Ha kell, akár százszor is találkozzon Orbán és Zelenszkij, de ezt a feszültséget helyre kell hozni

„Elverni valakit vascsövekkel? Látni, hogy négykézláb mászik, és nem hívni orvost hozzá? Azért álljon már meg a menet!”

Pénteki ottjártunkkor a beregszászi református temetőben egy helyi férfi kalauzol el minket a mozgósítása után három héttel, július 6-án meghalt kárpátaljai magyar katona, Sebestyén József sírjához. A hantot már messziről észre lehet venni, annyi koszorú van rajta, hogy a szomszédos sírokra is rálógnak. „Béke poraira”, áll a fejfán, alatta egy bekeretezett fotó Sebestyénről, ahogy egy autóban ülve, napszemüvegben mosolyog.

A kárpátaljai magyar férfi halála óta több mint egy hét telt el, de a tragédia körül továbbra is rengeteg a kérdőjel, még mindig nem tudni, mi történt pontosan a halála előtti napokban, hetekben. Múlt héten a Mandiner, majd annak nyomán a kormánysajtó arról írt, Sebestyén Józsefet úgy megverték a mozgósítás során, hogy az ott szerzett sebesüléseibe később belehalt. A férfiról két videófelvétel is előkerült, amelyeken négykézláb látható a mozgósítás vagy kiképzés közben, az egyiken – láthatóan súlyos fájdalmak közepette – arról beszélt, nagyon rosszul van, és segítséget kért az őt néző mentősöktől, akik csak annyit reagáltak, szedje össze magát és álljon fel.

A hivatalos ukrán közlések jelentősen eltérnek attól, amit a férfi családja és ismerősei állítanak, és nem könnyíti meg a tények tisztázását az sem, hogy maga Orbán Viktor is egy olyan képet osztott meg a napokban, ami nem Sebestyén Józsefet ábrázolja. A fejleményekről Rácz András is többször posztolt, az Oroszország-szakértő rendszeresen hangsúlyozta, hogy az egyébként korrekt kormányzati lépések mellett fontos lenne higgadtan kezelni az ügyet, mert úgy nagyobb esély lenne az alapos, szakszerű kivizsgálásra.

Sebestyén halálának tisztázatlan körülményeiről első pillanattól látszott, hogy még mélyebbre lökhetik az amúgy is eléggé terhelt magyar–ukrán viszonyt, így már csak emiatt is kiemelten fontos lenne az ügy pontos feltárása: valóban voltak-e olyan sérülései, amelyeket mozgósítása után szerzett, és érte-e inzultus magyar nemzetisége miatt.

„Mindenki mást mond arról, hogy mi történt, mindenki a maga verzióját hajtogatja” – mondja Beregszász főtere mellett egy helyi magyar nő. Sebestyén Józsefet látásból ismerte, azt mondja, kedves, segítőkész és nagyon humoros ember hírében állt a városban. A segítőkészségét emeli ki az a férfi is, aki útba igazított minket a temető felé menet, ő azt meséli, Sebestyén családjával szomszédok voltak még jó néhány évvel ezelőtt. „Sokat járt nálunk annak idején, majdnem egyidős volt a fiammal, sokszor járt nálunk játszani, aztán elkerültem én is, Józsi is. Normális volt, ha kellett valami, mehettél hozzá, mindig segített.”

Még június közepén beszélt Sebestyén egyik családtagjával, aki azt mondta neki, a férfit durván megverték, később tőle tudta meg azt is, hogy a kórházban meghalt. A kísérőnk is azt a verziót hallotta, hogy Sebestyént a hadkiegészítés emberei verték meg. A férfinak az a benyomása, napról napra szigorodik a mozgósítás, szerinte mindennap egyre keményebb a hadkiegészítés. „Arra is kíváncsi leszek, este hányan fognak elmenni a budapesti gyertyagyújtásra” – mondja, miközben átmegyünk a temető kapuján. Azt meséli, nagyjából százan lehettek a szerdai temetésen, a sírnál úgy tűnik, a temetés után is kerülhettek koszorúk és virágok a hantra.

Kifele sétálva azt mondja, az utóbbi években szerinte Kárpátalján nagyon „ráültek” a magyar kisebbségre, fontolgatja, hogy Magyarországra költözzön. „Pedig régen nem volt itt olyan, hogy magyar vagy, ukrán vagy, román vagy, cigány vagy. Semmi. Mindenki mindenkivel beszélt, volt olyan ukrán barátom, akivel úgy beszélgettünk, hogy ő ukránul, én magyarul. Nem volt ebből gond.” Az ország keleti részéből érkező, idetelepült vagy -menekült ukránokkal, azt mondja, jól kijönnek. „Aki ebbe az oldalba esik, azokkal nem annyira.”

