Így hagyja le a teljes régiót a rendszerváltáskor lesajnált Lengyelország

Karol Nawrocki lengyel elnök és Donald Tusk miniszterelnök kevés dologban értenek egyet, de az orosz–ukrán háborúhoz való hozzáállás ilyen: olyannyira, hogy az Orbán Viktorhoz hasonlóan EU-kritikus, szuverenista politikát képviselő Nawrocki – akinek júniusi győzelmét Orbán „nagy győzelemként”, Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter „újabb patrióta győzelemként” értékelte – november végén lemondta a találkozóját a magyar miniszterelnökkel annak moszkvai útja miatt. Lengyelország ma következetesen, politikai színtől függetlenül vezető szerepet játszik Oroszország elrettentésében és Ukrajna támogatásában. Ez nemcsak a retorikán, de a hadsereg fejlesztésén is meglátszik: a 2019-es GDP-arányos 2 százalékhoz képest 2025-re 4,7 százalékra nőtt, jövőre pedig az 5 százalékot is meghaladja majd a védelemre költött összeg. Lengyelország hadserege szép csendben a NATO harmadik legnagyobb hadserege lett az Egyesült Államok és Törökország után.

Van azonban még egy terület, amin Lengyelország csendben és következetesen annyira kitartóan dolgozott az elmúlt években, hogy egyre többen kezdik tanulmányozni a siker kulcsát: a gazdaság. Nincs olyan mutató, ami ne arra utalna, hogy az egykor lenézett és hozzánk képest elmaradott lengyel gazdaság irigylésre méltón sokat fejlődött a rendszerváltás óta, és bár még nem kizárt, hogy hosszabb távon megreked a mostani szintjén, jó helyzetből indul neki a most körvonalazódó európai modellváltásnak. Ebben a cikkben azt mutatjuk be, honnan indult és hova jutott Lengyelország az elmúlt 35 évben.

Jónap Richárd, a Concorde Podcast műsorvezetője a Concorde Lengyelországról szóló podcastadásában szeptemberben úgy foglalta össze a lengyel ugrás lényegét, hogy az ország mindig csak kicsivel tudott többet növekedni évente, mint a régió többi országa, azt viszont folyamatosan, következetesen hozni tudta. Jónap becslése szerint ha Magyarország ugyanazon a növekedési pályán lett volna az elmúlt 34 évben, mint Lengyelország, az egy főre jutó GDP-ben idénre utolértük volna Olaszországot, és mindössze 7-8 százalékra lennénk az EU átlagos GDP-jétől.

„Az egy főre jutó GDP, a jövedelmi szint növekedése mind azt mutatják, hogy Lengyelország szép lassan igazán magas jövedelmű országgá válhat – mondja a Telexnek Pálfi György, a VIG Befektetési Alapkezelő részvényüzletág-vezetője. – Hihetetlen változást értek el ahhoz képest, ahol a rendszerváltáskor voltak.”

A látványos lengyel gazdasági fejlődést nem lehet egyetlen sikertényezőre visszavezetni: a fellendülés mögött több, egymástól gyakran független folyamat áll, és ezek egy része még a rendszerváltásig nyúlik vissza. Az egyaránt békés rendszerváltáson áteső Lengyelország és Magyarország sok szempontból hasonló problémákkal szembesült 1989–1990-ben: az óriási külföldi adósság és a kialakult adósságcsapda, a tervutasításos gazdaság öröksége, a magas infláció, a makrogazdasági egyensúlytalanságok, a rejtett munkanélküliség felszínre kerülése, és persze a fő dilemma, hogy melyik ország vezetése milyen módon képzeli el a piacgazdaságba való átmenetet és az ehhez szükséges reformokat. Ahhoz, hogy megértsük, miért tudott Lengyelország Magyarországnál jobban elstartolni, érdemes felidézni néhány különbséget a két ország rendszerváltóinak döntéseiben.

A rengeteg kritikát kapó terv lényege az volt, hogy megalapozza a gyors átmenetet a tervgazdaságból a piacgazdaságba. Ehhez többek között kezelni kellett a brutális, olykor havi alapon 50 százalékot is elérő, 1989-ben éves szinten 600 százalékos inflációt, a szabályozott árakat, az áruhiányt, meg kellett teremteni a złoty szabad, piaci árfolyamon történő átválthatóságát, és fel kellett számolni az állami vállalatok támogatását, illetve a külkereskedelmi korlátozásokat. A pénzügyminiszter célja – a régió többi országához hasonlóan – az volt, hogy stabilizálja a makrogazdaságot, és megteremtse az állami cégek átszervezésének és privatizálásának, illetve a piacgazdasági intézmények kiépítésének lehetőségét, de a lengyel reformcsomag jóval radikálisabb volt, mint amilyen utat a csehek, a szlovákok vagy a magyarok választottak. Ilyen radikális lépés volt például a fogyasztói árak azonnali felszabadítása 1990. január elsejével, az állami vállalatok támogatásának gyors eltörlése, de a bérstop bevezetése és a béreket túlságosan gyors mértékben növelő vállalatok büntetőadója is.

