A láncdohányos, söröző cowboy nagyon kellett a Szigetre
Post Malone még 2019-ben lépett fel először Magyarországon, akkor is a Sziget nagyszínpadán, egy elég megúszós koncerttel. Azóta ledobott 25 kilót és négy nagylemezt, az éneklős, R&B-s trapből indulva még közelebb került a countryhoz és a rockzenéhez, többszörös gyémántlemezes előadó lett, jelenleg pedig ő a 19. leghallgatottabb zenész a Spotifyon. Az idei Szigetre így már egy újragondolt, kellően hatásvadász produkcióval és komplett zenekarral érkezett.
Austin Richard Post nagy utat járt be 2015-ös berobbanása óta. Sok más ma népszerű hiphopelőadóval együtt ő is a SoundCloud-korszakban indult az alapvetően feketék által meghonosított trapből merítő, fonott hajú, arany fogékszeres fehér fiúként (pontosabban fehér Allen Iversonként), de hangzásában végig húzott – és gyakran vissza is nyúlt – a gitárzenei műfajokhoz, első mixtape-jére rögtön került is egy kedves Fleetwood Mac-átdolgozás. Igaz, olyan paródiaszerű szintipopos próbálkozásai is voltak Leon DeChino művésznév alatt, mint a Why Don't You Love Me?, amit még a gimiben készített beadandóként, de ezt csak a rajongói túrták elő 2016 táján, amikor már bőven robogott a mainstream felé.
Végül Post Malone abból csinált karriert, hogy a countryt és a lakossági rockot vegyítette R&B-s és erősen popos elemekkel, ami a tökéletes recept, ha nagy tömegeket akarsz behúzni. Ez mégsem egy kultúrkeselyű kísérlete volt, Posty otthonról eleve hozta magával a gitárzenét, korábban DJ-ként aktív apjának köszönhetően a 2Pac- és Outkast-zenék mellett Pantera, Metallica és Johnny Cash, illetve Tim McGraw countrypápa dalai szóltak náluk. Ez a szenvedélye később abban is megmutatkozott, hogy behívta egy közös dalra a nemrég elhunyt Ozzy Osbourne-t Travis Scott mellé, a Covid elején pedig Nirvana-dalokat dolgozott fel egy adománygyűjtő élő adásban.
Majd ahogy az előadó idősödött, úgy került egyre közelebb a hagyományosan fehér zenei műfajokhoz, köztük a countryhoz is. Nem véletlen, hogy akik belefutottak vasárnap a Sziget előtt, azok már egy texasi cowboyt láthattak Budapest belvárosában. A nagyszínpadra aztán Post Malone már úgy érkezett, mint egy fiktív déli állam szórakozott seriffje, testén az Aqua Teen Hunger Force-ból és a Nem vénnek való vidékből származó tetoválásokkal.
Post olyan, mintha csak Ari Aster új filmjéből lépett volna elő, azt leszámítva, hogy ő még nem vesztette el a józan eszét, sőt állítása szerint még sosem érezte magát jobban, mint az elmúlt két évben. Sörözni és dohányozni persze továbbra is szeret, imidzsének fontos alapkövei ezek.
Post Malone koncertje egy élő hell yeah szimulátor volt: a Bud Lightok, Marlborók, macsó riffek, tökös dobszólók és felcsapó lángnyelvek mellé már csak két monster truck és egy süvítő fehérfejű rétisas hiányzott.
„My pronouns are U-S-A” – tartja a mondás, és mit ad isten, Post Malone épp július 4-én, az amerikai függetlenség napján született 1995-ben, pont nemrég töltötte be a harmincat a jeles napon. Ehhez a True American gondolatisághoz idomulva a produkciója is egy kipróbált, kiszámolt, szórakoztatóipari mintának tekinthető, ízig-vérig amerikai show volt. Se több, se kevesebb ennél, de annak pont tökéletes a maga műfajában.
Az egyedül támolygó – és helyét kereső, de sosem találó – Kid Cudihoz és a szintén szólóban vonagló Charli XCX-hez képest Post Malone hatalmas stábbal és komplett zenekarral érkezett: ez a The Fools For You nevű együttes, gitárosokkal, vokalistákkal, hegedűsökkel és billentyűsökkel, akik már ezzel eladták a produkciót.
Nem mintha Post Malone önmagában nem lenne egy jelenség: már az elején kígyótestű, redneck nagybácsiként csorgott le a színpadra, és bohókás cowboyként illegette magát a szűk farmerjében, miközben az első három dal alatt el is használták a pirotechnika nagy részét. Mégis kellett mögé a bejáratott csapat, akikkel épp körbeturnézzák Európát. Posty velük hangszerelte át a dalai nagy részét (sokat így a Shazam sem ismert fel), amiknek pont jól állt az az extra íz, amit az élő dobok és gitárok adni tudnak egy nagyszínpadon.
Ha mindaz, amit láttunk, még nem lenne elég amerikai, az augusztus 8-án Romániában kezdődő, majd Budapesten folytatódó turné a The Big Ass Tour nevet viseli, ami még inkább hozzájárul a megalomán, minél nagyobb, annál jobb alapon szerveződő show érzetéhez. Ez a maga hatásvadász eszközeivel és Post Malone egyszerű jófejségével párosulva akkor is elkap, ha kultúrsznob módjára ellenkezni próbálsz.
A pénteki nagyszínpados fellépő, Kid Cudi sikersztorija is abszolút egy amerikai történet, de Post Malone sokkal egyértelműbb, könnyebben dekódolható és univerzálisan ismert motívumokkal dolgozik mind a zenéjében, mind a megjelenésében, ami miatt itthon is sokkal könnyebben értelmezhető a karaktere. Nem is nagyon kellett beszélnie az elején, rögtön megvette őt a közönség, a harmadik dal után viszont alig állt be a szája. Érdemi dolgokat mondjuk nem mondott, csak hálálkodott, poénkodott a sörözéssel, azzal, hogy reméli, nem cseszi el a soron következő dalt (egyszer tévesztett is a setlistben), majd végül még egy zárómonológra is futotta neki arról, hogy mennyire fontos követni az álmainkat.
Egy ponton egy-két percre le is állította a műsort, amikor azt hitte, hogy valaki rosszul lett a tömegben. „Édesem, ő nem egy ilyen Travis Scott Astroworld-figura” – reagálta le mellettem valaki rögtön Post Malone előzékenységét, utalva Travis Scott tragédiába fulladt 2021-es fesztiváljára.
Pár akusztikus, egy szál gitáros kitekintést (Feeling Whitney) leszámítva Post Malone-nak nem is nagyon kellett küzdenie a figyelemért, és valahogy sosem esett ki a szerepéből: még akkor is sikeresen jött vissza, amikor egy potya slukkolás miatt majdnem később kezdett bele egyik-másik refrénbe. A majdnem hárommilliárd Spotify-lejátszásnál járó Circlesszel kezdődő slágermustra (Sunflower, Congratulations) után már gyakorlatilag laza hazafutás volt a koncert, és talán a Rockstarnál jött ki leghangsúlyosabban, hogy mennyire durván összerakott, drága és nagyszabású produkció ez.
Látszik, hogy Post Malone erre a feladatra született, és a vérében van a szórakoztatás. Csak annyit kért, hogy ciccentsünk egy hideg italt, adjuk át magunkat a tesztoszteronszagú gitárszólóknak, és érezzük jól magunkat, ez pedig bőven elég volt arra, hogy még a motivációs lózungjait is bekajáljuk. Ha minden napra jutna legalább egy ilyen headliner, nem lenne semmi gond.