Hogy Beregszászon más is érzékeli-e a helyi magyarok és ukránok, esetleg a magyar és az ukrán kormány közötti feszültséget, már nem tudtuk kideríteni, magyarországi újságíróként és fotósként viszont a saját bőrünkön tapasztaltuk meg. Nem sokkal azután, hogy elköszöntünk a velünk a temetőbe elsétáló férfitól, az Ukrán Biztonsági Szolgálat (SZBU) egy tisztje lép oda hozzánk, miután a toborzóirodát fotózzuk. A fotónk ürügyén kocsiba ültet minket, aztán egy helyi kárpátaljai rendőrrel együtt hosszan kérdeznek, hogy kinek dolgozunk, mit és miért fotózunk.

Trumpista vagyok, de ő is összevissza beszél

Szombat délelőtt a munkácsi piac ugyanolyan hangulatú, mint bármelyik magyarországi kisváros piaca: a helyiek a gyümölcsök között válogatnak, színes nadrágok anyagát tapogatják, nézegetik a Nike feliratú, gyanúsan olcsó papucsokat. Közben azok az eladók, akiknél éppen nincs senki, a telefonjukat nyomkodják vagy egymással beszélgetnek, mások egyszerre három–négy vevőt szolgálnak ki. A piac főbejáratánál viszont több jel utal arra, hogy Munkácson is érzékelhető a háború: az ATM-ből egyenruhás katona vesz ki épp készpénzt, nem messze tőle, egy molinó és egy persely előtt két nő áll drónnal a kezében, kárpátaljai csapatok felszerelésére gyűjtenek.

Sebestyén József halálának híre Munkácsra is eljutott. „Jól csinálja a magyar kormány, hogy kiáll az itteni magyarokért – mondja a piac előtt egy biciklijét toló magyar férfi. – Ez nagyon szép dolog, bár sok mindent nem tud a távolból tenni – láttuk, hogy mi történt a beregszászi sráccal is. A magyar kormány elítéli az ügyet, de nem hiszem, hogy ennél többet tudnak segíteni.” Ő a tévéből értesült Sebestyén haláláról, szerinte a munkácsiak többsége viszont nem is hallott az ügyről. „Az ukránok ezt nem fogják propagálni. Nekem ukrán tévém nincs is, nem olvasok ukrán újságot sem, csak a magyar dolgokra hagyatkozom. Hírtévés vagyok” – mondja.

A magyar és az ukrán kormány közötti összefeszülést is követi a hírekben, de nem érzi, hogy nehezebb lenne magyarnak lenni, mint korábban. „Mindenhol magyarul beszélek, soha nem szóltak meg emiatt, nem is foglalkoznak vele. Vannak idióták, az biztos, de itt Kárpátalján a többség elfogadó.” Azt viszont jól érzékeli, hogy mennyivel kevesebb a magyar Munkácson, mint korábban. „Valamikor végigmentem a városban, és minden második embernek köszöntem. Most minden századiknak köszönök: az idősebbek elhaltak, a fiatalok bujkálnak vagy ha volt rá lehetőségük, elmentek. Mi meg itt maradtunk.”

A magyar kormány Ukrajna EU-s csatlakozása elleni kampányáról azt mondja, nem hiszi, hogy a kárpátaljai magyaroknak jobb lenne a helyzetük, ha az Oroszország által megtámadott ország EU-tagállammá válna. „Élünk lassacskán, bizakodunk, hogy ennek az egésznek előbb-utóbb vége lesz. De ez egyelőre csak bizakodás, mert ahogy hallom a megnyilvánulásokat, el fog húzódni még a háború. Sok mindenkinek ez az érdeke: az Európai Uniónak is, Ukrajnának is, Oroszországnak is. Az oroszok beindultak, hogy minél több területet elfoglaljanak, ezek meg úgy csinálnak, mintha tudnának védekezni. Nem tudnak. Ez van.”

Hogy mi lenne a megoldás, nem tudja, szerinte csak amerikai ráhatással lehetne bármit elérni. „Trumpos vagyok, benne bízom, neki még szava van a világpolitikában. Ha úgy látja, hogy ennek véget kell vetni, akkor véget tudnak neki vetni.” Szerinte azzal, hogy Amerika az elmúlt hetekben nagyobb nyitottságot mutatott Ukrajna támogatásában, Trump csak vissza akart szólni Vlagyimir Putyinnak, meg akarta mutatni neki, hogy Amerika tudna nehézségeket okozni Oroszországnak. „Ez így megy. Trumpista vagyok, de az az igazság, hogy ő is összevissza beszél, egyik nap ezt mondja, másik nap mást. Ilyen a politikája. De én csak benne bízom, az itteniekben abszolút nem.”