A gyors reformoknak azonnali, mélyreható hatásuk volt a piacokra és a cégekre. A bírálók szerint viszont a sokkterápia túl agresszív volt, túlságosan megterhelte a nagy állami vállalatokat, az ott dolgozókat és a helyi közösségeket, elsősorban a reálbércsökkenés, a hirtelen növekvő egyenlőtlenségek és a tömeges, a csúcson 16 százalékos, de bizonyos szektorokban ennél jóval magasabb munkanélküliség miatt. A Concorde Podcast már említett, Lengyelországról szóló részében Jónap Richárd úgy fogalmazott, Balcerowicz tulajdonképpen „fájdalomcsillapító nélkül amputálta” a lengyel gazdaság bizonyos elemeit. Az átállással járó társadalmi sokkot a többi rendszerváltó ország társadalmához hasonlóan a lengyel társadalom sem úszta meg. A New York Times már 1989 tavaszán arról írt, hogy a lengyel társadalom egy része reménytelenül és szorongással várja, milyen változásokat hoz a jövő. A munkanélküliség és a meredeken növekvő egyenlőtlenségek, később az átalakulás miatti csalódás kimutatható még a halálozási statisztikákból is, 1989 és 1994 között 26,5 százalékkal nőtt az öngyilkosságok száma az országban.

Azt a kritikusok is elismerték, hogy szükség volt a makrogazdasági intézkedésekre, de szerintük jobb lett volna, ha ezeket célzott mikroökonómiai (azaz vállalati és helyi szintű) lépések egészítik ki. Johnson és Loveman ezer lengyel vállalat bevonásával elvégzett kutatása viszont arra jutott, hogy a sokkterápiának volt közvetett mikroökonómiai hozadéka is, amit a bírálók nem ismernek fel: teret nyitott a vállalkozói szellemnek. A Szovjetunió bukása után a blokk egykori államai több ezer alacsony hatékonysággal működő állami vállalatot kaptak a nyakukba, az egész világ azt figyelte, melyik ország milyen stratégiát választ majd ezek átszervezésére vagy privatizálására. A két közgazdász arra számított, hogy a privatizáció kérdése mindennél fontosabb téma lesz Lengyelországban is, ehhez képest még 1995-ben is csak viszonylag kevés előrelépés történt mind az állami cégek átszervezésében, mind a privatizálásukban. Közben viszont alig két év alatt több tízezer kft. jött létre: míg 1988-ban 1275 cég volt az országban, addig 1990 végére 33 ezer, 1991 végére több mint 45 ezer működött. (1988-ban technikai értelemben még nem léteztek kft.-k Lengyelországban, de ekkor fogadták el a Wilczek-törvényt, ami radikálisan liberalizálta a vállalkozásalapítást, lehetővé téve a modern értelemben vett cégek létrehozását.)

De mi köze a vállalkozói szellemnek ahhoz, hogy mennyire sikeres az átmenet a piacgazdaságba? Johnson és Loveman szerint több szempontból is döntő szerepük van a magánvállalkozásoknak a volt keleti blokk átállásában. Egyrészt a tervgazdálkodás olyan alacsony hatékonyságú volt, hogy mindent – a vezetési gyakorlatokat, a munka megszervezését, a szervezeti struktúrákat – tetőtől talpig át kellett (volna) szervezni. Erre a termelési célokra, mesterséges árakra, állandó hiányra szocializált állami cégek többségében nem voltak alkalmasak: bár a nyolcvanas években Lengyelországban is voltak bizonyos vállalati reformok, az állami cégeknek nem volt meg a szükséges szakértelmük és erőforrásuk ahhoz, hogy az átalakulás motorjai legyenek. A gyors változásokra viszont az egyszerű irányítású, kevés öröklött szervezeti teherrel, alacsony költségekkel bíró, feltörekvő cégek rugalmasan tudtak reagálni. Emellett az évtizedekig fennálló hiánygazdaság végeláthatatlanul sok kiaknázatlan lehetőséget kínált a magáncégeknek, mert bárki betörhetett olyan áruk vagy szolgáltatások piacára, amik korábban nem voltak elérhetők – ennek egyik következménye az volt, hogy a komótosan és rosszul működő állami cégek gyakran ezeknek a magáncégeknek a felvásárlói lettek.

A két közgazdász szerint tehát a Balcerowicz-terv „gyors és bátor” intézkedéseinek köszönhető, hogy Lengyelországban ennyire el tudtak terjedni a magánvállalkozások már a kilencvenes évek első felében; szerintük egy lassabb átmenet gátolta volna a cégek fejlődését és késleltette volna a gazdasági átalakulást, így viszont „visszafordíthatatlanul” megtörténtek a változások.

A magyar modellhez képest tehát eltérő volt a privatizáció előkészítése és megszervezése is. Lengyelországban a privatizáció jóval lassabban zajlott le, mint itthon, emiatt az első lépések már egy relatíve letisztult piacon történtek. Az állami tulajdont szélesebb körben osztották el: míg itthon a privatizáció részvényprogramokra és külföldi tőkére épült, Lengyelországban a privatizációban külföldi befektetők, hazai kis- és középvállalkozások (kkv-k) és önkormányzatok is szerepet kaptak.

