Miközben már másfél hete tart a Gázaváros elfoglalásáért indított izraeli offenzíva, a diplomáciai front is izzik: Donald Trump magyar idő szerint hétfő este bejelentette, hogy „több mint nagyon közel van” a végleges tűzszüneti megállapodás. Az elnök Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnököt a Fehér Házban győzte meg Steven Witkoff jelenlegi közel-keleti különmegbízott, illetve – az előző ciklusban a régióért és apósa közel-keleti üzleti érdekeltségeiért felelős veje – Jared Kushner segítségével arról, hogy fogadja el az USA múlt héten beterjesztett 20 pontos rendezési tervét.
Trump a tervezet jelentőségét a rá jellemző visszafogottsággal úgy próbálta érzékeltetni, hogy „potenciálisan az egyik legnagyobb nap a civilizáció történetében”, azonban a Hamász még nem bólintott rá. A terrorszervezet vezetése hétfő este kapta meg a szöveget katari és egyiptomi közvetítőktől, és megfogadta, hogy „felelősségteljesen tanulmányozza azt”.
A tervezet meghirdetését és a Trump–Netanjahu-megállapodást az USA európai és közel-keleti szövetségesei lelkes szavakkal méltatták – bár ahogy azt a második Zelenszkij-vizit vagy Trump közel-keleti útja mutatta, a nyilvános diplomácia kötelező elemévé vált az amerikai elnök iránti lelkesedés. A jelenleg is folyamatosan bombázott Gázában a hírügynökségek által megkérdezett emberek szkeptikusak, nem hiszik azt, hogy a Hamász el fogja fogadni az ajánlatot.
Netanjahu nem mondhatott nemet Trumpnak
Az USA hagyományosan Izrael legfontosabb szövetségese és támogatója. Az amerikai elnökök mindig is aktív szerepet játszottak az izraeli–palesztin konfliktus épp aktuális fejezetének alakításában. Az Egyesült Államok fontossága 2023. október 7-e óta még hangsúlyosabbá vált; az országból az elmúlt két évben összesen több tízmilliárd dollár értékű katonai utánpótlás érkezett Izraelnek, az amerikai haditengerészet és légierő aktív szerepet játszott az iráni rakétacsapások – dollárszázmilliókat érő lőszer elpuffogtatásával járó – elhárításában.
Miután a gázai offenzíva elhúzódása és pusztítása miatt Izrael viszonya egy sor fontos és befolyásos európai szövetségesével megromlott, az Egyesült Államoktól való függőség még szembetűnőbbé vált. Közben azonban ez a katonai-diplomáciai függőség egyáltalán nem jelenti azt, hogy a Fehér Ház diktálna Izraelnek; a zsidó állam meglehetősen önállóan dönt a legmeredekebb katonai akcióiról is, melyekhez azután az USA kénytelen jó arcot vágni, vagy, ahogy az az iráni háborúban is történt, néhány bombázóval hozzájárulni.
A lényegében a háború kezdete óta tartó tűzszüneti tárgyalásokban az Egyesült Államok új fejezetet nyitott a hétvégi ENSZ-közgyűlésen, amikor a fegyvernyugvás feltételeit beleágyazta egy 21 pontos, átfogó rendezési tervbe, ami csaknem teljes átfedést mutat a hétfőn meghirdetett 20 ponttal. Ez a terv szakított a februárban, ugyancsak izraeli kollégája oldalán meghirdetett, és óriási vihart kavart „Trump-riviéra”-koncepcióval, és egy olyan víziót vázol fel, ami ha részleteiben nem is, de legalább fő irányaiban elfogadható lehet az arab államok – és nem mellesleg a palesztinok – számára is.
Az USA elképzelései a háború tartós lezárásáról négy központi lépésben foglalhatók össze:
1. Megszállás helyett jön a Békeigazgatóság és Tony Blair
A harcok lezárásának első lépése az átfogó fogolycsere: a Hamász és a többi gázai szervezet 72 órán belül mind a 48 túszt szabadon engedi, cserébe Izrael kienged a 250 életfogytiglani börtönbüntetését töltő palesztint, összesen 1700, október 7-e óta raboskodó embert, illetve minden izraeli holttestért (a túszok közül már csak 20-an lehetnek életben) 15 gázai holttestet szolgáltat vissza. A Hamász gázai tagjainak lehetősége lesz a fegyverletételre, és a külföldre való távozásra.
