapitalizmusban, de mit akarsz, hogy visszajöjjenek a kommunisták és gulágra küldjék az embereket?”). A 20. századi totalitárius diktatúrák emléke miatt teljesen érthető, ha működnek az ehhez hasonló érvelések és riogatások a szélsőségekkel, de megvan az a hátrányuk, hogy bármilyen értelmes reformkísérletet semlegesíteni tudnak. Ha pedig évtizedekre beragadnak már rég nem működő közpolitikai gyakorlatok, az könnyen eljut addig a pontig, amikor már mindenkinek elege van – aztán az establishment képviselői megrökönyödve néznek, hogy miért rohadtak szét a liberális demokrácia alapjai, és kapta a legtöbb szavazatot a választáson mondjuk a radikális jobboldal.

Az újító elképzelések csípőből leszerelése sem veszélytelen tehát, de amit ma Magyarországon látunk, az sokkal súlyosabb. Nálunk ugyanis már nem arról van szó, hogy a Tisza által képviselt ideológiai irányt vagy a párt valós policy-javaslatait állítaná be veszélyesnek a Fidesz. Ehelyett minden jel arra mutat, hogy

egész egyszerűen a semmiből szednek elő nagyon konkrét, de vélhetően senki által nem tervezett, első ránézésre is eszelősnek tűnő intézkedéseket, aztán azokkal teleüvöltik a kommunikációs teret.

Itt már nem az történik, hogy egy szociáldemokrata pártot lekommunistáznak, egy jobbközép pártot lenáciznak, vagy hogy a liberálisokat drogtámogatónak és LMBTQ-propagandistának címkézik. Még csak nem is az, hogy háborúpártizzák azokat, akik szerint nem célravezető és nem lehet tartós egy olyan „béke”, ami abból ered, hogy a nyugati szövetségesek a támogatás leállításával hagyják Oroszországnak leigázni Ukrajnát. Ezek bár súlyos és az abszurditásig kifacsart érvrendszeren alapuló vádak, a legtöbbször meg lehet találni azokat a létező elemeket, amelyekből a megfelelő ideológiai szemüveget felvéve le lehet őket vezetni. Ami most zajlik, annak viszont már kapaszkodói sem akadnak a közös valóságunkban, egyszerűen nincs, nem létezik semmi, amihez ép ésszel kötni tudnánk a brutális fordulatszámon pörgetni kezdett vádakat. Ettől végképp szilánkosra törik az, ami még a közös valóságunkból maradt, sőt, ha elégszer tolják az arcunkba a képtelenségeket, maga a valóságérzékelésünk is tompul.

Nagyjából ugyanez elmondható a mesterséges intelligenciával készített propagandavideók használatáról is, de azok védelmében legalább annyi felhozható, hogy nem mindig egyértelmű a határ a szándékos megtévesztés és a politikai karikatúra között, miközben utóbbi bevett dolog. Vélhetően senki sem hiszi el például, hogy Magyar Péter beront valakinek a szülinapi bulijára, és belemarkol a tortájába, így – bár a legtöbbeket az MI-használat ténye háborítja fel az ilyen anyagokban – ennek a videónak sem a technológia a legrémisztőbb része. Hanem az, hogy maga a terjesztett üzenet köszönőviszonyban sincs azzal, amit a valóságról alkotott közmegegyezés szerint alapul kellene venni, amikor pártok egymás elképzeléseit támadják a kampányban.

Tudjuk, mit fog csinálni pontosan a Tisza, ha esetleg kormányra kerül? Nyilván nem, de ezen a ponton a legjobb, amit tehetünk, hogy elolvassuk, mi van a programterveikben, vagy megnézzük magát a pártot, milyen emberekből áll, és mit képvisel. Ezek alapján a Tisza leginkább egy hagyományos jobbközép pártra hasonlít, ami felkarolt néhány balosabb gazdaság- és szociálpolitikai elképzelést (pl. bérlakásprogram), de semmi nem utal arra, hogy valami radikálisra készülnének. Ha megválasztásuk esetén nem azt hajtják végre, amit mondtak, akkor lehet és kell is őket kritizálni, de azon az alapon, ahogyan most nekimentek a legnagyobb ellenzéki pártnak, akár azt is lehetne teljes erőbedobással, milliárdokból terjeszteni a Fideszről, hogy 2026-tól ki fogják hajítani a kórházban hagyott csecsemőket az ablakon. Miért ne? Pintér Sándor ízléses keddi nyilatkozatára simán ráépülhetne egy ilyen kampány, ha az ellenfél elég gátlástalan.