Lengyelországnak előnyére vált az is, hogy a több mint 40 milliárd dolláros külföldi államadóssága egy részét elengedték. Az 1990-es évekre az államadósság a GDP 95 százalékát tette ki, ebből 87 százalék még a hetvenes évekből származott, azaz a lengyelek is adósságcsapdába kerültek. Lengyelország már a nyolcvanas években megkezdte a tárgyalást a hitelezőivel, a nagy állami hitelezőket képviselő Párizsi Klubbal 1991-ben, a magánhitelezőket összefogó Londoni Klubbal 1994-ben egyezett meg. A Párizsi Klub Lengyelországgal és Egyiptommal egyszerre egyezett meg az adósságaik rendezéséről: a két ország a standard feltételeknél sokkal kedvezőbbeket kapott, az érintett jogosult kétoldalú állami adósságállomány 50 százalékos csökkentését hagyták jóvá. A magánhitelek rendezésének keretét az 1989-ben elfogadott Brady-terv teremtette meg, ami 12 országnak – köztük Lengyelországnak – tette lehetővé a hitelei átütemezését és részleges elengedését, majd Lengyelország 1994-ben a konkrétumokban is megállapodott a Londoni Klubbal. A két klub hitelezőivel kötött megállapodások eredményeként a lengyel külföldi adósságok jelentősen, 9,7 milliárd dollárral csökkentek.

Az adósság rendezésének kérdését természetesen Magyarország is vizsgálta, de végül úgy döntött, hogy nem kéri a bruttó 21 milliárd dolláros külföldi államadósságának átütemezését vagy elengedését (ez nominálisan alacsonyabb volt, mint a lengyel, de az egy főre jutó államadósság a teljes szovjet blokkban Magyarországon volt a legmagasabb). Magyarország azért nem kérte az adósság elengedését, mert hitt a gyors gazdasági felzárkózásban, meg akarta tartani a „jó adós” státuszt, és összességében jobban félt hitelességének elvesztésétől, mint az adósság hosszú távú terheitől. Az elemzők reménykedtek a külföldi bevételek és a privatizáció hozadékában, amik fedezhették volna az adósság visszafizetését, így sem Németh Miklós, sem Antall József miniszterelnök nem kérte az államadósság könnyítését a nyugati hatalmaktól.

A rendszerváltás utáni sokkot a többi szocialista országhoz hasonlóan Lengyelország sem tudta elkerülni. A lengyel modellnek viszont több olyan előnye volt, ami miatt többé-kevésbé megfelelő pályára tudott állni az ország gazdasága (aminek meg is volt az eredménye, 1990 és 2000 között a lengyel GDP évente átlagosan 4 százalékos növekedést produkált). Egyrészt a sokkterápia segített a magánvállalkozások térnyerésében, véghez vitte a piacgazdaság eléréséhez szükséges legégetőbb reformokat és végső soron kordában tartotta az inflációt. Emellett a relatíve lassú, hazai tőkét is bevonó privatizáció lehetővé tette a finomhangolást, a társadalmi feszültségek kezelését és a gazdaság egészének a modernizálását. Az államadósság részleges elengedése miatt pedig jelentősen csökkent a fizetési mérleg nyomása, Lengyelország kevésbé volt kiszolgáltatva a hitelezőinek, és nem utolsósorban felszabadultak források potenciális beruházásokra és gazdasági modernizációra.

„Annak idején mindenki azt figyelte, melyik ország tud több külföldi működő tőkét (FDI-t) bevonzani. Magyarország ilyen szempontból jól állt, de arról már nagy vita volt, hogy ez mennyiben segítette a folyamatokat – mondja Schmidt Andrea történész-közgazdász a Telexnek. A Pécsi Tudományegyetem egyetemi docense 1988 óta foglalkozik Lengyelországgal. – A lengyeleknél kevésbé volt jelen a külföldi tőke, mint nálunk, nagyobb mértékben tudtak a belföldi tőkére támaszkodni, a hazai gazdasági szereplők nagyobb szerephez jutottak, mint Magyarországon. A rendszerváltással járó válság elhúzódott, de a hazai vállalkozók is megerősödtek. Ennek a mai napig megvan a maga jelentősége, amit itthon mi is naponta tapasztalhatunk a nálunk jelen lévő lengyel vállalkozások példáján.”

Schmidt Andrea szerint az EU-s források felhasználásának fontos szerepe van abban, hogy Lengyelország ekkora ugrást tudott megtenni az elmúlt évtizedekben. A hatékony felhasználást részben a jól kiépített intézményrendszernek köszönhetik, részben annak, hogy központosított rendszer helyett igyekeztek a társadalom viszonylag széles bevonásával dönteni az EU-s pénzek sorsáról. Még az ezredforduló előtt egy átfogó közigazgatási reform 47-ről 16-ra csökkentette a vajdaságok számát, és ekkor hozták létre a regionális önkormányzatokat, illetve az úgynevezett vajdasági szerződések rendszerét. Utóbbit azért vezették be, hogy megkönnyítsék a későbbi Strukturális Alapokból érkező támogatások fogadását. Az egyes régiók közötti különbségek csökkentése is központi kérdés volt, Magyarországgal ellentétben a fejlesztéspolitikában a régióknak is fontos szerep jut.

