Gondosan összehajtott meghívó kandikált ki egy bőrpénztárcából, „DPK”, „háborúellenes gyűlés”, állt rajta. A sárga mellényesek egy pillantást vetettek a felmutatott személyi igazolványra, honnan jött, nem azt kérdezem, hanem azt, hogy melyik DPK, gödi, jó, akkor mehet be. Egy nő elfelejtette a meghívóját, de én rajta vagyok a listán, erősködött, hiába, a válasz könyörtelen: „Lehet, hölgyem, de ezen a kapun nem tud átmenni. Ide személyi és meghívó kell”. A nő telefonos segítségért folyamodott, de úgy tűnt, szinte percekig kereste a megfelelő személyt a névjegyei között, csak görgetett és görgetett lefelé végeláthatatlanul. Amikor később visszanéztem, már nem volt ott, és talán már sosem derül ki, hogy bejutott-e. Arccsókok csattantak, „helló, helló, szerbusz, testvérem, jaj, de jó, hogy látlak”, „szerbusz drágám”, egy férfi pedig az utolsó falatokat rágta a péksüteményéből, talán úgy sejtette, hogy ide energiára lesz szüksége.
Először persze át kellett jutnia a kordonokon, amik teljesen körbevették a nyíregyházi börtönnel átellenben lévő sportcsarnokot, ahol az Orbán Viktor által életre hívott Digitális Polgári Körök a győri után szombat délelőtt megint úgynevezett háborúellenes gyűlést tartottak. És ide nem lehetett csak úgy besétálni. A hely tehát: biztosítva. Nem tetszett ez annyira mindenkinek: az út másik felén pár tüntető lézengett, egy elhaladó férfi pedig hangosan, de láthatóan mégis inkább csak magának azt mondta: „Kordonnal kell védeni a demokráciát, honfitársak. Hát ezt akartuk!” Ezt aztán egy digitális polgár nem is hagyhatta szó nélkül. „Beszarás”, ingatta a fejét.
És ahogy a győrire, úgy a nyíregyházi dzsemborira is kapott a Telex meghívót, én pedig már előre izgultam: vajon mi vár rám? Tudok majd pisilni szabadon, mint egy rendes ember? Vagy itt is biztonságiak akarják majd kontrollálni a sajtósok vécézését? Fejben már minden eshetőségre felkészültem. Előre eldöntöttem, hogy az idefele úton majd megállunk egy benzinkútnál, majd utána a lehető legkevesebbet iszom. Persze a fejem emiatt őrülten megfájdulhat, de ez kis ár azért, hogy még csak véletlenül se legyen semmi fennforgás. Aztán ha ez sem válik be, akkor sírva fakadok.
Az újságírókat persze teljesen máshol engedték be az épületbe, mint a résztvevőket, konkrétan az épület másik oldalán, ahol aztán még csak egy személyit sem kértek: elég volt bemondani egy nevet, és hopp, a sárgával virító sajtókártya már ott is landolt a nyakban, és az ember egy gyors fémdetektoros átvilágítás után már bent is találta magát.
Egy kis előcsarnokban.
Ahol aztán a várakozásoknak megfelelően várni kellett. Sokat. Mert a következő bő fél-háromnegyed órában az újságírók a lágy uszodaszagban vagy egymást nézték, vagy a telefonjaikat. Vagy a helyi úszócsapat falra akasztott horgolt címerét, bár azt könnyű volt megunni. Esetleg a már felállított karácsonyfát, meg a plafonról lógó karácsonyi díszeket. Mérsékelten érdekesek. Elkószálásra semmi esély nem volt: a rendre öltönyös biztonságiak ügyeltek. De ki is gondolt volna ilyen kihágásra, amikor a fehér terítős asztalokon palackozott ásványvizek és előrecsomagolt pogácsák álltak. Reprezentatívnak semmiképp sem nevezhető felmérésemben utóbbit valaki „fűrészporosnak”, más „egészen ehetőnek” nevezte, megint más meg azt mondta: „A semminél pont egy szar pogácsával több”. Úgy éreztem, ebben a kérdésben nekem kell rendet vágnom, így vettem a bátorságot, és kiemeltem az egyik utolsó darabot a dobozból: nem jó, de nem is tragikus, gondoltam, de amúgy én nem is szeretem a pogácsát. Közben egy fal mentén álló kávéautomatával is lehetett játszadozni, olyan egzotikus lehetőségekkel, mint a krémkakaó vagy a Mozart kapucsínó. Nagy volt a verseny, de végül a 350 forintos prémium kapucsínó mellett döntöttem, ami pont olyan volt, mint amilyennek az ember elképzel egy 350 forintos kapucsínót. Annyira nem volt prémium.
