A szerző energetikai szakértő. Ez itt az Ekonomi, a G7 véleményrovata, amelyben külső elemzők, szakértők cikkei olvashatók. Az írások és az azokban megfogalmazott vélemények a szerzők álláspontját tükrözik. Energetikai vitasorozatunk korábbi cikkei a számokra kattintva olvashatók (első, második, harmadik, negyedik, ötödik, hatodik, hetedik cikk).
Keresztes Attila minapi, üdítően pragmatikus írása új nézőpontot hoz az energiapiaci vitába: a technológiai Armageddon helyett a valódi kihívás a nemzeti és regionális stratégiák hiánya. Rávilágított arra, hogy az üzleti szféra a rentabilitást figyeli, és a megújulók ebben a versenyben egyre jobban állnak, mert megtérülésük gyorsul. Ez a profitorientált megközelítés nem gátja, hanem éppen motorja a zöld átállásnak.
Ahhoz azonban, hogy a stratégiánk valóban célba érjen, a projektszintű megtérülésen túl egy mélyebb, felszín alatti áramlatot is meg kell értenünk. A cikk egy központi ellentmondást fog körüljárni: miközben az energiarendszerek és -piacok forradalma zajlik, a valódi áttörést nem a kilowattórákban, hanem az energia által létrehozott, gyökeresen megváltozó gazdasági és társadalmi értékben kell keressük.
A rendszer forradalma: az öreg hálózat és az új piacok
Nem új és teljesen jogos felvetés, hogy energetikai infrastruktúránk jelentős tehetetlenséggel rendelkezik. Az 1950-es években tervezett, centralizált, egyirányú fizikai hálózat – ahol néhány nagy erőmű szolgáltatja az áramot a passzív fogyasztóknak – és az 1980-as években kialakult kereskedési sémák egy letűnt kor igényeit szolgálták ki. Az inercia oka kettős és logikus: egyrészt a ellátásbiztonság (ma is) mindennél fontosabb, másrészt a már megvalósult, dollár- és eurómilliárdokban mért befektetések amortizációjával a tulajdonosok maximalizálni akarják eddigi befektetéseik hasznát.
Azonban a forradalom már zajlik, és nem elsősorban a fizikai vezetékek cseréjében, hanem a rajtuk futó „operációs rendszer” és a piaci modellek átalakulásában érhető tetten. Az egyirányú „autópályát” felváltja a többirányú, decentralizált „energia-internet”:
- Decentralizáció: a háztartási méretű naperőművek, közösségi energiatárolók és vállalati energiaközpontok révén fogyasztók milliói válnak egyben termelővé.
- Intelligens kereskedelem: a dinamikus árazás, a keresletoldali szabályozás és a virtuális erőművek olyan új kereskedési sémákat hoznak létre, amelyek optimalizálják a hálózat terhelését, és csökkentik a költségeket. A fogyasztó már nemcsak elszenvedi az árat, hanem aktívan reagálhat rá, pénzt keresve azzal, hogy a fogyasztását az olcsóbb időszakokra időzíti. A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) szerint az ilyen rugalmas megoldások 2030-ra akár 185 gigawattal csökkenthetik a csúcsidei hálózati terhelést a világban, ami megegyezik Spanyolország és az Egyesült Királyság együttes beépített kapacitásával.
Nem szabad azonban megkerülni a „miből?” és „mennyiért?” kérdését. Keresztes Attila cikke jogosan állapítja meg, hogy „a fosszilis energiatermelés kapta a valaha volt legnagyobb pénzügyi támogatást azzal, hogy a kibocsátásukkal okozott környezeti kárt nem kell a szereplőknek megfizetniük”. Ez a felismerés azért fontos, mert ugyan nem teremtünk vele új forrásokat az átállásra, de legalább egyensúlyba helyezi a régi-új vitát, el- és felismerve a valós költségeket mindkét oldalon. Egy másik ágazatból vett hasonlattal, az egészségügyben mára eljutottunk a megelőzés és a tudatosságra is építő szűrés fontosságához és társadalmi szintű hatékonyságához a korábbi sok orvos + nagy kórház rendszerekhez képest. Most az energetikában kell megérteni egy hasonló decentralizált összefüggést.
A gazdasági ökölszabály szerint, ha valamiből több lesz, azonos környezetben az a dolog olcsóbb lesz. Ha a gazdaság hatékonysága nő, többet tud termelni vagy olcsóbban, akkor a termékek ára csökken, tehát valahol megtakarítás jelentkezik. Ennek a megtakarításnak az iránya – a piaci logikának vagy a szabályozói akaratnak megfelelően – lehet felhalmozás, újrabefektetés vagy újraelosztás. Az ismert vicc csattanóját (a háromból csak kettő lehetséges) felülírva, az EU egy optimális mixet igyekszik kialakítani a háromból, időnként sajnos arányt és ezzel utat is tévesztve. Feltételezzük, hogy társadalmi szinten az új gazdaság és az annak alapját adó technológiák kitermelik az átállás mégoly kolosszális költségeit is. Kérdés, hogy ez milyen arányban, hova kerül. Nézzük hát.
A hozzáadott érték forradalma: mire használjuk az energiát?