Az ország felzárkózását, gazdasági növekedését a mindenkori lengyel kormány kiemelt feladatként kezelte, így a különböző kormányváltások sem akadályozták meg. „A lengyel rendszerváltás utáni időszak egyik sajátossága volt, hogy 18 év alatt, 1989 és 2007 között 14 kormányfő és kormány váltotta egymást. Ez azonban nem azt jelentette, hogy ilyenkor a portásig lecserélték a területfejlesztéssel foglalkozó minisztérium dolgozóit. A miniszterek cserélődtek, olykor az államtitkárok is, de az ez alatti szinteken a szakértelem mindig felülírta a politikai hovatartozás kérdését – mondja Schmidt Andrea. – A területfejlesztésért felelős ember hosszú évekig ugyanaz a személy volt: attól függően volt miniszter, államtitkár vagy helyettes államtitkár, hogy milyen színű volt épp a kormány, de végig pozícióban maradt. Ugyanez jellemezte a Brüsszelben dolgozó szakemberek tevékenységét is.” A prioritások kormányonként változtak ugyan, de a fő irány végig ugyanaz maradt: az ország felzárkóztatása.

Schmidt szerint ez a kontinuitás is hozzájárult a gazdasági felzárkózáshoz és a területi egyenlőtlenségek csökkentéséhez. „A rendszerváltásban aktív szerepet vállaló Lech Wałęsa egykori ellenzéki politikus, későbbi köztársasági elnök a nyolcvanas évek elején arról beszélt, Lengyelország lehetne a következő Japán – ez a vágya most megvalósulni látszik.”

A lemaradás hatékony ledolgozását nemrég egy magyar tanulmány is kimutatta. A magyar gazdaság az Európai Unióban – Felzárkózás, útvesztés, különút az Unió peremén című tanulmányukban Gulácsi Gábor és Kerényi Ádám összehasonlította a 2004-ben és az azután csatlakozó EU-s országok eredményeit. Ebből látszik, hogy Magyarország tudta a legkevésbé kihasználni az EU-csatlakozás előnyeit, Lengyelországhoz viszont elég látványos ugrás köthető, legalábbis ha pusztán a makroadatokat nézzük. Míg 2004-ben a lengyel egy főre jutó GDP vásárlóerő-paritáson az EU-átlagnak mindössze 51,5 százalékán állt, 2023-ra már meghaladta a 77 százalékot, azaz közel 26 százalékpontos növekedést hozott össze. Ezzel szemben Magyarország mindössze 62,8 százalékról 76,6 százalékra tudott felzárkózni. A nagyot ugrók közé tartoznak még a balti államok, illetve Bulgária és Románia.

Az egyik legnagyobb fejlődő gazdaságként nominálisan Lengyelország kapta a legtöbb támogatást az EU-tól, 20 év alatt bruttó 245,5 milliárd eurót (nettó, azaz a befizetését levonva 161,6 milliárd eurót). Az ING Bank tavalyi elemzése szerint források 65 százaléka kohéziós fejlesztésekre – közlekedésre, szociális kiadásokra, energetikára – ment, 30 százalékát pedig a közös agrárpolitika révén a lengyel mezőgazdaságra fordították. Az EU-s pénzek egyik leglátványosabb eredménye a lengyel autópálya-hálózat kiépülése volt. 2004 és 2013 között addig soha nem látott mértékben sokasodtak az utak: míg a csatlakozáskor mindössze 700 kilométernyi autópálya és gyorsforgalmi út volt Lengyelországban, mára 5100 kilométer (ebből 1850 kilométer autópálya). Mindez tovább javította a gazdasági mutatókat, hiszen az autópályák építésével csökkentek a szállítási költségek, bővült a kereskedelem és több beruházás érkezhetett az elmaradottabb régiókba.

Az uniós csatlakozással párhuzamosan – akárcsak a régió többi országában – itt is jelentősen megugrott a külföldi működő tőke mértéke, 2000-hez képest 2024-re megtízszereződtek a külföldi befektetések Lengyelországban. Magyarországhoz hasonlóan a beáramló FDI nagyrészt feldolgozóipari (autó-, akkumulátoripari, elektronikai) beruházásokat és szolgáltatási központokat (SSC-ket) jelent, de erős a jelenlétük a globális techcégeknek is. Az Intel a veszteséges eredménye miatt nemrég kifarolt ugyan egy korábbi bejelentésből, az Amazon viszont 2023-ig több mint 7 milliárd eurót fektetett be Lengyelországban, év elején pedig a Microsoft is bejelentett egy közel 3 milliárd złotys (körülbelül 260 milliárd forint) bővítést.

Az, hogy a tudásorientált techcégek szeretik Lengyelországot, nem véletlen: az oktatás mellett szintén kormányokon átívelően elköteleződött az ország. 1999-ben az ország átfogó oktatási reformot vezetett be, ami után egyre jobb eredményeket hozott a PISA-teszteken. A lengyel 15 évesek matematikából, szövegértésből és természettudományból egyaránt az OECD-átlag felett teljesítettek 2022-ben, és az átlagnál többen érik el az alapszintet mindhárom tantárgyban. A reformok óta csökkent a különbség az alul- és felülteljesítők között, de a tehetséggondozás is jól működik, a lengyeleknél az átlagnál több a „csúcsteljesítő”, olvasásban és természettudományokban is az OECD-átlagnál nagyobb arányban teljesítenek kiemelkedő szinten a diákok. Lengyelország a felsőoktatásban részt vevő fiatalok arányát 15-ről 42 százalékra növelte 2000 és 2012 között, 2024-ben 45,7 százalékon állt, és bár vannak területi különbségek, ezek jóval kisebbek, mint például Magyarországon. Az EU által kitűzött cél az, hogy 2030-ra a 25 és 34 év közötti uniós fiataloknak legalább 45 százaléka vegyen részt felsőoktatásban.

