Az unokatestvérem felesége úgy döntött, hogy beindítja az írói karrierjét. Ezt nem ő mondta, hanem a férje, az én unokatestvérem jelentette ki roppant határozottan. Már eleve azon csodálkoztam, hogy a férj a felesége helyett is ennyire magabiztosan nyilvánul meg ebben a dologban, elvégre mindaddig úgy tudtam, legalábbis azt vettem észre, hogy az unokatestvérem nem sokra tartja az irodalmat, sem mint az élet egyik összetevőjét, de mint foglalatosságot különösen nem. Egyszer úgymond kíváncsiságból elolvasta az egyik tárcámat, közben mindvégig olyan mosolyt láttam a szája szélén, mint amikor valaki megáll az óvoda kerítésén kívül, és pár pillanatig különösebb indok és gondolatok nélkül nézi a gyerekek önfeledt, dacos játékát. A feleségéről pedig végképp nem sejtettem, hogy efféle ambíciói vannak – zárkózott, magának való nőnek ismertem, akinek szavát alig lehet hallani, a ritka, ám annál nagyobb szabású családi alkalmak idején például rendre elbújik az asztal túlsó végén, igaz, őt már láttam könyvvel a kezében.
Természetesen igent mondtam, nem csupán a különben nem annyira erős családi kötelék okán, hanem részben kíváncsiságból, részben meg azért, mert amúgy – föltehetően fölösleges – kötelességtudatból azoknak a távolabbi és közelebbi ismerősöknek is át szoktam futni a kéziratát, akik sokkal inkább biztatásra, mint valós véleményre vágynak. Megtudtam, hogy az unokatestvérem felesége ekkorra már elvégzett egy online írótanfolyamot, amely során vitába keveredett a kurzus vezetőjével, akivel nem értett egyet valami karakterépítési ügyben.
„Van egy általánosan alkalmazható hüvelykujjszabály arra vonatkozóan, hogy miként kell egy karaktert jellemvonásokkal fölruházni, és ezek utólag mennyire cserélhetők?” – tette föl a kérdést, miután Messengeren elküldte az addig megírt összes novelláját és két regénykezdeményét. Megvallom őszintén, már a felvetést sem értettem. Utána kellett néznem, ebben a vonatkozásban mit takarhat a „hüvelykujjszabály” kifejezés, és miben tér el jelentése az „ökölszabály”-étól. Állítólag semmiben, csak utóbbi újabb keletű, és angolból való tükörfordítás eredménye. A megoldáshoz persze így se kerültem közelebb.
Az unokatestvérem felesége már írói karrierje beindításának első lépéseinél meglehetősen termékenynek bizonyult. Kábé mint amikor hosszú lezárás után egy nyitva hagyott csapból hirtelen ömleni kezd a víz. Engem sose vonzott a fantasy, se a hasonló zsánerek, ezek a novellák és regénykezdemények ugyanakkor orkokkal, tündékkel, varázslókkal és mindenféle más teremtménnyel voltak tele. Ha jól értettem, az unokatestvérem feleségét leginkább az érdekelte, melyik karaktert milyen képességekkel kell fölruháznia ahhoz, hogy bele bírja csomagolni az adott szituációba és cselekménybe. Amely viszont legalábbis számomra sokkal érdekesebb volt az említett karaktereknél. Ha eltekintettem a különféle csodás elemektől és a fantasztikum meg a misztikum világába illő eseményektől, rendre arra jutottam, hogy ezek a sztorik akár hitelesek, ennélfogva pedig ütősek is lehetnek. Nem varázsföldén, hanem a hús-vér mindennapokat tekintve. Sőt, amennyiben lehámoztam róluk a tündérjelmezt, a varázslósapkát, meg az aranypáncélt, egynémely karakter még ismerősnek is tűnt. Anélkül, hogy az unokatestvérem felesége különleges képességekkel ruházta volna föl. Amúgy a mondatok se voltak rosszak.
Nem igazán szeretem a Messengeren küldött fájlokat, azokat le kell tölteni ahhoz, hogy elmélyedhessek bennük, ám akkor meg a telefonom tárhelye telítődik, úgyhogy inkább csak átpörgetni szoktam őket. Azért válasz helyett így is föltettem a kérdést az unokatestvérem feleségének, miszerint miért nem szedi ki az írásaiból ezt a sok hókuszpókuszt, és írja meg mindezt úgy, ahogyan átélte vagy látta a dolgokat. Akkor a karakterszám is kisebb lesz – nem bírtam kihagyni a szinonimaziccert –, és az csak jót tesz egy szövegnek, ha feszesebbé válik.
Sokatmondó volt, hogy válasz nem érkezett. Az unokatestvérem felesége a jelek szerint érzékelte, hogy nem bírok segíteni, lehet, hogy azt hitte, nem is akarok. Ez így konkrétan nem igaz, ám kétségtelen, hogy a fantáziavilág, amely felé ő tartott, nekem nem zsánerem. Idővel valószínűleg ráébredt arra, hogy nem annyira könnyű beindítani az írói karriert. Mostanában senki nem is beszél már róla. Az unokatestvérem se olvassa a tárcáimat.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