Mellékszál, de a leginkább zavarba ejtő az egész jelenségben újságíróként, ahogyan a kormánypárti médiát kezdték el használni a turbófokozatú álvalóság megképzésére. A 2020-ban fideszesített, de az első években még óvatosabban használt Index az elmúlt hónapokban egymás után jelentetett meg állítólagos tiszás dokumentumokat. Nem tudjuk, ezek tartalmaznak-e valós elemeket is a sok megmosolyogtató elem mellett, de a hitelességük általános megítéléséhez talán jó fogódzó, hogy ha rákeresünk a friss anyag hivatkozásjegyzékében szereplő tanulmánycímekre, akkor kiderül, hogy többségük ebben a formában nem létezik, még az sem nem kizárt, hogy MI-hallucináció hozta őket létre.

A szerző nélküli vagy csak monogrammal ellátott cikkekről a Tisza aztán rendre lenyilatkozza, hogy azok hazugságok, a dokumentumokhoz pedig semmi közük, és a párt nyilvánosan hozzáférhető programelemeivel sincsenek összhangban. Ez nem zavarja a lejáratókampány résztvevőit, ahogyan az sem, hogy első fokon már elbuktak a korábbi „tiszás adócsomag” terjesztői a bíróság előtt. Normális hírközlési, újságírói tevékenységet folytatni kívánó szereplőként ezzel rettenetesen nehéz mit kezdeni, hiszen elméletileg a propagandalapok anyagaiban is lehetnek (és olykor tényleg vannak) ellenőrzésre, beszámolásra méltó elemek, valamilyen tényalap, amivel szembesíteni kell a politikusokat. Itt azonban a megszellőztetett dokumentumok olyan szinten állnak távol a komolyan vehetőségtől, hogy a legadekvátabb reakció rájuk valószínűleg az elviccelés. Olyannyira, hogy egy kicsit saját magamat is kénytelen vagyok hülyének nézni, amiért megpróbálok komolyan írni a témáról.

Az Index-cikkek nyomán aztán megérkeznek a propaganda különböző szintjei Orbán Balázs szebb napokat látott Facebook-oldalától a kormánypárti értelmiségen át a talpas politikai influenszerekig és a fideszes bulvárig. A médián belül a legkeményebben ezúttal a jobb híján még mindig közmédiának nevezett MTVA egységei állnak bele a kampányba, a Híradó.hu-n és annak Facebook-oldalán tucatjával jelennek meg naponta stockfotókra és Magyar Péterről készült, előnytelen képekre ráírt „programelemek”. Ezek között olyan elképesztő hülyeségek bukkannak fel, mint a gyerekek egészségügyi ellátásának fizetőssé tétele, a GYED megszüntetése, az özvegyi nyugdíj megadóztatása vagy a 18 ezer forintos macskaadó. Aki idáig eljutott ebben a cikkben, annak valószínűleg felesleges részletesen elemezni, milyen bizarr az állítólagos szerzők szignóival ellátott, Indexre kirakott dokumentum, mennyire parodisztikus a Tiszának tulajdonított intézkedési tervek egy része, más része pedig miért furcsán démonizált. Ezen a ponton viszont el is érkezünk az aktuális Fidesz-kampány másik elkeserítő következményéhez:

a közteherviselésről szóló diskurzus lerántásához a mocsárba. A valóság kivégzése után már apróságnak tűnhet, de azért elég súlyos, újabb területen tették ugyanis lehetetlenné az értelmes közpolitikai vitát.

Ez a jelenség persze nem új, az elmúlt években több fontos témával megcsinálták ugyanezt: az Orbán-kormány saját, a közélet végletekig menő polarizációjára építő politikájához beáldozta már a migrációról, a szexuális kisebbségekről vagy éppen a kábítószer-használatról szóló értelmes társadalmi párbeszéd lehetőségét. Aki ezekben a témákban ma árnyaltan szólal meg a nyilvánosságban, az száz százalékig biztosra veheti, hogy összekenik valami gusztustalan nyálkával, a propaganda megrágja és kiköpi, rosszabb esetben a saját körei is gyanakodva néznek rá. Ebbe a sormintába lökték be most az adó- és támogatáspolitikát, ami unalmas és bürokratikus hangzása ellenére a legfontosabb közpolitikai kérdéskör, amiről egy választáson dönteni kell.