Ezek közül az egyetlen, ami fix adottság, az ország mérete, és ilyen szempontból Lengyelország összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben van a régió többi országához képest. 36,5 milliós népességével az ötödik legnagyobb EU-tagállam, a relatíve nagy belső piac stabil keresletet jelent a termékeknek és a szolgáltatásoknak. A jókora hazai piac előnye az is, hogy könnyebben elérhető a méretgazdaságosság, jobban megtérülnek a különböző fejlesztések. Ez és a nagy munkaerő-kínálat együtt már jelentős vonzerő a befektetőknek.

A kis, nyitott magyarhoz képest a lengyel egy jóval nagyobb és zártabb gazdaság, mondja Péntek Gábor, az Accorde Alapkezelő portfóliómenedzsere. „Ez egyrészt azt jelenti, hogy nincs annyira ráutalva más országokra, például nem akkora a kitettsége Németország felé, mint Magyarországnak. Ráadásul ez a zártabb gazdaság találkozik egy kiemelkedő fogyasztással, ami nagyon erős belső felvevőpiacot jelent, serkentve a beruházásokat is.”

Részben a piac méretéből is adódik, hogy az országban rengeteg az olyan „nemzeti bajnok”, ami Nyugat-Európában is labdába tud rúgni, és regionális multivá nőtte ki magát, erről később még bővebben is lesz szó. Ezek a nemzeti bajnokok sokszor itthon is ismertek, ráadásul teljesen különböző szektorokból érkeznek: közéjük tartozik például az Allegro (e-kereskedelem), az Ecipo.hu (online cipőbolt), az LPP Group (a Reserved, a Cropp, a Mohito és a Sinsay márkák tulajdonosa), a Dino Polska, a Biedronka, a Żabka, a Pepco (kiskereskedelem). A magyar drogériák szintén tele vannak jól menő lengyel márkákkal (Ziaja, Inglot, Yonelle, Eveline Cosmetics), és látványosan terjeszkedik itthon a három éve a Szallas.hu-t megvásárló Wirtualna Polska Holding is.

Az, hogy ennyi lengyel cég és márka ismert Magyarországon, nem véletlen: az elmúlt években a lengyel cégek egyre nagyobb lendülettel vásárolnak fel külföldi cégeket és lépnek be új piacokra, és Magyarország népszerű célpont a lengyel cégeknél. A lengyel kifektetések mértéke 2023-ban 64,5 százalékkal nőtt, meghaladva a 10 milliárd dollárt, messze túlszárnyalva a régió összes többi országát. A Lengyel Nemzeti Bank adatai alapján a 2000 és 2023 között kihelyezett lengyel tőke megközelítette a 160 milliárd złotyt (14 500 milliárd forint).

Szintén szinte mindenki, akivel beszéltünk, kiemelte a nagy méretű tőzsde szerepét. A több mint négyszáz céggel működő lengyel tőzsde forgalma a tízszerese a magyarénak, a kereskedett cégek ráadásul elég diverzek, gyakorlatilag mindenre találni papírt. Ha egy országnak jól működő és nagy tőzsdéje van, több cég tud hatékonyan tőkét bevonni, és a tőzsdei jelenlét megköveteli az erős transzparenciát is.

Pálfi György és a VIG Befektetési Alapkezelő tapasztalata az elmúlt tíz-tizenegy évben az volt, hogy a befektetőket nem igazán érdekelte Lengyelország, ez a trend az elmúlt egy-két évben fordult meg. „A befektetőket akkor érdekli egy piac, ha az jól teljesít, de a lengyel tőzsde sokáig alulteljesített a gazdasághoz képest” – magyarázza. Míg 2010-től mostanáig a BUX árfolyama dollárban számolva 240 százalékot emelkedett, addig a varsói tőzsdeindex, a WIG 20 mindössze 63 százalékot, azt is nagyrészt az elmúlt időszaknak köszönhetően. Bár a koronavírus-járvány utáni időszak jót tett a régiós piacoknak, a 2022-es orosz invázió után a régiós indexekhez hasonlóan ismét leértékelődött. Pálfi szerint a bankszektor és az orosz kitettségű vállalatok körüli bizonytalanság kihatott az indexre. A bankoknak ugyanis a lengyel piacon (is) nagy a súlyuk: a szektor egészen a közelmúltig a szigorú szabályozások, a devizahitel-leírások és az alacsony kamatkörnyezet miatt gyengén teljesített, ami kihatott a tőzsdére. Most viszont már régiós szinten is sokkal kedvezőbb a környezet a bankoknak – Lengyelországban ez még azzal együtt is igaz, hogy hamarosan 19 százalékról 30-ra nőhet a társaságiadó-kulcs.