Az első lépés után Gáza vezetése öt évre egy technokrata – azaz elvileg ideológiai elfogultságoktól mentes „szakemberekből” álló – kvázikormányzat kezébe kerülne. A kezdetben a Gázához közeli egyiptomi el-Arisben székelő adminisztrációban a tervezet szerint erős képviselethez jutnának a muszlim országok, de delegálhatna egy embert az ENSZ is. A felügyeletét ellátó „Békeigazgatóság” (Board of Peace) élén pedig ki más állna, mint Donald Trump.
A Békeigazgatóságban szerepet kap a volt brit kormányfő, Tony Blair is, akit eredetileg vezető posztra szemelt ki a Fehér Ház. Blair az elmúlt hetekben személyes megbeszéléseket is folytatott az egyaránt kiváló arab kapcsolatokkal rendelkező Witkoffal és a magát reaktiváló Kushnerrel – nem mellesleg pedig szeptember elején ő maga kezdett el kampányolni egy átmeneti adminisztráció felállításával.
A brit Munkáspártot megreformáló és a hatalomba visszavezető Blair igen megosztó figura. Miniszterelnökként teljes mellszélességgel támogatta az USA 2003-as iraki invázióját, és annak ellenére is beállt George W. Bush mögé, hogy tudta, a háború indokaként felhozott iraki tömegpusztító fegyverek jelentette fenyegetés valójában nem létezik. Blair ugyan hivatalából történt 2007-es távozása után a kormány különmegbízottjaként behatóan foglalkozott a palesztin helyzettel, azonban közben arról vált hírhedtté, hogy erkölcsi skrupulusok nélkül vállalt PR-megbízásokat olyan figuráknak, mint Nurszultán Nazarbajev kazah, vagy Abdel-Fattáh esz-Sziszi egyiptomi elnök.
2. A végcél a palesztin állam
A tervezet prioritásként jelöli meg a Hamász teljes leszerelését és a Gázai övezet demilitarizálását is; ezen kívül elindítana egy, a palesztin lakosság „deradikalizációját” célzó programot. A Fehér Ház béketerve hosszú távon a két nagy palesztin területet, Gázát és Ciszjordániát magába foglaló önálló palesztin állammal számol, melynek élén a megreformált Palesztin Hatóság állna. A gázai kormányzás palesztin államisággal való összehangolásáért az átmeneti kormány palesztin tagja felelne. A kétállami megoldás óriási kompromisszumnak számít az izraeli telepesmozgalmat már első ciklusa idején is támogató republikánus kormányzat részéről, és mellesleg csöndes visszatérést jelentene a Biden-kabinet 2024-es elképzeléséhez. A Palesztin Hatóság szerepvállalását a Fehér Ház és Izrael is kategorikusan elutasította; a rendkívül korrupt, és még ciszjordániai területeinek kormányzásában sem épp jeleskedő szervezet elnökének, Mahmúd Abbásznak az USA még az ENSZ közgyűlésére sem volt hajlandó vízumot adni, a csaknem 90 éves politikus videóüzenetben beszélt a testülethez.
A háttérben valószínűleg az állhat, hogy a Trumppal jó viszonyban álló arab monarchiák, kihasználva a Katar területén végrehajtott izraeli rakétacsapás okozta megrökönyödésből fakadó diplomáciai lépéselőnyt, világossá tették az elnök számára, hogy vannak olyan elképzelések, melyekből nem engednek. Nyomásukra jelentette ki kategorikusan Trump a múlt héten, hogy nem fog engedni egy másik telepesmozgalmi követelésnek, nem támogatja, hogy Izrael a palesztin államiság tömeges elismerésére válaszul annektálja Ciszjordániát. Benjámin Netanjahunak pedig a Fehér Házból kellett telefonon felhívnia Abdulrahman al-Tháni katari miniszterelnököt, hogy személyesen kérjen bocsánatot tőle az incidensért.
3. Garanciák az etnikai tisztogatás ellen
A Gáza palesztinmentesítését tervező, az övezet egy részén már „üres” telkekre bejelentkező izraeli szélsőjobboldalon óriási csalódást okozott, hogy a legújabb Trump-terv már egyáltalán nem számol a palesztinok kiebrudalásával. „Senkit nem lehet erőszakkal Gáza elhagyására kényszeríteni” – áll a tervben, melyben „bátorítani” fogják a gázaiakat arra, hogy Gázában „építsenek egy jobb jövőt”. A tervezet az 1948-as háború nagy etnikai tisztogatása, a Nakba megismétlődése miatti félelmek eloszlatására azt is egyértelművé teszi, hogy „akik elhagyták az övezetet, azok visszatérhetnek otthonaikba”, és az átmeneti kormányzat részeként felállítanak egy, a tulajdonjogokat védő bizottságot is.