A magyar állam minden évben alsó hangon a GDP 40 százalékát szedi be és költi el adók formájában, ez hétköznapi perspektívából felfoghatatlanul sok pénz, az utóbbi években 30 ezer milliárd forint körüli összegre jön ki – és egyáltalán nem mindegy, pontosan mennyi az annyi, kitől, milyen formában, milyen arányban vonják el, pláne nem mindegy, hogy mire költik. A magyar állam több fontos alrendszere jelenleg alulfinanszírozott, bizonyos alapfunkciókra való ráfordításban (pl. az egészségügyben) az uniós rangsor vége felé állunk. Ilyen körülmények között az sem lenne elrugaszkodott felvetés, hogy értelmesen megvitassuk, szükséges-e az adók és járulékok rendszerének mélyebb átalakítása, hogy ne haljanak meg rémisztően sokan kórházi fertőzésben, vagy hogy legyen elég (és elég jó) pedagógus. Hogy beszéljünk arról, lehetséges-e a sarcok emelése nélkül jobb minőségű szolgáltatások nyújtása, ha értelmesebben csoportosítjuk a rendelkezésre álló pénzt, vagy ehhez esetleg tényleg növelni kell a beszedett összeget. Ahogyan azt sem ártana tüzetesen megvizsgálni, milyen önkényes célokra mennyit költ az állam, és hogy vajon mennyire jól hasznosulnak az újraelosztás keretében szétosztott ezermilliárdok, tényleg oda mennek-e, ahol a legnagyobb hasznuk lenne. Vagy éppen azt, hogy mennyiből kéne működnie a közmédiának, ami vélhetően azalatt is kitett a felületeire egy tucat álhírt, hogy ezt a pár ezer karaktert leütöttem.

Ezek húsba vágó, egyéni szinten konkrét életutakat, társadalmi szinten pedig olyan folyamatokat meghatározó kérdések, amelyeken minden túlzás nélkül a teljes ország jövője múlik. És amikről egy normális kampánynak szólnia kellene. Többkulcsos adót vezetne be egy párt? Oké, mekkorák lennének a kulcsok és hogyan oszlana el a terhelés? Megváltoztatnák a családtámogatási rendszert? Nézzük meg, milyen irányba, és döntsük el, igazságosabb lenne-e, vagy akár csak azt, minket személyesen hogy érintene.

Érvek ütköztetéséről azonban szó sem lehet 2026 áprilisáig, hiszen jelenleg ott tart a kormány dominálta hazai közbeszéd, hogy aki a világ és az EU nagy részén jellemző progresszív adózásra akár csak gondolni mer, az népnyúzó bolsevik, mellesleg padlássöprést is bevezetne. A szinte végtelen erőforrással bíró, állammal összefonódott kormánypárt a kihívó valós politikai elképzeléseinek bírálata helyett úgy döntött, inkább lebontja az egész játékteret, amiben a versengés zajlik. A Fidesz aktuális kampánya ezzel a húzással a szemünk előtt nyírta ki az újraelosztásról szóló értelmes diskurzus elvi lehetőségét, és jelenleg páros lábbal ugrál a hulláján.

Ide jutva talán már abban sem reménykedhetünk, hogy igazán részletesen megismerhetjük a Tisza valódi gazdaságpolitikai és közteherviselésre irányuló ajánlatát, hiszen az egész téma egy aknamező, amire jobb nem rátévedni. Ez a hozzáállás tükröződött már Tarr Zoltán Tisza-alelnök szerencsétlen és könnyen kikezdhető megszólalásában is, amire aztán komplett kampányt épített a kormánypárt. Még rosszabb következmény, hogy ha sikeres a Fidesz kommunikációs atomháborúja, akkor az adózás és az újraelosztás bármely más, a Fideszétől eltérő koncepcióját hosszú időre sikerülhet megbélyegezni a társadalom szemében – ha pedig ez megtörténik, az a jövőbeli tényleges politikai cselekvés lehetőségeit is korlátozhatja. Ki meri bevállalni, hogy érdemben hozzányúljon az adórendszerhez, ha a fél ország szerint bármilyen módosítás ördögi, az emberek kifosztására irányuló kísérlet? Különösen ironikus ez a hozzáállás egy olyan párttól, ami 2010 után nagyon komolyan átalakította a magyar adórendszert annak érdekében, hogy megvalósíthassa saját társadalompolitikai vízióját – a Fideszben ezek szerint azt gondolják, hogy bárki mástól ugyanez illegitim lenne.

Nehéz erre a helyzetre reagálni a bénultságon, elkeseredésen vagy cinikus viccelődésen túl, de a szellemi épség megőrzését talán az szolgálja a legjobban, ha kitartóan úgy teszünk, mintha még lenne miről beszélgetni – és egyszer talán megint lesz is.