Az elemző azt mondta, a pénztári szektor is nagyban hozzájárult a tőzsde növekedéséhez: a nyugdíjpénztárak hatalmas, stabil keresletet jelentettek a részvénypiacnak, ami megkönnyítette, hogy az állam tőzsdére vigye a nagy állami vállalatokat. 2014-ben a lengyel kormány államosította ugyan a magánnyugdíjpénztárak állampapír-állományát, de addigra már a pénztári szektor felépítette azt a keresletet, amiből az állami cégek és a kisebb magáncégek is könnyen tudtak forrást bevonni. „A tőzsde nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ezek a cégek régiós szinten is nagyra tudtak nőni. Ez egy nagy különbség a régió többi országához képest – mondja Pálfi. Ez Magyarországnak is tanulság lehet: – A lengyel példa megmutatja, mennyit számít a tőzsdei jelenlét abban, hogy a versenyképes cégek régiós szinten is azok legyenek.”

Péntek Gábor szerint a lengyel tőzsde iránti, sokáig gyenge befektetői érdeklődésben az is szerepet játszott, hogy kiemelkedő (40 százalékos) arányban kereskednek Varsóban olyan cégeket, amelyekben az államnak is van részesedése. „Ha kormányváltás van, a legnagyobb vállalatok boardját sokszor lecserélik, ezért máig van egy jelentős diszkont ezeknél a cégeknél. Többek között emiatt mi még mindig optimisták vagyunk a lengyel piaccal kapcsolatban.” Ő is úgy látja, hogy a 2023-as kormányváltás óta fokozott az érdeklődés, de ebből a szempontból is fontos tényező a Varsói Értéktőzsde forgalmának nagysága. „Lengyelország az egyetlen olyan tőkepiac a régióban, amit egy amerikai hedge fund megvesz. Nekik a magyar piac megvehetetlen: a magyar, román, szlovén, sokszor még az osztrák tőzsde egy amerikai befektető szemével elérhetetlen, mert annyira kicsi.”

Minden elemző kiemeli azt is, hogy Lengyelország Európában egyedülálló mértékben költ a védelmére, a kontinens egyik legerősebb hadseregét fejleszti. Az elmúlt években az ország a NATO éltanulójának számított, a 2010-es években minden évben hozta a szervezet által előírt 2 százalékos hadiipari kiadási limitet, 2025-ben a GDP-arányosan 4,7 százalékos költéssel Lengyelország a NATO legtöbbet költő országa. Arról, hogy ennek van-e hatása a növekedésre, és hogy milyen kockázatai lehetnek, még lesz szó.

Orbán Krisztián szerint van néhány nyilvánvalóan pozitív hatású tényező, mint az óriási autópálya-építési program vagy az oktatási reform. „De azt is látjuk, hogy mindeközben volt egy masszív kivándorlási hullám, máig fennáll egy óriási politikai megosztottság, ami komoly állami diszfunkcionalitásba torkollott most már jó néhány éve. Azaz mindebből egyáltalán nem volt triviális, hogy a lengyel történet ennyire jól fog majd kinézni, mint ahogyan mind ez idáig kinéz.”

Az ő hipotézise az, hogy az ország mérete és a lengyel vállalati szektor jellegzetességei lehettek azok, amik megalapozták a lengyel sikertörténetet. A lengyelországi cégek jelentős része lengyel kézben van: ez azt jelenti, hogy a profit otthon marad, magas az otthon kompetenciát építő cégek aránya. Ehhez hozzávehetjük, hogy a vállalatok a kapcsolatok és a szabályrendszerek ismerete miatt legtöbbször a saját piacukon mozognak a legkomfortosabban. „A lengyel piac viszont négyszer akkora, mint a magyar. Ennek megfelelően a lengyel országos bajnokok is átlagosan négyszer akkorák, mint a magyar megfelelőik. Ez pedig azt jelenti, hogy amikor Németországot megpróbálja meghódítani egy lengyel vagy egy magyar cég, előbbinek önmagában a mérete miatt jóval nagyobb esélye van erre.” A másik fontos tényező, hogy a lengyelek exportkultúrája nagyon erős, a cégek exportképessége sokkal magasabb, mint bármelyik kelet-közép-európai országnak. „És miért ennyire fontos az export? Azért, mert egyetlen olyan ország sincs, ami átment volna a közepes jövedelem csapdáján hazai tulajdonú vállalati export nélkül. Tajvan, Szingapúr, Korea, Finnország – ezek mind masszív exporttörténetek.”

A magas export Lengyelország esetében azt jelenti, hogy a legkiválóbb cégek nem a 40 milliós lengyel, hanem a 400 milliós európai piacon is tarolni tudnak, és az ott megtermelt profitot hozzák haza. De az export nemcsak a piac mérete miatt fontos, hanem amiatt is, mert állandó ellenőrzést ad. „Az export egy olyan csatorna, ami biztosítja, hogy az ország árrendszere folyamatosan visszatükrözze a valódi hatékonysági viszonyokat. Abban az országban, ami sokat exportál, garancia lesz arra, hogy ne tudjanak a bérek nagyon elszaladni ahhoz képest, mint amit a hatékonyság diktálna, azaz az exportnak van egyfajta kontrolláló funkciója.” Orbán Krisztián szerint sokat nyom a latban az is, hogy magas export esetén a cégek kevésbé függenek az állami adományoktól és az állam akaratától.