4. Az izraeli hadsereg helyett nemzetközi stabilizáló erő
Ugyan a Gázai övezetet lényegében teljesen megszállta Izrael – a megszállás utolsó fázisa Gázaváros ostroma –, de a tűzszüneti feltételek teljesülése után az IDF fokozatosan átadná a megszállói feladatokat egy, az arab országok aktív részvételével számoló „nemzetközi stabilizáló erőnek”, mely nemcsak a rendfenntartásban játszana szerepet, de azoknak a palesztin rendvédelmi erőknek a kiképzésében is, melyek a tervezet szerint a hosszú távú megoldást jelentik.
Buktatók és vörös vonalak
A békeharc frontjának áttekintését megnehezíti, hogy az ENSZ közgyűlése 140 tagállam támogatásával elfogadott egy rendezési tervet. Ez a New York-i deklaráció, amely szintén egy átmeneti kormányzat kezébe adná Gáza irányítását, de a hatalmat már egy év után átruházná a Palesztin Hatóságra. A Jasszer Arafat örökségét vivő, világi nacionalista szervezet számára alapos reformokat, elnök- és parlamenti választást is előírna. A palesztinok egyik gondja az, hogy valójában nincs igazán legitim képviselőjük, mivel sem Gázát, sem Ciszjordánia palesztin önkormányzatú részét nem demokratikus úton hatalomra került szervezet vezeti.
És ahol feltárul két út, ott nyílik egy harmadik is, ami a kettő között próbál lavírozni: Ezt a gázai rendezés esetében Emmanuel Macron képviseli, aki igyekszik közös nevezőre hozni a tervezeteket.
Izraeli lapértesülések szerint az izraeli kabinet több pontot is kifogásolt, például azt, hogy a tervezet csak a háború lezárása után számol a Hamász lefegyverzésével és Gáza demilitarizálásával. A Netanjahu-kabinet szerette volna kizárni a rendezési folyamatból a Palesztin Hatóságot és korábban a Hamász legnagyobb pénzügyi támogatójának számító Katart is, melynek sajátos szerepéről a Hamász dohai emigráns vezetését ért csapással kapcsolatban írtunk.
A demilitarizáció ígérete ellenére Izrael fenntartaná magának a korlátozások nélküli beavatkozás jogát, és nem szívesen adná fel az exklávé területéből kihasított határ menti bufferzónát sem. A Trump-terv végkimenetele egyenesen elfogadhatatlan; az ENSZ közgyűlésére a hágai Nemzetközi Törvényszék által kiadott körözés ellenére akadály nélkül eljutó Benjámin Netanjahu felszólalásában többedjére szögezte le, hogy Izrael nem fogadja el a kétállami megoldást, mely szerinte a terrorizmus jutalmaként biztosítana szuverenitást a 1948 óta jogi szempontból is egyfajta köztes létben vegetáló palesztin területeknek.
Netanjahu már a háború eleje óta hangoztatja azt is, hogy a Gázai övezet demilitarizálását nem lehet nemzetközi erőkre bízni, hanem az izraeli hadseregnek magának kell végrehajtani a feladatot. Az izraeli–libanoni határt „őrző” békefenntartókra utalva azt állította, hogy a nemzetközi erők nem voltak hatékonyak olyan területek demilitarizálásában, ahol Izraellel ellenséges erők állomásoztak.
A gázai kérdésbe több-kevesebb beleszólással rendelkező közel-keleti hatalmak – jellemzően Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek, Egyiptom, Katar, Törökország és az ugyan távol-keleti, de a világ legnagyobb muszlim népességével rendelkező Indonézia – korábban amiatt berzenkedtek, hogy a Trump-terv (2.0) nem tartalmaz elégséges garanciát a palesztin államiság megvalósulására.