Aztán a távolból átszűrődött egy hang: „Nemsokára indulunk. Most megkérnék mindenkit, hogy akinek kell, az most végezze el a vécét, mert utána nehezebb lesz”. Az ilyen mondások valószínűleg a DPK-gyűlések sajátjai lesznek: a digitális polgárok ezek szerint parancsra pisilnek. Amikor mindenki elvégezte azt, amit kellett, a sajtósokat a kisebbik épületből átkísérték a nagyobba, ott is körülbelül a szervizbejáraton, a folyosón pedig nagyon úgy tűnt, a néhány méteres út minden négyzetméterére jutott egy biztonsági ember. Végül mindenkit betereltek a nagycsarnokba, a székek nélküli sajtódobogóra, biztos távolságba a színpadtól és az első soroktól.
Miközben a hangszórókból üvöltött a Mi vagyunk a rock, Menczer Tamás jött, a sorok között pózolt, a közösségi médiás stábjával a nyomában aztán arrébb is állt, így aztán a Fidesz kommunikációs igazgatóját az est folyamán többé nem is láttam. Mögöttem egy idős nő közben azt ecsetelte, hogy a fiatalokban az a rossz, hogy nem hisznek az öregeknek, majd egy huszárvágással eljutott a háborúig: „Én sem a fiamat, sem az unokámat nem engedem, mert kikaparom a szemét annak, aki el akarja vinni őket a háborúba”. Pár pillanattal később már a nyugdíj kérdésénél tartott: „Nem azért dolgoztam ennyi időt, hogy odaadjak egy fillért is a nyugdíjamból”. Közben Takács Péter egészségügyi államtitkár is befutott, pár sorral mögötte egy megafonos a telefonján vágta a saját magáról készített kis bejelentkezését. Míg a kormánytól független sajtó szigorúan csak ezen a pár négyzetméternyi dobogón kapott helyett, a propagandisták és a kormánymédia dolgozói szabadon járhattak-kelhettek mindenfelé a csarnokban.
„Na, most már csitt!”, szólt rá egy nő a társára, amikor elindult a műsor, aminek a forgatókönyve körülbelül ugyanaz volt, mint a győrinél: előbb árnyéktáncosok eltáncolták, hogy két szerelmes fiatal találkozik, összeházasodik, jön a gyerek, nagy a boldogság, aztán egyszer csak háború, halál, vér, halál, temetés, halál. Mindez a DPK-k állandó porondmestere, Rákay Philip szerint „lebilincselő és megszokhatatlan látvány”. Aztán az is kiderült, hogy a töltött káposztát mindenhogy szereti, de az almás pitét is. Na de reméljük, hogy nem a habos almás pitét, kontrázott rá örökös társa, a TV2-s Szabó Zsófi, Magyar Péter sütögetésére utalva. Ezután nagyjából minden a háborúról, halálról és riogatásról szólt – ha épp nem a háborúval ijesztgettek, akkor a Tisza Párt állítólagos „megszorító csomagjaival”.
Ezt csinálta Gulyás Gergely is, akit a vérmérséklete miatt Rákay Philip a körülbelül a Fidesz gyógypedagógusának nevezett. A Miniszterelnökséget vezető miniszter láthatóan nem tanulta be a beszédét, minden mondatot papírból olvasott fel, még azt is, hogy „mi a béke és a biztonság pártján állunk”. Háborúról, békéről, Tiszáról beszélt (olvasott fel).
Röviden felszólalt az Ukrajnában meghalt Sebestyén József testvére, a végén hálát adva a magyar kormánynak, Muri Enikő elárulta, hogy ő ízig-vérig szabolcsi lány, mert mindig örül, amikor meglátja a Nyíregyháza-táblát, és szokás szerint Radics Gigi és Curtis is előadtak: persze playbackkel. Egy lelátón ülő digitális polgár közben néha-néha felemelte a saját készítésű tábláját, amire a béke szót írta fel többféle nyelven, köztük angolul, kínaiul és héberül is. Kocsis Máté viszont elkésett: a Fidesz frakcióvezetőjét a rendezvény elején hiába keresték a lelátókon, de a főnöke beszédére azért ő is befutott.
Mert aztán jött Orbán Viktor, és választ kaptunk a nap legfontosabb kérdésére: mi lesz Váczi Gergővel? Két hete Győrben a TV2 műsorvezetője váratlanul kritikus kérdéseket is feltett a miniszterelnöknek, amivel nem aratott osztatlan sikert. Sem a nézőkben, sem Orbán Viktorban. Hát, le is cserélték a nyíregyházi tévé főszerkesztőjére, aki hozta a megfelelő színvonalat. Kritikus kérdéseknek nyoma sem volt, mondjuk kérdések is alig hangoztak el. A miniszterelnök a beszédében szabadon szárnyalhatott Moszkva, Washington, Ukrajna, Brüsszel és mindenféle európai ország között, épp csak Magyarországról beszélt nagyon keveset. Ebbe azért belefért az, hogy szerinte a tiszások el akarják rontani, hogy ők jól érezhessék magukat Nyíregyházán, azért szervezték ők is ebbe a városba a saját rendezvényüket. És azt is elárulta, hogy szerinte a jövő évi országgyűlési választáson csak akkor nyerhetnek, ha az összes mandátumot begyűjtik Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében.