Az átállás legfontosabb dimenziója azonban nem a technológiában, hanem a közgazdaságtanban rejlik. A kulcskérdés: mire használtuk a primer energiát 50 éve, és mire használjuk ma? Mennyi társadalmi és gazdasági értéket állítunk elő ma ugyanannyi energiából?
A 20. században az energiafelhasználás célja az ipari társadalom fizikai alapjainak megteremtése volt: acél, cement, alapvető vegyszerek és a tömegtermelés gépsorainak meghajtása. A hozzáadott érték a fizikai javak mennyiségében volt mérhető.
Ma ugyanazt az energiát egyre inkább egy adatalapú, digitalizált gazdaság működtetésére használjuk, ahol a hozzáadott érték nagyságrendekkel magasabb. Ezt a folyamatot a csökkenő energiaintenzitás méri: az a mutató, ami megmutatja, mennyi energiára van szükség egységnyi GDP előállításához.
Az IEA adatai szerint a világgazdaság energiaintenzitása évi átlagban 2 százalékkal javult az elmúlt évtizedben. Ez azt jelenti, hogy minden évben 2 százalékkal kevesebb energiára van szükségünk ugyanakkora gazdasági teljesítmény eléréséhez. Hogy a világ energiaéhsége mégis nő, az részint az áram- és más energialefedettség globális terjedésére, részint a – szintén a hatékonyságnak köszönhető – technológiai robbanásra bizonyíték.
Nézzünk konkrét példákat a hozzáadott érték változására:
- Az adatgazdaság értéke: az IEA 2024-es elemzése szerint a globális adatközpontok a világ teljes villamosenergia-fogyasztásának körülbelül 1-1,5 százalékát teszik ki, míg az ebből a szempontból fejlettebb régiókban – USA, EU, Kína – ez az érték 2-4 százalék.
- A digitális gazdaság a globális GDP több mint 15 százalékát teszi ki, és értéke meghaladja a 16 ezer milliárd dollárt (Világbank, IDCA). Az egy megawattóra energiával létrehozott gazdasági érték egy adatközpont esetében sokszorosa egy hagyományos nehézipari üzemének.
- A precíziós gyártás hatékonysága: a modern gyártástechnológiák – mint például az additív gyártás – nagyságrendekkel hatékonyabbak. Repülőgép-alkatrészek gyártása során a 3D nyomtatás akár 35 százalékkal csökkentheti a nyersanyag-felhasználást és a hulladékot a hagyományos, forgácsoló eljárásokhoz képest, ami közvetlen energia- és költségmegtakarítást jelent (GE Additive). Gondoljuk át: az energiát nem anyag eltávolítására, hanem egy magasabb értékű, könnyebb és erősebb termék létrehozására használják.
- Az alábbi táblázat az IEA becslése a chipek hatékonyságának változásáról. Mint látható, egy 2023-as chip az alapnak vett 2008-as modell energiafelvételének töredékéből megoldja ugyanazt a feladatot.
Hogy hűtsük is a kedélyeket, álljon itt néhány példa az igazán energiaintenzív, „hagyományos” iparágak átállásának menetére:
Láthatjuk azért, hogy több „energiafalóként” számon tartott iparág tesz lépéseket az átalakulás irányában, és ezek az átalakított vagy új üzemek olyan helyeken is megvalósulnak, ahol nem az EU energiapolitikája alakítja a szabályzói környezetet. De legalább azt is látni, hogy globálisan van még bőven lehetőség a további hatékonyságnövelésre, és ezzel számottevően ellensúlyozni a még most is növekvő összenergia-felhasználást. És azt se felejtsük el, hogy ezek az iparágak a XIX. században, az ipari forradalom során, illetve a XX. század elején/közepén alakultak ki. A technológiák 100-150 éves múltjához képest a 10-15 éves zöldipar térnyerése nem is olyan csekély.
Rendszerszintű evolúció
Miért nem szerepel a fenti táblázatban az energetika? Ahogy máshol megjelent korábbi cikkeimben már írtam, nem az áram, földgáz, légvezeték önmagában az áru. Legyen az akár egy megújuló naperőmű invertere vagy füstös dízelgenerátor, a megtermelt energia/áram értéke a berendezés kitáplálási pontján leginkább az azt előállító beruházás amortizációjából levezethető szám, valós piaci értéke akkor lesz, ha az áram bekerül a piacra. Ahol aztán, attól függően, hogy éppen napos nyári délután és túltermelés van-e, vagy ködös-szürke télesti hiány, az ár a negatívtól a több száz euró/megawattóráig terjedhet, a kereslet-kínálat szabályai szerint.
És hogyan jut el az áram a generátortól a fogyasztóig, a piacra? A már emlegetett hálózatokon, ezért az energetika megújulásáról nem beszélhetünk csak az erőművi vagy csak a hálózati oldalról – ezeknek a technológiáknak képesnek kell lenniük egymás összehangolt kezelésére. És itt tér újra vissza a már korábbiakban szintén hivatkozott energiapolitikára vagy stratégiára.
Összefoglalva, az energetikai átállás jóval több, mint erőművek cseréje. Egy rendszerszintű evolúció, amelyben a piaci logika, a technológiai innováció és egy új, intelligens infrastruktúra fonódik össze. A legfontosabb felismerése az kell legyen, hogy a jövő gazdaságában nem a minél több, hanem a minél okosabban felhasznált, így minél nagyobb értéket teremtő okos energia lesz a siker kulcsa.