A háború kezdete óta – zömmel sikertelenül – zajló tűzszüneti tárgyalások és az ukrajnai rendezés kudarcai miatt Trump nagyon eltökélt volt, az Egyesült Államok diplomáciai súlya pedig egyelőre elnyomta a vitás kérdéseket. Benjámin Netanjahu viszont nagyobb politikai veszélybe került, mint 2023. október 7-e óta bármikor. Egyfelől, ahogy arról néhány sorral feljebb már volt szó, a miniszterelnök politikai manőverezéseinek köszönhetően Izrael a korábbi évtizedekben megszokottnál nagyobb mértékben függ az Egyesült Államok támogatásától. Másfelől viszont az identitásukat „Nagy-Izrael” belakására felhúzó szélsőjobboldali koalíciós partnerek számára elfogadhatatlan lenne az, hogy Izrael miniszterelnöke rábólintana Gáza palesztin jellegének megőrzésére vagy az anatémának számító palesztin államiságra.
Jellemző, hogy Netanjahu a fehér házi találkozót követő videóüzenetében amiatt örvendezett, hogy az izraeli hadsereg Gázában maradhat, és kijelentette, hogy az általa elfogadott tervezetben nem szerepel a palesztin állam létrehozása.
Ahogy az a pontok ismertetéséből kiderült, egyik állítása sem igaz.
Izrael eddig úgy tett, mintha semmi dolga nem lenne a palesztinokkal
Akármi is lesz a béketerv sorsa, mindenképp figyelemreméltó, hogy napokkal a gázai háború kitörésének második évfordulója előtt a nemzetközi közösség elkezdett komolyan gondolkozni Gáza jövőjéről – és ez a konfliktus alakulására legnagyobb hatással bíró szereplőt, Izraelt is arra sarkallja, hogy legalább nagy vonalakban vázolja, milyen jövőt képzel el a bombái és bulldózerei által homogén rommezővé változtatott területnek.
Izrael a 2005-ös gázai kivonulás után alapvetően azt a doktrínát követte, hogy a biztonsági kérdéseken túl nincs dolga azzal, mi történik a területen. Ez annyiban illúzió volt, hogy a „biztonsági kontroll” együtt járt a terület blokádjával, az áruk és emberek mozgásának szoros kontrolljával. A Netanjahu-kormányzat ezzel a doktrínával október 7-e után sem volt hajlandó szakítani, és a Hamász megsemmisítésén, illetve a túszok kiszabadításán túl nem alakította ki a katonai megszállás, egy Hamász utáni Gázával való együttélés feltételrendszerét. Sőt, annak ellenére, hogy az IDF ténylegesen 2023 novembere óta gyakorlatilag a teljes Gázai övezetet az ellenőrzése alatt tartja, még megszállóként sem volt hajlandó viselkedni, mert azzal a „megszálló” rosszul csengő jelzőjén túl kénytelen lett volna magára vállalni a nemzetközi jog szerint a megszállókat terhelő adminisztrációs és humanitárius feladatokat.
Izrael a háború kitörése óta csak a tűzszüneti tárgyalások feltételei közé rejti el elképzeléseit, például azt, hogy bár késznek mutatkozik a palesztin önkormányzatiság elismerésére, azonban ebben nem osztana szerepet a két legerősebb frakciónak, a Hamásznak és a Palesztin Hatóságot működtető Fatah pártnak. Azonban maga Netanjahu is szokott utalgatni arra, hogy az Öböl-országokra nemcsak Gáza újjáépítésében, hanem a tűzszünet betartatásában is számítana.
Izrael és a palesztinok viszonya a múltban nem elsősorban a különböző nagy tervek, hanem sokkal inkább a feltáruló lehetőségek mentén alakult. Éppen ezért a Gáza jövőjével kapcsolatos spekulációkat zárójelbe teszi az a tény, hogy az izraeli hadviselés nem kis részben a palesztin lakosság fizikai és mentális megtörésére irányul, melynek kormánytagok – és nem csak a szélsőséges pártok politikusai – által nyíltan hangoztatott célja Gáza palesztinmentesítése.
A nagy nemzetközi ellenállás ellenére az izraeli kormány komolyan számol – a Trump-dinasztia érdeklődését is csigázó – forgatókönyvvel, ugyanis sajtóértesülések szerint Izrael több külföldi állammal is intenzív tárgyalásokat folytat a mintegy kétmillió gázai palesztin deportálásáról. A Wall Street Journal szerint Izrael amerikai diplomáciai közreműködéssel jellemzően olyan, permanens válságtól szenvedő országokat/területeket környékez meg, mint Líbia, Szomáliföld, Dél-Szudán vagy Szíria, de a Gázával szomszédos Egyiptomot is igyekeznek meggyőzni arról, hogy a Sínai-félszigetre telepítsen le több százezer gázai lakost.