A színpaddal szemben ekkor már egy ideje Radics Gigi és az Ismerős Arcok tűkön ülve (állva) várták, hogy felmehessenek a színpadra elénekelni a második magyar himnuszt. Ami közben aztán idős szemek könnyeztek, zászlók lengedeztek, és nem, a számot nem hallgatta állva mindenki.
Alig ért véget a DPK zárt, a vendégeit megválogató háborúellenes gyűlése, a csarnoktól alig negyedórányira már kezdődött is a Tisza Párt rendezvénye a Búza téren. Vagy ahogy Magyar Péter többször, több helyen elmondta: „Isten szabad ege alatt”. Úgyhogy nix nyírosz; az ebéd a gyengéknek való.
Az eső ekkorra már szemerkélni kezdett, a hangszórókból meg Edda helyett a Last Christmas szólt, jazzváltozatban. Nem ideális változat. Közben egy férfi felháborodva beszélt arról, hogy háborús veszélyhelyzet maximum azért lehetne ma Magyarországon, mert „emberek meg emberek között van háború”, egy ponton pedig Magyar Péter országjárásának főszervezője, a Tisza jelöltállításából kiesett Tóth Tamás sikertelenül próbálta meg integetésre bírni az embereket a színpadról. Kevéssé hatotta meg őket a Halleluja. A tér egyik sarkában a színpadot állították fel, a másikban meg egy sátort, hogy ha valaki mégsem akarná Magyar Pétert élőben nézni, akkor ott bent nézheti egy képernyőn. Egy férfi azon szomorkodott, hogy sörrel nem tud oda bemenni – aztán mégis bement.
A fórumra bárki bemehetett, nem voltak kordonok, csak hagyma- és a forralt boros leheletek. Abból pedig bőven. Ami a Fidesznek Radics Gigi, az a Tiszának Rost Andrea: a párt szolnoki országgyűlési képviselőjelöltje a tér szélén most egy kórussal adott elő karácsonyi dalokat. „A kisded Jézuskát mi is áldjuk”, ezzel a szöveggel ment el mellettem egy férfi, miközben láthatóan hiába keresgélt valamit a zsebeiben. Egy másik résztvevő egy papírtányérba halmozott fel pár darab süteményt, amit a kenyérszeletekkel együtt ingyen osztogattak a sátrakból, és amikor mellécsapódott egy idegen férfi, gyorsan meg is kínálta őt belőle. Nem kért.
Közben egy tér szélén borozgató társaság a fideszes eseményről beszélgettek, nem tudván, hogy annak addigra már vége lett.
- „Most mi van ott?”
- „Háborúellenes gyűlést tart a Fidesz.”
- „Jaj, ezek a harcosok?”
- „A digitális polgári körösök.”
- „De nem tudsz oda elmenni, a hét elején lezárult a regisztráció.”
Magyar Péter a szokásos zászlólengetésével vonult be a térre, a biztonsági embereivel és kamerákkal körülvéve, közben a hangszórókból már Szállj fel, szabad madár üvöltött. A színpadra lépve nem csak a Tisza adópolitikájáról és ígéreteiről beszélt, hanem rögtön be is jelentette a várost magába foglaló Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 1-es választókerületének tiszás képviselőjelöltjét: Gajdos Lászlót, a Nyíregyházi Állatpark igazgatóját, aki szerinte egy „állati rendes ember”. A Tisza Párt ebben a választókerületben állítólag betegség miatt nem csinált előválasztást, így a párt elnöksége döntött a jelöltről.
Aki nagyon tetszett a téren lévő embereknek. „Gajdoson el vagyok halva. Ez egy olyan normális ember”, mondta egy nő. Más szerint a helyiek azért örülnek neki, mert „a közösség megbecsült tagja”. Bár voltak olyan hangok is, akik szerint ezzel „biztos kicsinálják” majd őt mint az állatkert igazgatóját. Bár a jelöltsége elsöprő sikert aratott a tiszások között, az egyik megszólalása már kevéssé tetszett nekik. Nem az, hogy ő szerelmes a városba, hanem az, amikor azt mondta: biztos benne, hogy a Fidesznek tisztességes jelöltje lesz, akit tisztességes versenyben győz majd le". És a mondatnak nem a tisztességes verseny részével nem értettek egyet a helyiek. A Fidesz egyébként gyorsan bejelentette a saját helyi képviselőjelöltjét is: Polgári Andrást, a Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyei Kormányhivatal főigazgatóját.
Végül a színpadon Magyar Péter még egy kis erőt is demonstrált: a Tisza Párt Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei képviselőjelöltjei mellett néhány ismertebb jelölt is felsorakozott a színpadon (Tarr Zoltán, Tanács Zoltán, Tárkányi Zsolt, Pósfai Gábor, Velkey György), de mind közül Ruszin-Szendi Romulusz kapta a legnagyobb ujjongást. Pedig a volt vezérkari főnök a rendezvény végén csak a backstage kordonjai mögül szelfizett az emberekkel, a kordonon kívülre nem ment.
És közben még Isten szabad ege alatt is besötétedett.