Mindegyik elemző kiemelte a kifejezetten magas költségvetési hiány kérdését is: 2024-ben 6,5 százalék volt a mutató, míg 2025-ben 6,8 százalék, 2026-ban 6,3 százalék körül alakulhat. „Ebben a kérdésben az is számít, hogy mekkora a multiplikatív hatás – mondja Pálfi. – A lengyel hiány nagyobb, mint a magyar, de ott 6 százalék feletti hiánnyal sikerül egy 3 százalék fölötti növekedést elérni – ez önmagukhoz képest rossz, de ha azt nézzük, hogy nálunk 5 százalék körüli hiánnyal lehet félszázalékos növekedést elérni, az azt mutatja, hogy még mindig jobb a hatása, mint nálunk.” Problémát az okozhat, hogy a magas hiányhoz jelentősen hozzájárul a magas védelmi kiadás, aminek hosszú távon nem igazán van hatása a GDP-re, mert ezek nem termelőberuházások, hanem haditechnikai beszerzések külföldről: azaz magas az importtartalmuk, közben viszont kiszorítanak más célokat, amikre költeni lehetne.

„Lengyelországban nincs erős fegyvergyártó kapacitás – mondja Péntek Gábor. – Ez azt jelenti, hogy importálniuk kell, annak pedig kis túlzással nulla a hozzáadott értéke a növekedéshez. Ez a kérdés sokkal kevésbé egy gazdaságot tovább erősítő tényező, inkább egy biztonságpolitikai csapásirány. Az pedig, hogy ez az irány hosszú távon mennyire fenntartható, elsősorban az orosz–ukrán háború kimenetelétől függ.” Péntek szerint a védelmi kiadások miatt kialakult túl magas költségvetési hiány még okozhat problémákat: „Mivel van mellé egy szép növekedésük, azt gondolom, hogy az adósságpálya, ha nem is csillagos ötös, de azért a mostani számítások alapján fenntarthatónak mondható. Viszont ilyen esetben egy gazdaság jóval kitettebb tud lenni a sokkoknak, így hosszú távon ez jelenthet kötvénypiaci kockázatot.”

Schmidt Andrea szerint kérdéses az is, hogy mi lesz a sorsuk a korábban elzárt EU-s forrásoknak, amiket a 2023-as választás után az EU 2024-ben kezdett el kifizetni (az elemzők szerint ezek csak 2026 elején kezdik el éreztetni hatásukat). A fő kérdés az, hogy megtörtént-e a váltás a jogállamiságban, ami a feltétele volt annak, hogy hozzájussanak a lengyelek az EU-s forrásokhoz. Lengyelország ugyanis két éve megelőlegezve, „egyfajta biankócsekként” kapta meg az EU-s forrásokat, anélkül hogy valódi változások történtek volna a jogállamisági feltételekben. „Egyelőre az EU-val fennálló viták fennállnak, elsősorban a jogállamisági reformok akadtak el. Az Andrzej Dudát váltó, szintén PiS-közeli Nawrocki elnök nem igyekszik megkönnyíteni a kormány dolgát.” A gazdasági növekedés az előrejelzések szerint a következő években lassulni látszik, Schmidt Andrea szerint a 2027-es választások előtti osztogatás, a költségvetési hiány növekedése és az ezekhez kapcsolódó kritériumok betartása együttesen próbára teheti a politikai vezetést, így az EU-ból érkező források biztosítása érdekében Lengyelország valószínűleg kénytelen lesz tartani magát az EU elvárásaihoz. „Szerencsére a gazdaság működéséhez szükséges stabil intézményi háttér sokat elbír.”

A Világbank 2024-es definíciója szerint azok az országok közepes jövedelműek, amelyeknek GNI/fő mutatója 1136 és 13 845 dollár közé esik, azaz ha pusztán a makrogazdasági adatokat nézzük, Lengyelország nem (és egyébként Magyarország sem) közepes jövedelmű ország már, a lengyelek elérték a magas jövedelmi szint alsó szegmensét. A Világbank rendszeresen példálózik Lengyelországgal, a szervezet szerint a lengyeleknek gyors piaci reformokkal, a vállalkozói szellem és az innováció elősegítésével, külföldi befektetésekkel, a humántőke fejlesztésével, az állami cégek megreformálásával, a versenyképes gazdasági környezettel és az EU-csatlakozás előnyeinek kihasználásával sikerült kitörniük a csapdából.

Miért releváns mégis a csapda veszélyéről beszélni Lengyelország esetében? Azért, mert ebből a csapdából nemcsak egy adott szintre behúzott jövedelmi értékben kell kijutni, hanem gazdaságszerkezeti szempontból is. Nem véletlen, hogy az összes elemző, akivel beszéltünk, felhozta a közepes jövedelem csapdáját mint lehetséges kockázatot: mert ezen a ponton egyáltalán nem garantált, hogy Lengyelország meglévő gazdasági struktúrája tartósan is biztosítani tudja a növekedést az országnak.