Néhány méterrel odébb egy idősebb, gyümölcsöt vásárló, szintén magyar nő is szóba áll velünk. Ő is úgy érzi, hogy kárpátaljai magyarnak lenni ugyanolyan, mint eddig, nem szólták meg sosem a magyarságáért. A hétköznapjain nem érzi a két kormány közötti feszültséget, de hallott arról a tévében, hogy a magyar kormány ellenzi Ukrajna EU-s csatlakozását, nem is nagyon kedveli Orbánt. „Nem értem, hogy ez az egész mire jó. Még mindig nagyon sok a magyar itt Kárpátalján, jó lenne, ha mi is bent lehetnénk az EU-ban. De hát mi csak kisemberek vagyunk, nem tudunk az ilyenekbe beleszólni – mondja, majd miután elköszönünk tőle, még utánunk szól: – Tényleg úgy gondolom, hogy itt Munkácson jó emberek vannak. A kárpátaljaiak nagyon jó emberek.”

Ezer éve élünk itt békésen, ezután is így lesz

Liszt Ferenc nevét alighanem minden kisgyerek ismeri Nagylázon és környékén. A kor egyik legnagyobb zenésze és zeneszerzője együtt játszott a falu szülöttjével, gróf Plotényi Nándor hegedűművésszel, a nagylázi Plotényi-kastély oldalán emléktáblát is kitettek a két zenész emlékére. Az önkormányzati tulajdonban lévő kastély most művészeti iskolaként működik, tanítás után közel háromszáz gyerek (közülük százötven belső menekült) jár ide, hogy varrni, horgolni, festeni, táncolni és zenélni tanuljon.

„Nagyon nehéz nekem magyarként azt hallani, hogy a magyar kormány ellenségként tekint Ukrajnára – mondja az iskola előtt egy helyi magyar férfi. – Nem tudok nem arra gondolni, hogy a kormány ezzel az üzenettel csak azt akarja elérni, hogy kimásszon abból a gödörből, amit magának ásott. Itt helyben persze megvagyunk egymás között: mindenkinek az a lényeg, hogy én is éljek, te is élj.”

„Mindig is barátságban éltünk együtt, magyarok és ukránok. Jóformán egyek voltunk” – ezt már az ukránul beszélő, de magyar származású, szintén Nagylázon élő Anatolij mondja. Szerinte jó példa erre a Plotényi-kastély is: azt meséli, rengetegszer felmerült, hogy eladják gazdag befektetőknek, de az ukrán többségű falu ragaszkodik a kastélyhoz és annak magyar történetéhez. Anatolij szerint azonban a háborúval változott a kapcsolat: úgy érzi, a viszony Nagylázon és a környékbeli falvakban továbbra is jó, de érezhető némi hidegség, amiért ő egyszerre okolja az ukrán és a magyar kormányt.

„Innen úgy tűnik, Magyarországon annyira sok a poszter Zelenszkijről, hogy a magyarok össze fognak zavarodni, kire is kéne szavazniuk jövőre: Orbánra vagy Zelenszkijre” – viccelődik a férfi. Szerinte a plakátoknak az az üzenete, hogy ha a magyarok Magyar Pétert választják, olyan vezetőt választanak, mint Zelenszkij, és olyan jövőt, mint Ukrajnáé. Az ukrán kormánnyal sem ért mindenben egyet, úgy gondolja, nem tört volna ki a nagyléptékű háború, ha Zelenszkij helyett valaki más az elnök.

„Nagyon fontos lenne, hogy a magyar és az ukrán kormány közös útra tudjon térni – mondja Anatolij. – Ezer éve élünk itt békésen, gond nélkül, és ez ezután is így lesz. Ha az kell ehhez, hogy Orbán és Zelenszkij százszor találkozzon, akkor találkozzanak százszor. De ezt a feszültséget, ami most van, helyre kell hozni. Tudom, hogy Magyarországon is nagyon jó emberek élnek, szívből kívánom az országnak, hogy megtalálja az útját.”

A Telexnek korábban nyilatkozók szerint Sebestyén József nem bujkált a hadkiegészítés emberei elől, dolgozott, működtette a panzióját a Beregszász melletti Dédán. Június 18-án állítólag szintén Dédára érkezett meg, miután bizonyos hírek szerint 30 kilométert gyalogolt a munkácsi gyakorlótérről, hogy hazaérjen.

A falu csendes, mindössze néhány idősebb ember üldögél kint a kapu előtti padokon, a közelgő vihart látva ők is szép lassan besietnek a házaikba. A felső részen élőket kérdezve kiderül, sokan nem is tudnak arról, hogy Sebestyén Józsefnek volt egy dédai panziója, de ahogy közeledünk a bányató melletti nyaralókhoz, egyre több ember tud útbaigazítani minket. Ahány emberrel csak beszélünk a faluban, mindenki azt mondja, hogy Sebestyén József halálát a tévéből tudta meg.

Egy helyi magyar férfi azt mondja, sorra viszik el a fiúkat, a környékbeli falvak teljesen kiürültek: aki tud, elmegy külföldre, épp az előző nap sikerült az egyik szomszédnak eladnia a házát. „Szörnyű, hogy ilyen megtörténhet” – mondja, majd elkezd szemerkélni az eső, gyorsan elköszön tőlünk és eltűnik a kertkapun. Néhány perc múlva már teljesen üres a főutca, csak a strandolók sietve távozó autói zúgnak végig az üres falun.