Péntek Gábor szerint vannak jelei annak, hogy Lengyelország elkezdett magas hozzáadott értékű irányokba fektetni: folyamatosan fejlesztik az oktatást, van egy erős IT-szektor, elindult egy óriási program a közlekedés modernizálására (ez az új nemzetközi repülőteret és országos vasúti-közúti hálózati központot magába foglaló Centralny Port Komunikacyjny, CPK). „Pozitív lehet még a környezettudatosság felé elmozdulás is, mert ennek is van egy óriási beruházási háttere, és nagyon erős know-how-t is igényel. Ezek mind olyan apró lépések, amik a pozitív irányba mutatnak.” Idén nyáron Lengyelország története során először fordult elő, hogy a megújuló energiaforrások több energiát termeltek, mint a szén, a zöld átmenetnek pedig érdekes kísérője, hogy az ország a balti térségbe helyezi át a fókuszt.

Az Accorde portfóliómenedzsere szerint ezzel együtt rövid távon nem reális, hogy a lengyelek kitörnek a közepes jövedelmi szintről. „Tényleg nagyon attraktívak a lengyel mutatók, tényleg nagyon szépen fejlődik a gazdaság. De azért még mindig elég világos a különbség a nyugati-európai és a lengyel szint között, és az a pálya, amin Lengyelország van, egyre nehezebb, hiszen sokkal könnyebb fejlődő gazdaságként 3-4 százalékot nőni, kvázi konvergálni, mint fejlettként. Az is kérdés összpolitikai szinten, hogy mennyire elengedhetetlen, hogy egy ország vezetése mindenáron kifacsarja a gazdaságból a nagyobb növekedést. Ilyenkor papíron feljebb lépnek, de lehet ezt úgy is csinálni, hogy fokozatosan nőnek, és közben van jóléti javulás. Ha megnézzük Németországot, az euróválság óta sereghajtók Európában a növekedésben, de az életszínvonal még mindig jó, még mindig oda akarnak menni az emberek dolgozni. Azt gondolom, hogy ha Lengyelország lelassul egy 1-2 százalékos növekedésre, de közben megmarad a mostani irányvonal, a javuló oktatás, a javuló egészségügy és infrastruktúra, akkor a big picture-t nézve továbbra sem lehet okuk panaszra.”

Orbán Krisztián szerint a jogállamiság – főleg a bírósági rendszer – leépítése és a mély politikai ellentétek is veszélyeztethetik a mostani lengyel működést. „A politika építeni általában nagyon nehezen és lassan tud, rombolni viszont rettenetesen és gyorsan.” Szerinte az exportorientáltság miatt a lengyelek képesek lehetnek arra, hogy kihasználják a formálódó európai modellváltást, megvan a potenciál az országban a szintlépéshez. „Az európai modellváltás lényege, hogy korábban kisebb iparágak robbanásszerűen növekedni kezdenek, és az egész gazdaság szintjén meghatározó jelentőségűvé válnak: ilyen 20-30 évente egyszer fordul elő, és ezek a változások lehetővé teszik, hogy néhány, korábban kiszolgáló funkciót betöltő vállalat feltörje a befagyott iparági struktúrát, előre lépjen, és fontosabb szerepet játsszon, mint korábban. Most is ez fog történni. A modellváltás középpontja egyértelműen Németország, így fontos tényező lehet az újonnan érkezőknél, hogy mennyire vannak közel Németországhoz, mennyire vannak beágyazva a német iparba, mennyire van helyi tapasztalatuk.” (A közepes jövedelem csapdájáról és az európai modellváltás kérdéséről nemrég bővebben is beszélgettünk Orbán Krisztiánnal a Magyarország jövő időben műsorunkban.)

Marcin Piątkowski, a Kozminski Egyetem professzora és a Világbank dél-ázsiai térségért felelős vezető közgazdásza 2018-ban könyvet írt a lengyel gazdasági modellről, ezzel nemrég bővebben is foglalkozott a G7. A gazdasági lap Piątkowski egy szeptemberi interjúját is felidézte, amiben a közgazdász arról beszél, szerinte reális, hogy Lengyelország 2035-re utolérje Németországot, szerinte a mostani modell még nagyjából egy évtizedig képes arra, hogy felzárkózási pályán tartsa az országot. A lendület viszont 2035 után kifulladhat, ha Lengyelország eléri a nyugati jövedelmi szintet, és a közgazdász egyelőre nem látja, hogy a politikai elit előállt volna egy hosszú távú vízióval arról, hogyan nézzen ki az új fejlődési modell, írta a G7.

Mit tanulhat Magyarország a lengyel példából? Orbán Krisztián szerint Magyarország szempontjából három tanulsága lehet a lengyel gazdasági fejlődésnek: „Az egyik, hogy tragikus döntés volt a privatizációt úgy lefolytatni, hogy gyakorlatilag alig maradt talpon exportképes, magyar kézben lévő cég. A másik, hogy önmagában nem az állami meg az EU-s támogatás tesz sikeressé cégeket. A harmadik pedig az, amit már mi is megéltünk sokszor: az alapvető vállalati és társadalmi bizalmat aláásó politika óriási veszély bármelyik ország felemelkedésére. Még a jelentős felemelkedési potenciállal rendelkező lengyelekre is veszélyt jelent – hát még egy lényegesen rosszabb helyzetben lévő ország esetében.”